A Törökországban tartott orosz–ukrán tárgyalásnak és a Trump–Putyin-egyeztetésnek az egyetlen pozitívuma az volt, hogy megtörtént. A béke iránti elkötelezettség hangoztatásakor lassan mindenki blöfföl: élén Oroszországgal, Ukrajnával és a Macron elnök vezette „hajlandók koalíciójával”. Trump a háttérben keveri a lapokat, és már nem mosolyog.
„Nem a kanál hajlik, hanem te magad.”
Mátrix
Sor került végre az újabb Trump–Putyin-beszélgetésre, miután az orosz elnök előzetesen hallani sem akart a 30 napos tűzszünetről, és a jelek szerint csak az időt húzta az ukrán–orosz párbeszéd újraindításával is Törökországban. Vlagyimir és Donald (az erős emberek a keresztnevükön szólítják egymást) eredményes meetingről számoltak be: Trump szerint az orosz vezető beleegyezett abba, hogy „azonnal” közvetlen tárgyalásokat kezdjen Ukrajnával a tűzszünet és a háború lezárását célzó szélesebb körű békemegállapodás érdekében. Hogy ez siker vagy blöff, az nézőpont kérdése. A jelek szerint a Fehér Ház egy előkészítő tárgyalás előkészítő tárgyalásának előkészítését hozta tető alá. A semminél mindenképpen több, a pokolba vezető utat is valahogy így kezdhették kikövezni.
Ennél sokkal fontosabb, hogy első blikkre úgy tűnik, Trump hátra fog lépni egyet, és csendesen sorsára hagyja a feleket. Vagy békét kötnek, vagy tovább háborúznak – szól a burkolt elnöki üzenet. Az elnök magának a Vatikánnak adná át a közvetítői szerepet, ő pedig immár szigorúan az üzleti részre koncentrálna. (A Capitolium alsó kövén ült, és nézte, hogy úszik el a Nobel-békedíj…) Mint mondta, a lehető legzsírosabb gazdasági partnerségi viszonyt alakítja ki Oroszországgal, amennyiben az befejezi a háborút, de ugyanez igaz Ukrajna esetében is. A diplomáciai célt felváltotta az üzleti, bár az elnök esetében a kettő gyakorlatilag egy és ugyanaz.
Csak intézzék már el egymás között, hogy elindulhasson végre a Pax Americana parafrázisa, tomboljon a dollár, és mindenki elégedett legyen Washingtonban és 15 ezer kilométeres vonzáskörzetében.
Elfáradt volna az elnök? Nehezen hihető, főleg úgy, hogy szándékosan ezt kommunikálja. A Fehér Ház sajtófőnöke szerint Trump „fáradt és frusztrált” a konfliktus patthelyzete miatt, ő maga pedig úgy nyilatkozott, hogy amennyiben nem lesz előrelépés a tárgyalásokon (lásd a törökországi nyitómérkőzést), egyszerűen kivonul a történetből. Bár Putyin világossá tette, hogy Oroszország igen távol áll egy tűzszünettől, helyette időt húzva szöszmötöl majd egy nyomaiban sem létező előkészítő memorandum szövegezésével, meglepő lenne Trumptól, ha valóban kiszállna – ez Ukrajna számára egyenlő lenne a véggel. Valószínűbb, hogy a két vezető között történt egy olyan megállapodás is, amelyről egyelőre egyikük sem beszél nyilvánosan.
Zelenszkij minden aggodalma ellenére optimistán nyilatkozott Trump és Putyin beszélgetéséről, ugyanakkor láthatóan retteg attól a lehetőségtől, hogy Trump valóban kivonul a békeközvetítésből, ráadásul teljesen elzárja a segélycsapot Kijev felé, megszüntetve a szankciókat Oroszország ellen. „Tudnunk kell, hogy kire számíthatunk és kire nem. Kapunk egy nagy támogatói csomagot Európától. Ami az Egyesült Államokat illeti – az már más történet” – mondta, villámgyorsan belekeverve ezzel a totálisan inkompetens európai vezetőket a történetbe. Akik valóban kulcsfontosságúak, ám messze nem úgy, ahogyan önmagukat igyekeznek beállítani. Sok beszéd, sok az alja.
Az orosz–ukrán napirendet ugyanis továbbra is Donald Trump irányítja, még ha ezt éppen nem úgy gondolják Brüsszelben, Londonban, Párizsban vagy Berlinben. Az Európai Bizottság immár látványosan kívül rekedt a konfliktus rendezési lehetőségein. Washington nem hajlandó tárgyalni sem Kaja Kallassal, akinek az állása mint EU-s külügyi főképviselő egyre inkább csak papíron létezőnek tűnik, sem Ursula von der Leyennel. A tagállamok közötti egyre szélesebb politikai törésvonalak miatt az EB szerepe folyamatosan halványul a háborúban – helyette a francia elnök és a brit kormányfő megalakította a hajlandók koalícióját, amely gyakorlati segítséget nem igazán, ígéreteket és médiaszereplést annál többet tud Zelenszkijnek biztosítani. Macronék folyamatosan hangoztatják, hogy Európa az Egyesült Államok nélkül is tudja még érdemben befolyásolni az ukrajnai háborút – csakhogy ebből egy szó sem igaz. Mind a franciák, mind a németek, mind a britek elismerik, hogy minden rendezési terv, amit ők fogalmaznak meg, csupán akkor működik, ha Donald Trump biztosítja hozzá a hátteret. Márpedig nem úgy néz ki, hogy az elnök a háború vagy az ukrán segélyezés folytatása mellett tette le a voksát, éppen ellenkezőleg: amiatt idegeskedik, hogy még mindig tart a konfliktus, holott kampányígérete szerint már meg kellett volna oldani annak lezárását. (Nem, nem fog hátralépni.)
Az ukrán elnök mindenesetre már március elején egy életre megtanulta, mit jelent, ha elkezd vitatkozni a világ leghatalmasabb emberével: az emlékezetes botrány a Fehér Házban, majd az azonnali elnöki rendelettel napokig elzárt hírszerzési információk és segélyek hiánya arra késztette Zelenszkijt, hogy minden körülmények között szót fogadjon Trumpnak. Így egyezett bele a törökországi tárgyalásokba is, holott előtte kategorikusan közölte (a hajlandók koalíciójának hangos helyeslése mellett, vagy inkább után), hogy ha nincs tűzszünet, nincs tárgyalás sem. Tűzszünet nem lett, Putyin hallani sem akart róla, tárgyalás lett, mert Trump hallani akart róla. Olyan volt, amilyen: semmilyen. Az ukránok egyedül azért voltak ott, mert a Fehér Ház ura rájuk dörrent, hogy legyenek ott. Az oroszok pedig azért küldték el gazdaságos kiszerelésű delegációjukat, mert egyfelől ezzel megfeleltek a minimális washingtoni elvárásoknak, másfelől az ilyesmivel remekül lehet húzni az időt.
Kint is vagyok, bent is vagyok
Zelenszkij azóta, hogy szó szerint kidobták a Fehér Házból, taktikát változtatott: egyfelől nagyon figyel arra, mit mond (mire utasítja) Trump, másfelől mindent megtesz, hogy az amerikai elnököt Putyin ellen hangolja, rámutatva megbízhatatlanságára, a háború folytatása melletti elkötelezettségére – és természetesen arra, mennyire semmibe veszi az elnök békekötéssel kapcsolatos elképzeléseit. A háta mögött ott áll az ukrajnai helyzetet jelenleg félbéna kacsaként kezelő (kezelésre képtelen) Brüsszel, de még inkább a hajlandók koalíciója, amelyeknek beleegyezése és instrukciói nélkül az ukrán elnök jól láthatóan már nem mer önálló gondolatot érthetően megfogalmazni.
Így fogadta el Putyin ajánlatát a törökországi közvetlen tárgyalásokkal kapcsolatban, s nyilván tisztában volt azzal is, hogy ajánlatát a Putyin–Zelenszkij személyes meetingre az orosz elnök válaszra sem fogja méltatni.
Szép kifejezéssel élve technikai találkozó, csúnyával egyszerű pofavizit volt, egy út kezdetének a kezdetének a kezdete.
A szerencsétlenkedést látva Trump nagyot sóhajtva azonnal közölte, hogy addig ne is várjon senki eredményt, amíg a várva várt csúcs létre nem jön közte és Putyin között. Kezdetnek tehát május 19-én felhívta orosz kollégáját, ez már az ő terepe volt, a kicsik addig figyeltek, a hajlandók csendben maradtak. Ukrajna és a mögötte álló európaiak a szokásos döbbenettel vették tudomásul a Trump-játszma újabb részleteit. Valójában igyekeztek nyomást gyakorolni az elnökre, hogy a törökországi csúcstalálkozó ajánlatára is nemet mondó Putyint újabb szankciókkal sújtsa, egyben kötelezze el magát az amerikai fegyverszállítások folytatására. Trump ezt egy szokásos vállrándítással intézte el, mondván, nem hisz benne, hogy a szankciók alkalmazása pont most bölcs döntés lenne Moszkvával szemben. Bár az amerikai elnök imádja, ha a hiúságát legyezgetik, az átlátszó Jedi-trükkök nem igazán hatnak rá. Az, hogy Ukrajna azt teszi, amit mond neki, természetes. Azt azonban nem tűri, hogy Kijev ezért feltételeket próbáljon meg neki szabni. Az alku művészetének reálpolitikai, kanálhajlító hatása felülír mindent. Lehet, hogy Zelenszkij dühöng, Kissinger azonban valószínűleg elégedetten csettintene.
Mit akarunk és mikor akarjuk?
Amennyire átlátható az orosz játék, egyelőre annyira hatásos. Putyin mosolyogva bólogat Trump ötleteire, beleegyezik minden tárgyalásba, miközben változatlanul azokat a követeléseket fogalmazza meg a békekötés feltételéül, amelyeket Zelenszkij következetesen visszautasított. Ukrajna területi csonkolása, hadseregének drasztikus csökkentése és a NATO-csatlakozási szándék végérvényes megsemmisülése az alap számára – a sors és az Egyesült Államok furcsa fintora, hogy míg az elsőt nagyokat nyelve az egész Nyugat kezdi elfogadni, az utolsóban gyakorlatilag már konszenzus alakult ki a tagállamok között.
Mindeközben a lehető legudvariasabban kommunikál az amerikaiakkal, még azt is elhitetve (és nem is blöfföl akkorát), hogy az ukrajnai háború lezárása valójában nem is a konfliktusról szól elsősorban, hanem Washington és Moszkva kapcsolatainak újraindításáról, amely végső soron az új, Trump által elképzelt világrend egyik fontos építőeleme lesz. Azzal, hogy javaslatot tett a törökországi tárgyalásokra, majd telefonon beszélt a Fehér Házzal, semmit nem kockáztatott: Trumpnak teljesült a kívánsága, miközben csupa olyan dologban állapodtak meg, amely senkit nem kötelez semmire, ellenben hosszú hetekre biztosít időt Putyinnak arra, hogy tovább nyomuljon előre Ukrajnában.
Zelenszkij pedig még mindig nem érti a logikai különbséget Trump és Biden politikája között: valóban azt hitte, hogy ha az amerikai elnök észreveszi, hogy a törökországi tárgyalásokkal az oroszok csak időt húznak, Trump majd annyira feldühödik, hogy azonnali és brutális szankciókkal sújtja az orosz energia- és bankszektort. A Fehér Ház káoszpolitikájának lényege azonban még mindig a kiszámíthatatlanságban rejlik. Trump üzleti taktikájának nem titkolt alappillére ez, ráadásul az elnök tényleg le szeretné zárni a Nyugat részéről teljesen elhibázott európai háborút – ebbe pedig már nem fér bele az ideológiai és vágyvezérelt alapon űzött, Brüsszel-jellegű gazdaságromboló politika.
A csata tehát Trump lelkéért folyik, bár az elnök szerint neki nincs is olyan – helyette egy America First felirat olvasható.
Itt jönne be a képbe a Macron és Starmer által gründolt hajlandók koalíciója, amely gyakorlatilag átvette a tehetetlen brüsszeli vezetéstől az ukrajnai háború problémáját. Kiegészülve az új német kancellárral és Lengyelország egyre idegesebb kormányfőjével, igyekeznek olyan európai álláspontot megfogalmazni, amely reményeik szerint aggodalmat és nem röhögőgörcsöt vált ki Putyinból. A blöffre épülő harciasságnak azonban vannak hátulütői: például az, hogy ha lebukik, többé nem lehet eljátszani.
Lesz minden, egyszer majd, valamikor
A törökországi vérszegény tárgyalások előtt néhány nappal a hajlandók koalíciója, Macron, Starmer (kiegészülve a lengyel Donald Tuskkal és a frissen beiktatott Friedrich Merz német kancellárral) elzarándokolt Kijevbe, majd május 12-i kezdettel bőszen 30 napos tűzszüneti ultimátumot intézett Putyinhoz – amennyiben nem tartja be, jönnek a súlyos, sőt SÚLYOS szankciók. Putyin válaszát ismerjük: a szankciós fenyegetést cinikus megjegyzésekkel intézte el (konkrétan önmaguknak ártó idiótáknak nevezve az európai vezetőket), majd előrukkolt a törökországi tárgyalás gondolatával. Zelenszkij Trump határozott tanácsára belement az orosz–ukrán találkozóba, áthúzva ezzel a hajlandók koalíciója számításait a kikényszerített tűzszünettel és az izmozással kapcsolatban. A történet semmi másra nem világított rá, csak arra, mennyire gyenge és súlytalan valójában Európa, és mennyire nem számít, mik a geopolitikai céljai, ha az Egyesült Államoknak mások.
Ami a szankciókat illeti: alapból semmi értelmük – túl azon, hogy hatékonyan hozzájárultak az európai, elsősorban a német ipar és versenyképesség rohamos hanyatlásának –, az Egyesült Államok nélkül azonban végképp csupán kétségbeesett kísérletek a valaha volt, mára teljesen elsorvadt európai izmok kivillantására. Az utóbbira és a most elkészült szankciós csomagokra már mindenki legyint, nem csak az oroszok. Ugyanúgy a blöff részének tekintik, mint az európai fegyversegélyezést, ami szintén csupán látszattevékenység az Egyesült Államok Biden alatt megszokott monstre szállítmányai és biankó csekkjei nélkül. Nincs már csodafegyver, a Merz által áprilisban beígért nagy hatótávolságú Taurus-rakétákról kiderült, hogy nem mennek Németországból sehova, pláne nem Ukrajnába. „A kérdés jelenleg nincs napirenden” – így a kancellár. A kiképzés is rengeteg időt rabolna, meg az eszkalációs félelmek, ugye. Macron is elejti időnként, hogy a fegyversegélyezés Franciaország részéről már nem nagyon fog működni, ahogyan azt is, hogy az előzetes tervekkel szemben nem javasolja már a befagyasztott orosz vagyon elkobzását és Ukrajnának utalását sem. Ha létrejön ugyanis az EU-ban igen kevesek által várt békekötés, azt vissza kell fizetni Moszkvának, vagyis a tagállamok nyakába egy sok tucat milliárd eurós teher szakadna pluszban – a semmiért. Sebaj, a lényeg a kommunikáción van, hangoskodásban pedig az európai vezetők tényleg világbajnokok. Annyira komolyan tudnak fenyegető mondatokat még fenyegetőbb arccal mondani a kamerák előtt, hogy időnként még Észak-Koreában is elfelejtenek nevetni rajtuk.
Szünet nélkül fegyverszünet
Mindent, amit a hajlandók koalíciója Ukrajnának ígér, gyakorlatilag az Egyesült Államok erős részvételét feltételezi. A transzatlanti kapcsolatok villámgyors romlásának egyik eleme azonban éppen ez: a Fehér Ház nyilvánvalóvá tette, hogy az ukrajnai újjáépítésben és az amerikai–ukrán, amerikai–orosz üzleti kapcsolatok megvastagításában érdekelt, nem pedig a konfliktus elhúzódásában. Ez pedig magában rejti annak kizárását is, hogy Washington békefenntartókat vagy a külföldi csapatok jelenlétéhez szükséges haditechnikát és hírszerzési rendszereket telepítsen Ukrajnába. Macron és Starmer Ukrajnába küldendő békefenntartó katonáinak terve mögött nincs semmilyen tartalom: az új vezérek maguk is elismerik, hogy Washington nélkül nem lesz itt semmiféle békefenntartás. Macron elrettentő hatásról beszél, valójában az üres gesztus csak arra jó, hogy egyre több európai ország kormánya határolódjon el a kezdeményezéstől. (Így tett Merz és így tett Olaszország miniszterelnöke, Meloni is.) Macron és Starmer később hümmögve beismerte, hogy az egész ötletük a katonák Ukrajnába küldéséről kizárólag az Egyesült Államok hátterével és természetesen Oroszország beleegyezésével történhet meg – a blöfföt mindenesetre nem veszik még le az asztalról, elaszalódik ott magában egy darabig, amíg be nem lepi vastagon a penész.
Mindarról, amit Európa eddig tett Ukrajna érdekében és Oroszország ellenében, kiderült, hogy csak és kizárólag az Egyesült Államok szemszögéből volt értelmezhető. Biden jó ötletnek találta, hogy Amerika proxyháborút indítson Moszkva ellen – azóta ezerszer kiderült, mennyire nem volt az. Washingtonnak a nyakába szakadt egy újabb végtelen háború, ráadásul Európában, miközben Trump minden figyelmét rég Kína kellene, hogy lekösse.
Nem csoda, hogy a Fehér Házban fogy az egyébként sem legendás türelem. Az európai vezetők pedig nem tudnak semmit tenni, csupán azt, amit Zelenszkij: azt csinálják, amit az amerikai elnök mond.
Hiába a harcias retorika, hiába a fenyegetődzés, hiába a kollektívnek hazudott háborús stratégia – csupán blöffről van szó, ami ráadásul folyamatosan eltereli a lényeget a reálpolitikai megoldásokról, lelassítva a békekötéshez vezető folyamatokat és Ukrajna kilábalását a sírgödörből. Putyinnak igaza van, amikor arról beszél, hogy először neki és Trumpnak kell megállapodást kötnie, Ukrajna pusztán az után jöhet a képbe – Európa pedig feltehetően még az után sem. Trumpnak pedig abban, hogy nagyjából előre látta az isztambuli tárgyalások eredménytelenségét. Egyedül a hajlandók koalíciójának és az ukrán vezetésnek nem volt igaza, amikor azt hitte, hogy a sikertelen találkozót az elnök majd Oroszországon veri le.
Európa kimerült, maga sem látja, mennyire. Fáradt öregember lett, amely méltó volt a Biden-féle háborús partnerségre, de semmit nem tud tenni Trump új megközelítése ellen. És közben nem veszi észre a valóságot: hiába várja, hogy pusztán az akaraterejével meg tud hajlítani egy kanalat, mert nem a kanál hajlik, hanem ő maga.
***
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm álláspontjával.
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
