Trump elnök kereskedelempolitikai káoszában szinte lehetetlen eligazodni. Az Európai Unió egyre bizonytalanabb a transzatlanti szövetség jövőjében, aminek az eredménye várhatóan egy keleti nyitás lesz. Washington azonban bevallottan egy Kína-ellenes tömböt próbál összekovácsolni. Elfajulhatnak-e a dolgok odáig, hogy a geopolitikai viharban Európának választania kell Kína és az Egyesült Államok között?
Nemcsak követni, de értelmezni is nehéz Trump elnök kereskedelempolitikáját. A szavakon túl („az Egyesült Államok kereskedelmi hiányát drasztikusan csökkenteni kell”) az elnök eszközei a stabilitás és a következetesség kevés jelét mutatják: csapongva szórja szét a büntetővámokat és a kölcsönösségi tarifákat a világban, koherens stratégia nélkül, látszólag teljesen ad hoc jelleggel. Aki tegnap barát volt, ma ellenség, vagy éppen fordítva, aztán néhány nappal később a fonákján ugyanez. Ami biztos: az elnök beváltja kimondatlan ígéretét, és a szabályokon alapuló világrenddel együtt azt a globális gazdasági rendszert is lefejezi, amelyet gyakorlatilag az Egyesült Államok talált ki és irányított nyolc évtizeden keresztül. A legnagyobb probléma a geopolitikai likvidálásokkal kapcsolatban az, hogy senki nem látja még, pontosan mi jön utána.
Maga Marco Rubio külügyminiszter a hidegháború végének terheként fennmaradt anomáliának nevezte az egypólusú világrendet, amely törvényszerűen meg fog változni, és újra kialakul egy multipoláris berendezkedés. Szavai rímelnek arra, ami a geopolitikai zűrzavarban kezd megmutatkozni. A bizonytalanságban egy drasztikusan változó Egyesült Államok körvonalai sejlenek fel, amely új befolyási övezetek létrehozásával mintha a világ üzleti alapon nyugvó újrafelosztására készülne, konkrét földrajzi határokkal rendelkező tömbökre osztva, saját szövetségesi területtel – és Kínának átengedve egy másikat. Washington látszólag tudja, mit akar, az államok azonban jelenleg még nehezen tudják definiálni saját szerepüket egy új viszonyrendszerben. A kereskedelmi hiányok felszámolása túl utópisztikus, a Pax Americana felszámolása túl gyors, Kína közös kiszorításának a gondolata az érdekszféra piacairól pedig túl rémisztő ahhoz, hogy követni lehessen Trump csapongó gondolatmenetét.
Az érvényben lévő szabályok már kezdenek megszűnni, újak azonban nincsenek a láthatáron.
Bár az Egyesült Államok éppen ideiglenes, 90 napos tűzszünetet kötött Kínával a vámháborúban, nem valószínű, hogy feladja végső tervét, a Kínától való decouplingot (Bessent pénzügyminiszter diplomatikusan a stratégiai szükségletek leválasztásáról beszélt), mégpedig úgy, hogy saját szövetségesi érdekszférájának tagjait is belekényszeríti a Peking elleni korlátozó és tiltó intézkedések meghozatalába. A kérdés, hogy azok az országok, amelyeket Trump esetlegesen kijelöl egy ilyen feladatra, hajlandók lesznek-e valóban oldalt választani, és beállni Washington mögé pusztán a vámfenyegetettség és a biztonsági garanciák megvonásának revolverezése miatt. Ebben a talányban pedig a legnagyobb bizonytalansági tényező maga Európa, amely máris látványos közeledési kísérleteket mutat Kína felé, viharos gyorsaságú diverzifikációs törekvéseket jelezve arra az esetre, ha az Egyesült Államok túllőne a célon, és kereskedelmi-gazdasági katasztrófába próbálná vezetni a blokkot Peking-ellenes elvárásaival. Az unió külkereskedelméért felelős Európai Bizottság eddig nem adta sok jelét, hogy a dolgok elébe vágva Kína-ellenes gazdasági koalíciót készülne kötni Washingtonnal. Ennek alapvető oka, hogy Európa feje felett is a kereskedelmi háború fenyegető viharfelhői gyülekeznek, csak ezúttal nem Peking, hanem az Atlanti-óceán túlfeléről fújják azokat. Az EB örömmel beállt az előző amerikai elnök mellé a Kína elleni exportkorlátozások és az extravámok ügyében, ám Biden alatt még létezett az erősnek vélt transzatlanti szövetség – ugyanez a Trump 2.0 korszakról már messze nem mondható el.
Európa számára nem létezik fontosabb kereskedelmi partner az Egyesült Államoknál. Az Európai Bizottság idei jelentése szerint 2023-ban az áru- és szolgáltatáskereskedelem elérte az 1600 milliárd eurót. Az export-import különbség 48 milliárd euró volt. Az EU 503 milliárd euró értékben exportált árut az Egyesült Államok piacára, míg 347 milliárd euró értékben importált: ez azonban már 157 milliárd eurós árukereskedelmi többletet eredményezett a számára. Ami a szolgáltatáskereskedelmet illeti: az EU 319 milliárd euró értékben exportált szolgáltatásokat az USA-ba, míg 427 milliárd euró értékben importált onnan – ez viszont 109 milliárd eurós szolgáltatáskereskedelmi hiányt eredményezett a blokk számára. Ráadásul a függőség egyre csak nő: míg 2008-ban az EU GDP-jének a 1,9 százalékát tette ki az USA-ba irányuló export, addig 2024-re ez az arány 3-ra emelkedett. Eközben az USA exportfüggősége az EU-tól 1,8 százalékról 1,3-ra csökkent.
Kína az EU második legnagyobb árukereskedelmi partnere az Egyesült Államok után, a kétoldalú kereskedelem 2023-ban elérte a 739 milliárd eurót. Ez már a Biden-féle brüsszeli politika hatásait mutatja a maga egy éven belüli 14 százalékos csökkenésével. Kína az unió harmadik legnagyobb export-, de a legnagyobb importpartnere. Az EU és Kína közötti kereskedelmi mérleg folyamatosan Peking javára alakult. 2023-ban az unió hiánya 292 milliárd euró volt. Az EU Kínába irányuló exportja 223,6 milliárdot tett ki, míg az EU Kínából származó importja 515,9 milliárd euróra rúgott, ami 3,1, illetve 18 százalékos éves csökkenés. Az árukereskedelem terén az EU-nak régóta kereskedelmi hiánya van Kínával szemben, amely 2022-ben tetőzött 396 milliárd euróval. Ami a szolgáltatások kereskedelmét illeti, az uniónak kereskedelmi többlete van Kínával szemben, ami 2023-ban 14,1 milliárd eurót tett ki. A kínai külföldi közvetlen befektetés az EU-ba elérte 4,7 milliárd eurót 2023-ban, ami 10 százalékos csökkenés 2022-höz képest. A legfontosabb ágazatok az autóipar, a gyógyszeripar és a biotechnológia, valamint az információs és kommunikációs technológia volt.
Márpedig ha Trump célja valóban Kína elszigetelése a saját szövetségi szférájától, ahhoz érdektársakra lesz szüksége. A globális délre nem számíthat – Kína a legtöbb ország legnagyobb kereskedelmi partnere, amelyek kormányainak esze ágában sincs kereskedelmi konfliktusba keveredni Pekinggel. Ráadásul Kína óriási globális befektető (2023-ban 148 milliárd dollárral Japán és az Európai Unió szintjén volt az Egyesült Államok vezette listán), a gazdasági kapcsolatok lerombolását tehát ebben az esetben még Washington esetleges fenyegetése vagy vámháborúja sem tudja segíteni. A legnagyobb problémát maga Trump okozza a káoszpolitikával. Túl nagy a kérése ahhoz képest, hogy senki nem tudja értelmezni, mi az, amit cserébe kínál. Különösen igaz ez az Európai Unió esetében: az elnök, miután megkötötte a megállapodását Nagy-Britanniával és ideiglenesen Kínával is, megint nekirontott a blokknak, világossá téve, hogy az EU-val fennálló kereskedelmi problémákat inkább izomból oldaná meg, semmint tárgyalásos alapon. Marad tehát a legsúlyosabb kérdés: eljuthat-e a kapcsolatok romlása arra a szintre, amikor Európának választania kell az Egyesült Államok és Kína között, abszurd szintre emelve a geopolitikai átalakulást és egy új világrend születését? Egyáltalán: fel tudja-e venni a gazdasági harcot Washingtonnal szemben?
Merre menjen Európa?
Nehéz lenne azt állítani, hogy az EU nincs kiszolgáltatva az Egyesült Államoknak. A nyugati világrend hanyatlása éppen azért éri annyira váratlanul és felkészületlenül, mert maga a csapatkapitány ballag le látványosan a pályáról – az, aki a stratégiai és gazdasági irányító volt a cseppet sem barátságos mérkőzéseken. Jelenleg azt sem lehet biztosan tudni, hogy Washington kit tekint szövetségesnek és kit ellenfélnek. A káoszpolitika a hidegháború vége óta a legtörékenyebb geopolitikai helyzetet eredményezi, ebben pedig az Európai Unió mint egyébként is pehelysúlyú geopolitikai hatalom szinte csak sodródik az árral.
Európa – a hangzatos kommunikációs panelek ismételgetése ellenére – nincs abban a helyzetben, hogy átvegye az Egyesült Államok helyét a globális nyugati szabályrendszerekben. Tény, hogy vásárlóerő-paritáson nézve a piaca majdnem akkora, mint az Egyesült Államoké – ezt a kártyát Ursula von der Leyen minden adódó alkalommal lobogtatni is szokta. A globális termelési részesedésük is nagyjából hasonló, 15 százalék körüli (Kínáé önmagában 20 százalék). Az is tény, hogy a dollár szándékos amerikai gyengítésével az euró előtt megnyílhatna egy elméleti út a világ tartalékvalutája cím megkörnyékezése előtt, ám ahhoz, hogy mindezeket az Egyesült Államok ellenében használja ki, gyakorlatilag valóban hadat kellene üzennie Washingtonnak, ráadásul szövetkezve Kínával és Amerika eddigi szövetséges partnereivel.
Más szóval: az Egyesült Államokkal vívott gazdasági háborúhoz éppen egy olyan szövetségre lenne szükség, mint amilyet maga az Egyesült Államok próbál összehozni Kína ellenében.
Ezt azonban az EU nem kockáztathatja meg. Az Egyesült Államok piacának kiesése vagy gyengülése végső csapást mérhetne a gazdaságára és a versenyképességére egyaránt, olyannyira, hogy azt Kína és az egész globális dél sem tudná pótolni. Ráadásul Trump kezében ott az adu: a NATO jelenleg valóban egy egyszemélyes hadsereg, az elnök pedig előszeretettel fenyegetőzik az európai védelemből való kivonulással – ugyanúgy gazdasági fegyverré formálva a biztonságpolitikát, mint bármi mást. Az USA által teremtett vákuumot Európa még az ukrajnai háború esetében sem tudja betölteni, nemhogy a saját védelmére fókuszálva. Erre ráerősít az az egyre nyilvánvalóbb politikai széttagoltság, amely az európai egység kétségbeesetten óvni igyekezett látszatát is szétforgácsolja. A tagállamok gyakorlatilag már semmiben nem értenek egyet: sem az ukrán helyzet kezelésében, sem a gazdaságpolitikában, sem az uniós bővítésben, vagy az Egyesült Államokhoz és a Kínához fűződő viszonyokban.
Trump jól látja, Európa mennyire belefáradt önmagába, nem véletlenül helyezi a hangsúlyt Brüsszel helyett a tagállamokkal kiépítendő kétoldalú kapcsolatokra.
Európának éppen e tehetetlensége miatt változatlanul óriási szüksége van az Egyesült Államokra. Jelenleg az egyetlen, amit tehet, hogy a saját megerősödéséig nem indít háborút senki ellen, hanem (legalább ideiglenesen) a békés megoldásokat keresi. A diverzifikációs folyamatait is óvatosan kell kiépítenie: a hangoskodás és a bosszúfenyegetés Trumppal szemben a legrosszabb taktika, ami szó szerint a lehető leggyorsabban bosszulja meg magát, függetlenül attól, hogy a piacok megremegése változtat-e a kereskedelmi háború közben az amerikai elnök álláspontján.
A nyugodt erő
Európa Kínához való közeledése a Trump-féle új Egyesült Államok politikája fényében természetes és a lehető legpragmatikusabb gondolat. Az Európai Bizottság hirtelen tárgyalni kezdett Pekinggel a kínai elektromosokra kivetett extravámok ügyében, amit tavaly már gyakorlatilag mindenki lezártnak tekintett. Egyszerre gyakorlatias és szimbolikus lépés ez: ennek segítségével meg lehet tenni az első (végre határozott és gyors) lépéseket a gazdasági kapcsolatok újrakalibrálása felé, ellensúlyozva a transzatlanti kapcsolatok nem éppen bizalomgerjesztőnek tűnő jövőjét.
Egy dolog nem fog működni: a blöff. Ha Európa csupán eljátssza azt, hogy keleti nyitást hajt végre, ha az álkonnektivitás jelmezét ölti magára, ha csupán Trump felé akar félreérthetetlen jelzést tenni, hogy rákényszerítse vele a kapcsolatok rendezésére, akkor a terv eleve bukásra van ítélve. Oren Cass közgazdász, politikai tanácsadó a minap a Financial Times hasábjain tiszta és logikus következtetést vont le a Trump 2.0-val kapcsolatban. Rímelve Marco Rubio szavaira úgy fogalmazott: súlyos tévedés azt hinni, hogy az Egyesült Államok jelenlegi világnézetét a nagyság téveszméi motiválják – éppen ellenkezőleg, Washington nemhogy tudomásul veszi, de gyorsítja is az egypólusú világrend végét. Célja nem más, mint befolyási övezetekre osztani a világot – a sajátja mellett pedig egyszerűen engedni, hogy Kína is kialakítsa az övét. Éppen ezért tévedés azt is feltételezni, hogy a Kínához való közeledés trükközésre és álláspont-változtatásra kényszeríti majd Trumpot.
Az amerikai elnök ugyanis már nem azt akarja, hogy neki legyen a nagyobb befolyása bizonyos övezetek felett – azt akarja, hogy csak neki legyen befolyása. Amit látunk, az tehát a blokkosodás klasszikus, mégis újraértelmezett példája, amiből Európa csak rosszul jöhet ki, amennyiben belemegy.
Vékony a jég az Európai Unió lába alatt. Trump igen komoly meggyőző erővel rendelkezik, túl a NATO-s revolverezésen és az extravámok fenyegetésén is. Az amerikai vállalatok befektetései nagyjából 4 ezermilliárd dollárra rúgnak Európában, visszafelé ez a szám meghaladja a 3,4 ezermilliárdot. Ilyen összegek mellett a kínai befektetések eltörpülnek Európában, vagyis amikor Trump arról beszél, hogy kiegyensúlyozott (kereskedelmihiány-csökkentő) kereskedelmet akar és közös összefogást a kínai befolyás ellen, akkor az EU nem tehet egyszerűen úgy, mintha nem hallotta volna meg.
Amiben Európa és Brüsszel jelenleg nagyot téved, az az, hogy makacsul ragaszkodik a múlt világrendjéhez, egy Biden-féle Egyesült Államokhoz és ahhoz az illúzióhoz, hogy Kínához és Amerikához hasonló kereskedelmi, gazdasági és geopolitikai befolyása van. Majdnem elkövette azt a hibát, hogy egyszerre indított kereskedelmi háborút Kína és az Egyesült Államok ellen – ennek azonban éppen az ellenkezőjét kell tennie. A kínai partnerség építésével párhuzamosan egy új transzatlanti kapcsolatban kell gondolkodnia, alkalmazkodva a valóban kikerülhetetlen szereplők igényeihez, miközben a saját érdekeit képviseli. Látványos gesztus lenne például az amerikai techvállalatok vegzálásának befejezése: a kiszabott bírságok összege már meghaladja a 20 milliárd eurót. Az EU így is belefullad az agyonszabályozásba, a Fehér Ház azonban a Meta és társai ellen indított folyamatos eljárásokat és a horribilis büntetéseket konkrét gazdasági hadüzenetként értelmezi. Ráadásul az Európai Bizottság egy olyan protekcionista technikát mutat be ezzel, amely mögött nincs semmi: Európának nincs az amerikaihoz (vagy akár a kínaihoz) hasonló technológiai szektora, sőt, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy a globális tortából az EU-nak csupán egy soványka, félbevágott szeletre futotta. Csak egy példa: egy 2025-ös tanulmány szerint az európai felhő-infrastruktúra 92 százalékát amerikai vállalatok működtetik. Brüsszel mégis legfontosabb zsaroló fegyvereként tartja számon szabályozási arzenálját, úgy vélve, ha minden kötél szakad, a Big Tech elleni bosszúja térdre kényszeríthet Trumpot. Józanabb hangok inkább az együttműködést, egy technológiai közös piac létrehozását szorgalmazzák az ellene folyó bürokratikus hadjárat helyett, de az Európai Bizottság hatalmi törekvéseit megfékezni jelen pillanatban észérvekkel nem lehet. El fog csattanni az a bizonyos pofon, és mind Donald Trump, mind Hszi Csin-ping tisztában van azzal, hogy az az Európai Uniónak fog a legjobban fájni.
Az európai szuverenitás kialakítása létfontosságú, azt azonban csak a jelenlegi partnerségek kiterjesztésével, a diverzifikációs harmadik országokon túl Kínával és az Egyesült Államokkal eddig kiépített és ezután kiépítendő kapcsolatok közös kiaknázásával érhető el. Amennyiben sikerül, Európa valóban geopolitikai főszereplővé válhat – súlypontja lehet a Nyugat maradékának, stabil menedék a gyorsan változó érdekek viharában. Blokkokon kívüli blokk. Olyan szuperhatalom, mint Kína vagy az Egyesült Államok, soha nem lesz. Független, „mindenki partnere” hatalomként azonban profitálni tud majd abból a geopolitikai környezetből, ahol lassan megszűnnek a szabályok, és a világot kizárólag a hatalmi erő irányítja.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
