Az önmagában pozitív, hogy az orosz és ukrán fél eleinte az amerikaiakkal, majd végül 2022 után először tárgyalt egymással közvetlenül a rendezésről Isztambulban. Azonban az egész ukrajnai válság problémájára nem lesz megoldás mindaddig, amíg Washington továbbra is egy olyan tervet javasol, amely Moszkva számára elfogadhatatlan – Kijev abból a szempontból nem tényező, hogy egyrészt nem regionális hatalom (jelen formájában végképp), másfelől az amerikai/nyugati támogatások miatt az álláspontja könnyen alakítható. 

Két lehetőség áll fenn: Washington vagy teljesen tisztában van ezzel, és igyekszik minél gyorsabban szabadulni a konfliktustól, vagy a konfliktus folytatására törekszik, időt adva az európaiaknak, hogy átvegyék az amerikaiak helyét a fegyverszállítások terén (mivel főként az Egyesült Államoktól vásárolják a készleteiket).

Utóbbi esetén az amerikai cél az lehet, hogy tovább hűtsék a kapcsolatokat a formálódó Franciaország–Nagy-Britannia–Németország–Lengyelország-tengely és Oroszország között, ami Washington centrális geostratégiai célja ebben a konfliktusban.  

Keith Kellogg, Donald Trump ukrajnai különmegbízottjának javaslatai, amelyeket Moszkva már elutasított, folyamatosan újra előkerülnek. 

• Az ukrán NATO-tagság, illetve a szervezet keleti bővítésének az elhalasztása is elfogadhatatlan Moszkva számára: az oroszok azt akarják, hogy egyszer és mindenkorra hagyjanak fel a NATO-tagságra való törekvésükkel. 

• A front befagyasztása szintén nem elfogadható számukra, mivel Moszkva világossá tette, hogy az Oroszországhoz csatolt területeket az ukrán hadseregnek teljes egészében ki kell ürítenie. 

• A tárgyalások előtti tűzszünet a Kijevbe irányuló fegyverszállítások leállítása nélkül a hivatalos orosz narratíva szerint csupán a nehéz helyzetben lévő ukrán hadsereg megerősítésére, valamint a legfontosabb geopolitikai kérdés, nevezetesen a Moszkva által követelt új európai biztonsági struktúráról szóló tárgyalások elterelésére és elkerülésére szolgál.  

• A NATO-országok csapatainak Nyugat-Ukrajnába való telepítése Moszkva számára szintén nem elfogadható, mivel ez azt jelenti, hogy a de facto maradék Ukrajnát a NATO tagjává tennék, amit a NATO-ban lévő azon európai tagállamok sugallnak, amelyeknek az EU védelméről szóló új fehér könyvében már szerepel Ukrajna hosszú távú felfegyverzése.  

• Ráadásul Washington nem semleges közvetítő ezekben az esetleges tárgyalásokban, hiszen a Kijevnek történő fegyverszállítások folytatódnak, és az európaiakkal együtt Ukrajnán keresztül harcban állnak Oroszország ellen. Az az elképzelés tehát, hogy bármilyen tűzszünetet Washington felügyelne – amely bíró és esküdtszék is egyben –, Moszkva számára teljesen abszurd. 

Az európai államok a hajlandók koalíciója (Párizs, London, Berlin, Varsó) keretében fontolgatják, hogy csapatokat küldjenek Ukrajnába, ezért az oroszok szemében nem többek, mint Washington geopolitikai „alvállalkozói”, mivel céljuk az amerikaiak taktikai úton történő helyettesítése (segéd katonai egységek). Washington geostratégiai prioritásai változatlanok: a peremvidék ellenőrzése és bővítése Ukrajnával, valamint a NATO geopolitikai terjeszkedésének további előmozdítása, hogy feldarabolják az „orosz világot”, amelynek maga Oroszország a szíve. 

Ez viszont épp a franciák által Macron alatt hangsúlyozott európai stratégiai autonómia ellentéte, hiszen az európaiak geopolitikai leigázása valójában így erősödik meg, mivel a hajlandók koalíciója részéről nincs önálló geopolitikai doktrína, ami így az európaiakat másodlagos szereplőkké teszi: ennek legszemléletesebb példája, hogy kizárják őket a Moszkvával való tárgyalásokból. 

Valójában a fő kérdés ebben a konfliktusban az új, többpólusú rend a befolyási övezetek elismerésével.

Ez már de facto valósággá vált, mivel az Oroszországgal újraegyesített területek a legtöbb forgatókönyv szerint részben vagy egészben véglegesen az ország részei maradnak, és a NATO bővítése innen nézve már nemigen lehetséges.

Washington ennek ellenére a fronton megpróbálja elrejteni ezt, mivel egy új, a NATO-bővítés leállítását előíró szerződés megtárgyalása azt jelentené, hogy ezt az új rendet a nemzetközi jogban rögzítenék, így elismernék Oroszország győzelmét és a Washington–NATO–EU–Kijev-tengely vereségét.  

Amíg Washington nem ismeri el ezt az új geopolitikai rendet, addig a konfliktus folytatódik: vagy Kijev bukásáig – ha Washington visszavonul, de az európaiakat a frontra szorítja, hogy támogassák Kijevet, noha erre nincsenek eszközeik –, vagy a konfliktus súlyosbodásáig, eszkalálódásáig és esetleges kiszélesedéséig. 

Az alapvető kérdésekről, azaz az új európai biztonsági architektúráról, a valódi geopolitikai kihívásról szóló tárgyalások előzetes tűzszünet nélkül elsősorban csak Moszkva és Washington között zajlanak, mivel ez a konfliktus Oroszország és az Egyesült Államok rivalizálásának eredménye, amiben Kijev nem több mint eszköz: Amerika és a NATO segédcsapatainak meghatalmazottja, korlátozott szuverenitással. Oroszország a maga részéről valószínűleg soha nem fog lemondani azon kinyilvánított céljairól, amelyeket létfontosságú érdekeinek tekint. 

A válságból való kiút és a harcok leállítása tehát nem képzelhető el anélkül, hogy egyúttal ne foglalkoznánk egy új európai biztonsági architektúrával, azaz ne lépnénk túl a régi térbeli elrendezésen.  

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons