Az USA és Kína kereskedelmi párbaja már az egész ázsiai ellátási lánc idegszálait feszegeti. A régió ma úgy lavíroz a két nagyhatalom között, mint kötéltáncos a szélben: minden lépés egyre kockázatosabb.
Amikor május 12-én Genfben 90 napos „tűzszünetet” hirdetett az amerikai és a kínai tárgyalóküldöttség, sokan fellélegeztek – ám csak addig, amíg rá nem néztek a naptárra. A határidő augusztus 12-e: három hónap, amely alatt a két legnagyobb gazdaság tíz évnyi sérelmet, adatlopási vádat, szubvenciós vitát és több százmilliárd dollárnyi kiegyensúlyozatlan kereskedelmet próbál valahogy méltányos mederbe terelni. Miközben Washington 115 százalékpontnyi importvámot engedett el ideiglenesen, Peking ezt azonnal viszonozta, de retorikájában egyértelművé tette: „párbeszéd lehet, hegemónia nem”.
A konfliktus tehát nem szűnt meg, csak ideiglenesen lefedték egy vékony vászonnal, amely bármelyik oldalról egyetlen szikrától lángra kaphat.
A globális ellátási láncok közben kettős nyomás alá kerültek: egyfelől a vámháború megdrágítja és bizonytalanná teszi az árukat, másfelől a nagyvállalatok – előre menekülve – elkezdtek „Kína plusz egy” stratégiákban gondolkodni, átszervezve a termelést Vietnámtól Mexikóig.
Egy kettészakadó világkereskedelem peremén: a „kés élén” diplomácia
„Semlegességet hirdetni egyre nehezebb – a középső út pengévé vékonyodott” – fogalmazott Gan Kim jong, Szingapúr kereskedelmi minisztere. Jong elismerte, hogy egyre nehezebb fenntartani az egyensúlyt a két fél között, mivel a semlegesség lehetősége egyre szűkül, így előbb-utóbb minden országnak döntenie kell, hogy milyen elvek alapján pozícionálja magát. A városállam évtizedek óta a kínai–nyugati áruforgalom csomópontja, mégsem engedheti meg magának, hogy bármelyik fél haragját kivívja. Hasonlóan vélekedik a maláj tárcavezető, Zafrul Aziz is, aki jelenleg épp az ASEAN nevében tárgyal Washingtonnal:
Amit megadunk az USA-nak, azt Peking is kéri, ellenkező esetben úgy érzik, az ő kárukra engedünk.”
Malajziából az Egyesült Államokba irányuló export 60 százalékát a félvezetők adják, a szektor több mint 300 ezer közvetlen és közvetett munkahelyet tart életben. Ha Washington valóban célzott vámot vetne ki a chipiparra, a maláj GDP-ben egyetlen tollvonás is óriási gazdasági károkat kockáztatna. A helyzetet súlyosbítja, hogy Trump áprilisban „reciprok” listát hirdetett: vagyis Vietnámra és Kambodzsára 40 százalékot meghaladó vámtételt rótt ki, mert túl nagy a kereskedelmi többletük.
Peking azonnal diplomáciai offenzívába kezdett – Hszi Csin-ping néhány héten belül fölkereste Hanoit, Kuala Lumpurt és Phnompent –, jelezve: a régiót nem engedi át a befolyásából. A délkelet-ázsiai helyzet tehát egy eddig nagyrészt ismeretlen döntéskényszert szült: vagy valamilyen úton-módon megőrzik a rugalmas többoszlopos külkereskedelmi modellt, vagy egyre inkább blokkalapú világrendben kell horgonyt vetniük.
Trump vámjai és Hszi diplomáciája – az új nagyhatalmi sakkjátszma
A vámháború logikája egyszerű, ám brutális: Washington szerint a 300 milliárd dolláros amerikai kereskedelmi deficit nemzetbiztonsági kockázat, Peking viszont úgy látja, hogy a „vámostrom” a feltörekvő kínai technológiai szektor fékezéséről szól. Amikor az USA májusban arra figyelmeztette a partnereit, hogy „kerüljék” a Huawei által gyártott MI-chipeket, a kínai kereskedelmi tárca azonnal visszavágott: „A mesterséges intelligencia nem lehet vámfegyver.”
A pekingi stratégia kettős: látványos visszacsapások a frontvonalban – például tüntető jellegű felvásárlások a latin-amerikai szójapiacon és feszes ritkaföldfém-kvóták –, miközben a háttérben folyamatos kapcsolatépítésre törekszik az Európai Unióval és a Perzsa-öböl államaival.
Nem véletlen, hogy jövő héten Kuala Lumpurban először ül egy asztalhoz az ASEAN és a Gulf Cooperation Council (GCC) valamennyi vezetője: a cél egy önálló kereskedelmi blokklánc, amelyben Peking kulcsszereplő, és amely – ha kell – alternatívát kínál a WTO-mechanizmus megbénult vitarendezése helyett.
Mi forog kockán? A számok mögötti függőség
A geopolitikai retorika mögött rideg matematikai valóság húzódik. A délkelet-ázsiai gazdaságok közös exportja tavaly meghaladta az 1,8 ezermilliárd dollárt, ennek 52 százaléka semleges területről – szingapúri reexportból vagy malajziai összeszerelésből – érkezett az amerikai vagy kínai fogyasztókhoz. A maláj félvezetőipar 60 éve épül, 200 multinacionális vállalatot és mintegy 1400 beszállítót húz magával, a Világbank becslése szerint pedig egy hirtelen vámsokk akár 3,5 százalékkal is visszavetné a maláj GDP-t. Kínában – egyes elemzések szerint – a jelenlegi, mérsékelt vámok mellett is 1,6 százalékponttal lassulhat a növekedés, 4–6 millió munkahely kerülhet veszélybe, és az export az USA felé – a 90 napos ablak bezárulta után – akár felére zsugorodhat – bár ezt sokan vitatják. Eközben az USA-ban a Nemzeti Kiskereskedelmi Szövetség kalkulációja 73 milliárd dollárnyi plusz fogyasztói költséget vetít előre, ha a vámok visszakúsznak a 25–40 százalékos sávba.
A „vámfegyver” tehát kölcsönösen fájdalmas, de a szenvedés eloszlása aszimmetrikus: Kína és a délkelet-ázsiai gyártócentrumok összeurópai GDP-nél nagyobb ellátási hálózatot kockáztatnak, míg Washington háztartásaiban az inflációs nyomás most még politikailag kezelhető keretek között maradt.
Ki bírja tovább? Szenzorok, chipek és ritkaföldfémek
A vámtarifák mögött valójában technológiai szakadék húzódik. Az Egyesült Államok a mesterségesintelligencia-chipek, a félvezető litográfiagépek és a GPS-minőségű szenzorok exportkontrolljával a kínai ipar „koronagyémántjait” célozza. Peking cserébe két fronton is szorít: egyrészt fenntartja a ritkaföldfém-export kvótarendszerét – idénre 30 százalékkal visszavághatja a külföldre szállított volument –, másrészt a globális akkumulátor-, drón- és napelem-ellátásban olyan piaci részesedést ért el (70 százalék fölöttit), hogy bármilyen exportkorlátozás kártyavárként boríthatja fel a zöldátállás terveit Tokiótól Berlinig. A tét tehát az, ki viseli el tovább a saját „gyártáshiányát”: az USA, amely eddig szívesen importálta a ritkaföldfémekkel teletömött kínai cellákat, vagy Kína, amelynek néhány száz nyugati litográfberendezés nélkül éppen a nagy teljesítményű chipfejlesztése állhat le.
Kényszerű stratégiai újratervezés
A délkelet-ázsiai kormányok, multinacionális cégek és a beszállítói lánc apró csavarjai egyaránt újratervezésre kényszerülnek. A „Kína plusz egy” gyakorlat nem csupán termelés-áthelyezés: jogi környezet, energia-infrastruktúra és képzett munkaerő kérdése is egyszerre. Vietnám tavaly 11 GW ipari áramhiányt jelzett a várható chip- és akkumulátorgyár-beruházásokhoz, míg Indonézia a gyorsított zöldmezős projektek miatt adórendőrséget és környezetvédelmi hatóságot alakít át.
A geopolitika nyomása alatt a vállalatoknak az ellátásbiztonság lett az új arany, még ha ez rövid távon 8-10 százalékkal meg is emeli a gyártási költségeket.
Kína eközben belső fogyasztásának bővítésére kényszerül: a szolgáltató- és egészségügyi szektorra épülő „duál-cirkulációs” modell lett a növekedés tartalékakkumulátora, miközben a Peking–Brüsszel-szabadkereskedelmi egyeztetések és a BRICS-országok közti elszámoló-rendszer is arról árulkodik, hogy mindkét nagyhatalom igyekszik a másikra nehezedő függőséget lazítani.
Nagyon úgy tűnik tehát, hogy hosszabb távon nem pusztán az dönti el a válságtérkép kimenetelét, ki emel magasabb vámfalat. Sokkal inkább az, ki tud gyorsabban diverzifikálni, fenntartható kapacitást építeni, és közben megőrizni partnerei jóindulatát. A délkelet-ázsiai államok számára ez nem bináris kérdés, hanem egy finomhangolt, „sokárbócos” manőver a globális politikai viharban. Aki most ügyesen állítja be a vitorlát, az nemcsak túléli a viharos fordulót, hanem új, saját kereskedelmi útvonalra lelhet – olyasmire, amely végleg bebiztosíthatja helyét a 21. század gazdasági térképén.
KAPCSOLÓDÓ:
Címlapfotó: Dreamstime
