Négy napig az indiai szubkontinens északi határain a korábbi évekhez hasonlóan pattanásig feszült a helyzet a két atomhatalom, India és Pakisztán között. A két ország közti konfliktusok a brit gyarmati uralom vége és az azt követő felosztás után évtizedekig folyamatosak voltak a rendezetlen területi viták, az államilag támogatott terrorizmus, a vallási feszültségek, a nukleáris fegyverkezés, a régión kívüli nagyhatalmak geopolitikai befolyása és az összeegyeztethetetlen nacionalista követelések miatt. Az instabil régiót Zbigniew Brzezinski nem véletlenül nevezte „eurázsiai Balkánnak”. A mostani események azonban külön értelmezendők: nem csupán egy kiújuló hagyományos államközi rivalizálásról van szó, hanem két atomfegyverrel ellátott ország közvetlen katonai konfrontációjáról, amelyben drónháború, légitámadások, valamint cirkáló- és ballisztikus rakéták is bevetésre kerültek. A nemzetközi kontextus is eltér a korábbiakhoz képest, ugyanis mindez az egyre multipolárisabb világrend kialakulásának közepette zajlik, amelyben a nagyhatalmi politika spektruma a korábbi alkuk révén kialakult egyensúly és a stratégiai verseny között ingadozik. 

India erőt akart demonstrálni 

Válaszként a kasmíri indiai turisták ellen elkövetett terrortámadásra, amelyet feltehetően a pakisztáni titkosszolgálat által támogatott iszlamisták hajtottak végre, India elindította a Sindoor műveletet, ami a dzsihádista parancsnokságokat és infrastruktúrát, a militánsok kiképzőtáborait, katonai létesítményeket és légi támaszpontokat célozta. Ez nem volt teljes clausewitzi háború, inkább korlátozott és mérsékelt. Végső célja az indiai katonai elrettentés hitelességének helyreállítása, a pakisztáni kormány büntetőintézkedésekkel való sújtása az erőszakos nem állami szereplőknek nyújtott támogatásáért, a kétoldalú együttműködés feltételeinek újrafogalmazása ellenséges cselekmények esetén, valamint Újdelhi dominanciájának demonstrálása volt. 

A legfőbb cél talán az volt, hogy új egyensúlyt teremtsenek a meglévő erőviszonyokban anélkül, hogy nukleáris fenyegetések vagy egy kimerítő háborúvá fajuló, nagy intenzitású szárazföldi konfliktus lenne a következménye. Ez összhangban áll India korábbi lépéseivel, miszerint a kockázatok tudatában nagyhatalomként akar megjelenni. Erre példa pár évvel ezelőtt egy magas rangú szikh szeparatista vezető meggyilkolása volt Kanadában. Emellett India az erejét demonstrálta a tavalyi, népi zavargások következtében bekövetkezett, a hozzá közeli bangladesi kormány megbuktatása után. 

Az indiaiak a komplex függőségi viszonyokat is fegyverként használták: pszichológiai hadviselést folytattak a médiában és az Indus-vízszerződés jogi rendelkezései ellenére felfüggesztették Pakisztán vízellátását. Ezenkívül vannak jelek arra, hogy India támogatja a beludzs szeparatista mozgalmak ellenséges vonalak mögötti törzsi zavargásait, hogy ezzel gyengítse Pakisztánt. Utólag visszatekintve úgy tűnik, hogy a rövid életű indiai kampány a stratégiáját az izraeliektől vette át, amely szerint időszakosan szükséges gyengíteni az ellenség harckészültségét. Érdemes figyelembe kell venni az indiai belpolitikát, különös tekintettel a Bhárátíja Dzsanatá Párt (BJP) csökkenő választói támogatottságát. Narendra Modi jó pontokat akart szerezni a keményvonalas indiai nacionalisták körében azzal, hogy a zászlaja alá sorakoztatja őket. Ebben a tekintetben Modi Pakisztánt a schmitti valóságos ellenségként ábrázolta, és fellépésével megmutatta országa erejét, amely visszaköveteli történelmileg jogos örökségét. 

Bár objektíven nézve India számbeli gazdasági, demográfiai, katonai és területi fölényben van, Pakisztán, bár nem győzte le teljesen az indiai erőket, nem is adta meg magát. Iszlámábádnak nem volt szüksége India legyőzésére – hiszen az könnyen nukleáris háborúhoz vezethetett volna –, csupán emlékeztette déli szomszédját, hogy hatékonyan képes gátolni a regionális hegemóniáját. A kínai eszközökkel felszerelt pakisztáni fegyveres erők sikeresen bebizonyították, hogy Újdelhi légiereje nem elég erős ahhoz, hogy uralja a kasmíri égboltot. Pakisztán célja  az indiai harci repülők (köztük importált francia és orosz gépek) megsemmisítése volt. A pakisztáni ellentámadás ereje és pontossága arra ösztönözte Újdelhit, hogy elfogadja a Trump-kormányzatnak köszönhetően kialkudott tűzszünetet, mielőtt a konfliktus tovább eszkalálódik. A pakisztáni politikai elszántság és az ország katonai képességei valószínűleg meggyőzték az indiai haditengerészetet, hogy lemondjon a pakisztáni gazdaság egyik legfontosabb pillére, a Karacsi kikötőjét célzó támadásról. 

Az iszlámábádi katonai erők mozgósítása bebizonyította, hogy Pakisztán megengedheti magának, hogy Indiával szemben tartózkodó álláspontot képviseljen. A harctéri teljesítmény mellett a másik eredmény az volt, hogy Pakisztán jelentős külföldi támogatást tudott magához vonzani. A kínai stratégiai támogatás megerősödése – amely a katonai és geoökonómiai kapcsolatok elmélyülésében nyilvánult meg – mellett az egész muszlim világért küzdő bajnokként kialakult imázsa olyan iszlám államok diplomáciai pártfogását is elnyerte, mint Törökország és Azerbajdzsán. Ankara még katonai felszerelést és harcosokat is biztosított, Iszlámábád pedig török gyártmányú Songar drónokat is bevetett. Ezzel szemben India nem kapott nyílt támogatást a QUAD, a BRICS, a szomszédos ázsiai államok, az Egyesült Államok vagy akár Oroszország részéről. Ebben a helyzetben Pakisztán kihasználta a válságot, mégpedig úgy, hogy megszilárdította és legitimálta országa politikai vezetését. Így a pakisztáni tábornokok ügyességének köszönhetően megszerzett népszerűség kompenzálta a politikai következményeket, amelyek az Imrán Hán volt miniszterelnök vitatott és feltűnő eltávolításából származtak. 

Az egyre inkább többpólusú világrendben mind az indiai, mind a pakisztáni keményvonalasok érdeke, hogy újraindítsák az ellenségeskedést a régóta fennálló vita rendezése érdekében. Vannak jelek, amelyek ebbe az irányba mutatnak: a Kongresszus párt vezette indiai ellenzéki erők azzal vádaskodnak, hogy Modi heves nacionalista retorikája ellenére a kormányának – ellentétben Indira Gandhi fél évszázaddal ezelőtti kabinetjével – hiányzott a bátorsága és az elszántsága ahhoz, hogy a pakisztáni csapatok kapitulációjáig harcoljon. Pakisztánnak viszont hosszú távon nem érdeke, hogy abbahagyja a dzsihádista csoportok finanszírozását, amelyek Újdelhi fölényét ellensúlyozzák. 

Hindusztán északi része a történelem folyamán egyike volt a legfőbb ütközőzónáknak a brit és az orosz cári birodalom között. A régió iránt ma is érdeklődnek a nagyhatalmak, mivel kulcsfontosságú helyen fekszik: a birodalmi törekvések itt keresztezik egymást földrajzi akadályokkal, kereskedelmi hálózatokkal és értékes természeti erőforrásokkal. Ezért az indiai–pakisztáni összecsapás átgyűrűző hatásai a harctéren túl különböző módon destabilizáló következményekkel járnak.  

1. Fokozódik az India és Kína közötti közvetlen és közvetett geopolitikai verseny a stratégiai jelentőségű közép-ázsiai nyersanyagokhoz való hozzáférésért. Kína számára Pakisztán az indiai geoökonómiai lépéseket visszatartó tényezőt jelentheti.  

2. Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán olyan bonyolult egyensúlyozási manőverekbe kezdhet, amelyekkel képesek lesznek összeegyeztetni a versengő kínai, indiai, orosz és nyugati érdekeket.  

3. A befagyott konfliktusok, szeparatista mozgalmak és szektariánus rivalizálások valószínűsíthető újraéledése hatással lehet a Kína által vezetett összekapcsoltsági projektek megvalósítására, különösen az energia, a kereskedelem, a logisztika és a digitális infrastruktúra területén.  

4. Következmény lehet a militáns dzsihádizmus terjedése, ami államok közötti konfliktusok kirobbantásával magával ragadhatja Iránt, Afganisztánt, Hszincsiangot és Közép-Ázsia nagy részét.  

5. A konfliktus bizonyítja, hogy a BRICS és a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) típusú blokkok korlátozottan alkalmasak feszültségek kezelésére és a regionális biztonság garantálására, mivel a dollármentesítés és a többpólusú erőegyensúly kialakítása iránti közös érdekeken kívül kevés köztük a közös nevező.  

6. Ezek együttesen felgyorsítják a militarizációt, a biztonsági versenyt, a geopolitikai szövetségek átrendeződését, a proxyháborúkat és a fokozódó fegyverkezési versenyt Ázsiai egészén. A négynapos háború által kiváltott sokkhatás a két ország nyugat-európai diaszpórái közötti feszültség fokozódása például az Egyesült Királyságban, Kanadában, Ausztráliában, és akár utcai erőszakhoz vezethet. 

A nagyhatalmaknak is tanulságos volt ez a négy nap 

Az USA jól láthatóan egyre kevésbé hajlandó beavatkozni azokba az eurázsiai válságokba, amelyek nem érintik az érdekeit, nem meglepő, hogy a második Trump-kormányzat nyíltan kifejezte távol maradását. Washington csupán közvetítőként lépett fel egy rövid távú diplomáciai megoldás elősegítésében, mivel felismerte az eszkaláció veszélyeit, de az már nem biztos, hogy akkor is hajlandók lesznek erre, ha a két ország között ismét incidens törne ki. Peking és Moszkva nem képes hasonló szerepet játszani, mert egyikük külpolitikája sem elég pártatlan ehhez. Ha nincs olyan közvetítő, akiben mindkét háborúzó fél megbízik, a következő konfliktus akár még hevesebbé is válhat. A többpólusú világrend megszilárdulása azt jelenti, hogy az Újdelhi és Iszlámábád közötti feszültségek kezelése egyre nehezebb lehet. 

Az viszont elmondható, hogy minden szempontból Kína a konfliktus legnagyobb nyertese. A 2020-as ladakhi incidens is megmutatta – amikor indiai és kínai katonák botokkal és kövekkel támadtak egymásra –, hogy Peking és Újdelhi között továbbra is megy a rivalizálás. A SCO-hoz hasonló multilaterális keretekben való közös tagságuk és az Oroszországgal fennálló háromoldalú kapcsolataik bizonyos mértékben enyhítették ezeket a feszültségeket, ám India és Kína érdekei összeegyeztethetetlenek a Tibetet övező tervek, a két ország határának közelében található stratégiai erőforrások, a délkelet-ázsiai befolyás és az Indiai-óceán meleg vizei miatt. Kínának Pakisztán egy hasznos „eszköz” a figyelemelterelés szempontjából, hogy megakadályozza India befolyási övezetének kiterjedését a szubkontinens közvetlen határain túlra. Emellett az Újdelhi és Iszlámábád közötti összecsapások jó lehetőséget nyújtottak a kínai technológia hatékonyságának és megbízhatóságának tesztelésére a francia és orosz fegyverekkel szemben. 

Emellett a konfliktus kihívásokat támaszt az orosz külpolitikával szemben, mivel a szovjet korszak óta az oroszok Indiát tekintik. Moszkva Újdelhit továbbra is fegyverrel és energiaforrással látja el, és támogatja az országot Kasmír kérdésében is. Vagyis Oroszország egy megbízható partner a Kínával folytatott diszkrét, nem hivatalos tárgyalásokhoz is, ami elősegíti a feszültség enyhítését és a stratégiai stabilitás megőrzését Eurázsiában. Ennek azonban vannak határai. Ahogyan Újdelhi nem támogatta nyíltan Oroszországot az ukrajnai háborúban, úgy Moszkva sem érdekelt abban, hogy India geopolitikai rivalizálásait a saját céljaira használja fel. Másrészt, annak ellenére, hogy a tárgyalások nem hoztak áttörő eredményeket, Oroszország és Pakisztán természetes ellenségek. A Kreml ugyanis a mai napig neheztel Iszlámábádra azért, hogy támogatta az afgán mudzsahedek CIA-val közös vállalkozását. A hidegháború vége óta pedig a pakisztáni támogatású vahhábi milíciák újabb hullámai töltik el aggodalommal Oroszország geopolitikai érdekeit Közép-Ázsiában. Moszkva nem szívesen ellensúlyozná Iszlámábádot csak azért, hogy Indiának kedvezzen, mivel Pakisztán Kína stratégiai befolyási övezetében található. Ráadásul, miközben Oroszország igyekszik diverzifikálni a nemzetközi gazdasági kapcsolatait Ázsiában, Pakisztán továbbra is potenciális vevője az orosz szénhidrogéneknek. Pakisztánnak az India és Kína közötti ellenségeskedés kiváltójaként betöltött szerepe kényelmes az oroszok számára, mert ösztönzőt teremt arra, hogy mind Peking, mind Újdelhi Moszkvára támaszkodjon az ázsiai erőegyensúly stabilitásának biztosítékaként. Oroszország pedig bár revizionista nagyhatalomként viselkedik a posztszovjet térségben és Kelet-Európában, érdeke a status quo fenntartása az ázsiai csendes-óceáni térség nagy részén, mégpedig anélkül, hogy állást kellene foglalnia. 

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons