A 21. század aranyláza nem a nemesfémekért, hanem a kritikus nyersanyagokért (CRM) folyik, amelyek elengedhetetlenek a zöldátálláshoz és a modern technológiákhoz, a szélturbináktól az elektromos autók akkumulátoraiig. Ebben a globális versenyfutásban Európa aggasztóan lemaradni látszik, különösen az ásványkincsekben gazdag afrikai kontinensen. Az Európai Unió vezetői sokáig abba a hitbe ringatták magukat, hogy magas környezetvédelmi, társadalmi és irányítási (ESG) normáik vonzóvá teszik őket az afrikai partnerek szemében. A helyzet azonban ennél jóval árnyaltabb, sőt a European Council on Foreign Relations (ECFR) friss, Túl tiszta a versenyhez: miért tartják távol a szigorú normák az európaiakat az afrikai ásványkincsektől? című szakpolitikai összefoglalója szerint  

ezek a magasztos elvek épp ellenkező hatást érnek el: gátolják az európai befektetéseket és kiszorítják az uniós szereplőket a piacról.  

A helyzet iróniája, hogy miközben Európa a „tiszta” megoldásokat erőlteti, a pálya egyre inkább az olyan szereplőké lesz, amelyek pragmatikusabban közelítik meg a kérdést. 

Az ESG-paradoxon: amikor a jó szándék visszaüt 

Az ESG-szempontok – tehát a környezeti fenntarthatóság, a társadalmi felelősségvállalás és az átlátható vállalatirányítás – kétségkívül fontosak. Elméletben ezeknek az európai vállalatok számára versenyelőnyt kellene biztosítaniuk, hiszen felelősségteljesebb üzleti gyakorlatokat ígérnek, amelyekből a fogadó országok is profitálhatnának. A valóság azonban, ahogy az ECFR elemzése rámutat, egész más képet fest. Az európai ESG-normák az elmúlt években olyannyira megszigorodtak, hogy sok esetben már befektetési akadályt jelentenek. A vállalatok vonakodnak finanszírozni és részt venni az olyan bányászati tevékenységekben, ahol ezen extrém magas elvárásoknak való megfelelés költséges, bonyolult vagy egyszerűen lehetetlen. Így ami európai szemmel értéknek és előnynek tűnik – vagyis a magas ESG-kötelezettségvállalás –, az a gyakorlatban inkább gátja a Kínától független CRM-ellátási láncok kiépítésének Afrikában. 

A probléma gyökere többrétű. Egyrészt maguk az európai döntéshozók is ambivalensen viszonyulnak a bányászathoz. Miközben felismerik annak szükségességét a zöldátálláshoz, a közvélemény – mind Európában, mind világszerte – a bányászatot gyakran „piszkos” iparágnak tekinti. Emlékezetesek a portugáliai lítiumbánya elleni tiltakozások 2023-ban vagy Szerbiában a Jadar-völgybe tervezett nagyszabású lítiumbányászati projekt körüli felháborodás 2024 közepén egy EU–Szerbia-nyersanyag-megállapodást követően. Ez a hozzáállás, miszerint a bányászatot inkább elkerülni kell, mintsem a folyamatait javítani és a kockázatait mérsékelni, képmutató állásponthoz és félmegoldásokhoz vezet. 

Másrészt az ESG-szabályozások dzsungele önmagában is kihívást jelent. Globális, uniós, sőt nemzeti szintű előírások sokasága létezik (lásd például az OECD Irányelveit, az EU Vállalati Fenntarthatósági Jelentéstételi Irányelvét vagy a szén-dioxid-intenzív importárukra kivetett CBAM-et), amelyek között eligazodni és mindnek megfelelni komoly terhet ró a vállalatokra. Ez egyenetlen versenyfeltételeket teremt: míg az európai cégeknek szigorúbb követelményeknek kell megfelelniük, a más joghatóságokból érkező versenytársaik lazább szabályok szerint játszhatnak. Ez a gyakorlatban hosszadalmas engedélyeztetési folyamatokat, megemelkedett projektköltségeket és potenciális késedelmeket jelent, amelyek alááshatják egy-egy projekt életképességét. A magasabb egészségügyi és biztonsági protokollok, a jobb munkavállalói juttatások (lakhatás, orvosi ellátás) mind költségnövelő tényező, amelyek bár önmagukban dicséretesek, rontják az európai cégek versenyképességét Kínával vagy az Öböl menti országokkal szemben.  

Az ECFR adatai szerint Kína például a Kongói Demokratikus Köztársaság kobalt- és rézbányáinak már az elképesztő, 72 százalékát ellenőrzi. 

Afrikai valóság vs. európai ideálok: nem csak az ESG számít 

Az EU ESG-központú megközelítése figyelmen kívül hagyja, hogy az afrikai országoknak más, sokszor sürgetőbb politikai és gazdasági prioritásaik is vannak. Afrika a világ gazdaságilag legkevésbé diverzifikált kontinense, számos országa elsődlegesen nyersanyagexportőr, ami kiszolgáltatottá teszi őket a külső kereskedelmi sokkoknak (mint a Covid–19-pandémia vagy az ukrajnai háború). Ezen államoknak olyan partnerekre van szükségük, amelyek segítenek túllépni a primer áruk exportján, és beruházásokat eszközölnek az energia- és ásványianyag-értékláncokba. Bár az afrikai kormányok is értékelik az ESG-szempontokat – sok helyen már saját fenntarthatósági keretrendszereket és zöldtaxonómiákat dolgoztak ki –, a munkahelyteremtés, az iparosítás és az infrastrukturális fejlesztés gyakran előrébb való. Amikor ezek a szempontok ütköznek az ESG-vel, az afrikai döntéshozók hajlamosak az előbbieket előnyben részesíteni. 

Ezzel szemben Kína és az Öböl menti országok ajánlatai sokszor jobban illeszkednek az afrikai prioritásokhoz. Ezek a szereplők jellemzően az infrastrukturális fejlesztéseket, az iparosítást és a munkahelyteremtést hangsúlyozzák az CRM-projektjeik kapcsán. Az ECFR kutatása Namíbiában és Zambiában (amelyek politikailag stabilabbak és vonzóbbak az európai cégek számára, mint például a konfliktusokkal küzdő Kongó vagy a kétes hírű Ruanda) világosan kimutatta ezt a diszkrepanciát.  

Míg az EU a magas ESG-normákat kínálja mint egyedi értéket, az afrikai partnerek ezt nem feltétlenül látják megkülönböztető jegynek, különösen, hogy más OECD-országok (Kanada, Ausztrália) vállalataitól is hasonlóan magas szintű megfelelést várnak el. Sőt, a korábbi tapasztalatok alapján (pl. a Rio Tinto Namíbiában vagy az Anglo American Zambiában) az egykori „európai” bányavállalatokhoz nosztalgikus kép társul a helyiekben, mivel azok jelentős beruházásokat eszközöltek a biztonsági előírásokba, a helyi közösségek szociális ellátásába és a munkaerő képzésébe. Ez a fajta vállalati társadalmi felelősségvállalás (CSR), ami különbözik a szűkebben értelmezett ESG-től, ma sokszor hiányzik. 

Az EU saját politikáinak árnyoldalai: taxonómia és CBAM mint akadályok 

A magas ESG-normák mellett az EU egyes klímapolitikái is gátolják az európai erőfeszítéseket az energia- és ásványianyag-ellátási láncok Kínától való függetlenítésére. Az egyik ilyen problémaforrás az EU fenntartható finanszírozási taxonómiája, egy osztályozási rendszer, amely segít a vállalatoknak és befektetőknek azonosítani a környezetileg fenntartható gazdasági tevékenységeket.  

A bökkenő az, hogy a bányászat nem szerepel ebben a taxonómiában. Ez vonakodóvá teszi mind az európai állami, mind a magánbefektetőket a bányászati projektek támogatásától, pedig az egy tőkeigényes iparág. Biztosítások és garanciák nélkül az európai pénzintézetek és bányavállalatok túl kockázatosnak ítélik ezeket a befektetéseket, különösen Afrikában, ahol a közép- és hosszú távú politikai és makrogazdasági kockázatok (pl. kedvezőtlen politikai változások, instabilitás) magasak. 

A másik jelentős akadály az EU szén-dioxid-határkiigazítási mechanizmusa (CBAM), amely vámokat vet ki az importált árukra azok szén-dioxid-kibocsátása alapján. A CBAM célja, hogy a nem EU-s termelők is hasonló szén-dioxid-költségekkel szembesüljenek, mint európai társaik. A gyakorlatban azonban a CBAM gátolhatja az afrikai országok helyi ásványianyag-feldolgozási és -értéknövelési törekvéseit. Sok afrikai államban a feldolgozás már most is korlátozott a magas költségek és az áramhiány miatt, a CBAM pedig egy további akadályt jelent a kontinens iparosítása előtt, és olyan, mintha Európa „kirúgná a létrát” Afrika alól, miután maga már fosszilis energiahordozókkal iparosodott.  

Például Zambia, amely súlyos áramhiánnyal küzd (tavaly a vízerőművek korlátozott termelése miatt a háztartások csak napi háromórányi áramot kaptak), a széntüzelésű erőművek felé fordul. Ez ugyan rövid és középtávon biztosítja az iparnak és a lakosságnak szükséges energiát, de az országban feldolgozott ásványi termékeket CBAM-vámok sújtanák a magasabb szén-dioxid-kibocsátás miatt. Ez sem az európai, sem a helyi befektetőket nem ösztönzi értéknövelő tevékenységekbe Zambiában. Így a CBAM, miközben elriasztja a befektetéseket az afrikai termelésből és az EU-piacra irányuló exportból, közvetlenül aláássa Európa de-risking céljait és rontja a kontinens imázsát az afrikai partnerek szemében. 

A namíbiai zöldhidrogén esete: tanulságos példa az ellentmondásokra 

Az EU és Namíbia közötti stratégiai partnerség kiterjed a namíbiai zöldhidrogénszektor fejlesztésére is. Az ország kiváló nap- és szélerőforrásokkal, tágas területekkel és nyugati parti kikötőkkel büszkélkedhet, ami ideálissá teszi a zöldhidrogén termelésére. Az ECFR szerint európai cégek mintegy 20 milliárd dollár értékben terveznek itt projekteket, köztük a Hyphen Hydrogen Energyt Lüderitzben. Az EU támogatása elsősorban az exportorientált projektekre összpontosít, amelyek hozzájárulnának Európa dekarbonizációjához. 

Azonban ESG-szempontból ez a támogatás sem mentes a kritikától.  

Egy olyan országban, ahol a lakosság mindössze 56 százaléka fér hozzá az elektromos áramhoz, sokan úgy vélik, a helyi energiaellátás bővítésének elsőbbséget kellene élveznie az exportcélú hidrogéntermeléssel szemben.  

Emellett az EU támogatása egyes zöldhidrogénprojektek esetében szembemegy a magas ESG-normák iránti elkötelezettségével. Például a Hyphen Hydrogen Energy 1 GW-os projektjét a Tsau/Khaeb Nemzeti Park 4000 négyzetkilométeres területére tervezik. Helyi környezetvédelmi csoportok ellenzik a projektet, azzal érvelve, hogy az károsítaná a világ egyik legfontosabb biodiverzitási „hotspotjának” élővilágát. Bár a vállalatok látszólag komolyan veszik az ESG-t, és igyekeznek mérsékelni a környezeti hatásokat, a helyiek szerint az EU nem engedélyezne hasonló nagyságrendű energiaprojektet egy védett európai területen. Ez azt a percepciót kelti, hogy az EU csak látszólag tartja be az ESG-normákat Afrikában, és kevésbé tartja fontosnak az afrikai környezet védelmét, mint az európaiét. Továbbá Namíbia száraz ország, a zöldhidrogén előállítása pedig sok édesvizet igényel. A tengervíz sótalanítása energiaigényes és koncentrált sólevet eredményez (1 liter ivóvíz előállítása 1,5 liter klórral és rézzel szennyezett folyadékot generál), amely ha nem megfelelően hígítják és oszlatják el, károsíthatja a part menti és tengeri ökoszisztémákat. 

Az ellentmondások feloldása: egy pragmatikusabb út Európa számára 

Az ECFR elemzése világosan rámutat a kritikus ellentmondásokra Európa Afrika-politikájában. Miközben az ESG-normák fontossága vitathatatlan a bányászat negatív hatásainak mérséklésében, az EU jelenlegi megközelítése kontraproduktív.  

Ahhoz, hogy Európa hozzáférjen a Kínától független CRM-ellátási láncokhoz, át kell gondolnia az ESG-stratégiáját. 

Első és legfontosabb lépésként az európai döntéshozóknak fel kell oldaniuk az EU klíma- és kockázatcsökkentési céljai közötti ellentmondást. Ennek egyik módja a CRM-bányászat bevonása az unió fenntartható finanszírozási taxonómiájába (megfelelő kritériumok teljesítése mellett), hiszen Európa energiaátállása valójában a bányászattól függ. Ez felszabadíthatná az európai állami és magánfinanszírozást a bányászati és ásványfeldolgozási műveletek számára. 

Másodszor, lehetővé kellene tenni a bányavállalatok számára az ESG-normáknak és a kapcsolódó jelentéstételi követelményeknek (pl. a Vállalati Fenntarthatósági Jelentéstételi Irányelv) való fokozatos megfelelést. Bizonyos alapvető normáknak (munkahelyi biztonság, munkajog) természetesen az elejétől fogva meg kell felelni, de más követelményeket (felelős ellátási láncok, energiahatékonyság javítása, hulladékcsökkentés) fokozatosan is teljesíthetnének. Ez egy projektalapú, világos mérföldköveket, felügyeleti és elszámoltathatósági mechanizmusokat tartalmazó, strukturált megközelítést igényelne, amelyet a bányavállalatok, a fogadó kormányok és a helyi közösségek közösen dolgoznának ki. 

Harmadszor, az európai közszférának és a tagállamoknak újra kell gondolniuk a bányászathoz való hozzáállásukat. Fel kell ismerni, hogy bár vannak ESG-kockázatok, a bányászat „szükséges rossz” Európa dekarbonizációjához és energiabiztonságához. Ha az európai klímapolitikák könnyebben lehetővé tennék a CRM-bányászatot az afrikai országokban, az lehetőséget teremthetne a bányászat gyakorlatának javítására. A bányászat egyszerű elkerülése ugyanis nem ad lehetőséget Európának a szektor javítására, és kritikusan akadályozza Európa Kínán kívüli CRM-forrásokhoz való hozzáférési ambícióit. 

Végül, de nem utolsósorban, az európai döntéshozóknak vonzóbbá kell tenniük az európai ajánlatot az afrikai érdekelt felek számára. Ez egy kiegyensúlyozott megközelítést igényel, amely magában foglalja a kölcsönösen elfogadott ESG-normákat, miközben elismeri Afrika szélesebb körű politikai prioritásait, mint a munkahelyteremtés, az infrastrukturális fejlesztés és az iparosítás. Célzott technikai segítségnyújtással és kapacitásépítési kezdeményezésekkel az EU segíthetne az afrikai kormányoknak megerősíteni a bányászati szabályozási keretrendszereiket (beleértve az ESG-követelményeket) és javítani az ellenőrzési és végrehajtási képességeiket. Így az ESG-normák emelhetők anélkül, hogy Afrika gazdasági céljait háttérbe szorítanák. 

Az ESG-ambíciók és a realitások kiegyensúlyozásával az EU egy olyan keretet hozhat létre, amely támogatja az európai befektetéseket az afrikai bányászatba, miközben biztosítja szerepét a kritikus ásványkincsek ellátási láncaiban.  

Ellenkező esetben Európa könnyen a partvonalról nézheti, ahogy más, pragmatikusabb szereplők megszerzik azokat a nyersanyagokat, amelyekre neki is égető szüksége van a jövő építéséhez. A játszma még nem dőlt el, de Európának sürgősen stratégiát kell váltania, ha nyerni akar. 

(Forrás: European Council on Foreign Relations)

Kapcsolódó:

Címlapfotó: DALL-E