Újabb orosz–ukrán tárgyalást bonyolított le június 2-án a közvetítő Törökország, a két háborús fél azonban annyira gyorsan zárta le az eleve többórás csúszással kezdődő megbeszélést, hogy szinte kávézni sem volt idejük. Nem azért, mert nem lett volna miről beszélniük, inkább azért, mert nem akartak lényegi dolgokról beszélni. A találkozóra természetesen rányomta a bélyegét Ukrajna vakmerő drónakciója az orosz nagy hatótávolságú bombázók ellen. Moszkvának még nem volt ideje kitalálni a megfelelő választ, így pedig nehéz fegyverszünetről megállapodást kötni. Nem is történt ilyesmi. Gyors megegyezés született egy újabb fogolycseréről, a két ország küldöttsége pedig memorandumot cserélt egymással, amelyben mindketten rögzítették elvárásaikat a béketárgyalások alapelvárásaival kapcsolatban.  

Ami gyakorlatilag egyik fél részéről sem változott: az oroszok azt követelik, hogy Ukrajna adja át a Moszkva által már elfoglalt területeket, erősítse meg, hogy nem kíván a NATO tagja lenni, drasztikusan csökkentse hadseregének létszámát, állítsa vissza az országban élő orosz kisebbség jogait – és írjon ki végre új választásokat. Vagyis minden olyat kérnek, amit az ukránoknak esze ágában sincs teljesíteni: Kijev változatlanul feltétel nélküli tűzszünetet és Ukrajna szuverén határainak tiszteletben tartását követeli Moszkvától, ami pedig a NATO-tagságot illeti, közölte, hogy csatlakozási szándékukat majd a szövetség fogja eldönteni, nem a Kreml. A békekilátások kezdenek egyre távolodni, dacára Donald Trump eddigi erőfeszítéseinek. Recep Tayyip Erdoğan török elnök (mint a közvetítő ország házigazdája) úgy vélte, a holtpontról csak akkor lehet elmozdulni, ha Zelenszkij és Putyin személyesen találkoznak, míg Trump szerint először neki kellene beszélnie orosz kollégájával, ám  

ahogyan a tárgyalások jelenleg zajlanak, inkább tűnik úgy, mintha már senki nem akarna találkozni senkivel.  

Csakhogy a háttérben közben olyan kijelentések zajlanak, amelyek teljesen más megvilágításba helyezik a háborús felek kierőszakolt és eredménytelen egymáshoz közeledését. Az amerikai kormányzat ukrán ügyekkel foglalkozó különmegbízottja, Keith Kellogg egy interjúban például kendőzetlen őszinteséggel beszélt Kijev NATO-csatlakozással kapcsolatos ambícióiról. Mint mondta, az Egyesült Államok nem fogja beengedni a szövetségbe Ukrajnát – az pedig, hogy Moszkva írásos garanciát kér a keleti szárny bővítésének tilalmáról, Oroszország „jogos aggodalmát” tükrözi. „Ukrajna NATO-tagsága szóba sem kerül, ráadásul nem mi vagyunk az egyetlenek, akik nemet mondanak a csatlakozási ötletre. Kapásból négy másik országot tudnék mondani, amely ugyanezt képviseli, márpedig a 32 tagállamból mind a harminckettőnek igennel kellene szavaznia.” Kellogg azt is világossá tette, hogy a kérelem elutasítása nemcsak Ukrajnára, de Grúziára és Moldovára is vonatkozik, vagyis Washington valóban határt kíván szabni a kelet-európai védelmi terjeszkedésnek. A Kreml üdvözölte Kellog kijelentéseit, és elégedettségének adott hangot, hogy az Egyesült Államok végre megérti, mekkora biztonsági aggályt jelent Oroszországnak a NATO keleti bővítési szándéka.  

Trump sokat emlegetett frusztrációja a békekötéssel kapcsolatban nem csak Putyin időhúzása és kiszámíthatatlansága miatt ölt egyre nagyobb méreteket – Ukrajna mintha ugyanezt a játékot űzné, csak éppen (a Fehér Házban történt botrány óta) nyíltan nem mond már ellent az elnöknek. Washington legutóbb éppen arra szólította fel Kijevet, hogy feltétlenül küldjön delegációt Isztambulba. Erre azért volt szükség, mert az ukrán fél a kétoldalú megbeszélések előtt ragaszkodott ahhoz, hogy lássa az oroszok javaslattervét, hogy felkészülhessen a tárgyalásra – máskülönben a mostani találkozóra is úgy tekintenek, mint Putyin minden valós békekötési szándékot nélkülöző időhúzására. Aztán meggondolták magukat, és engedtek az elnöki szigornak. 

Mindkét háborús fél számára fontos a jó kapcsolat az új amerikai kormányzattal. Míg Putyin úgy érzi, Trump elnöksége alatt sikerülhet kedvező feltételekkel lezárnia a háborút (beleértve a területi követeléseinek teljesítését és a gazdasági szankciók feloldását), Zelenszkij további fegyver- és pénzsegélyeket vár az Egyesült Államoktól. És nem csak tőle: amióta a háború 2026-os költségvetését kezdte előkészíteni, egyre több politikai döntéshozóban merül fel a kérdés: Putyin és Zelenszkij nem pontosan ugyanarra, egy hosszú, a békekötés lehetőségét minden színjáték ellenére kizáró háborúra játszanak?  

 

Még több pénz, még több háború 

Az ukrán elnök éppen a napokban jelentette be, hogy a nyugati országoknak sürgősen (ez év végéig) össze kellene dobnia 30 milliárd dollárt a hazai fegyveripar felpörgetéséért. A kérés mögött nemcsak a Moszkvával való tárgyalások esetlensége, de a Trump-féle segélymegvonási fenyegetések is ott állnak. Az ukrán gazdaság romokban hever: Kijev eddig igyekezett a belső költségvetésből finanszírozni a fegyveripart, de a helyzet annyira tragikus, hogy immár a hadigépezetet is zömében adományokból szeretné magasabb fordulatszámon működtetni. Zelenszkij szerint mindenképpen el kellene kobozni a szankciós politika részeként zárolt, mintegy 300 milliárd dolláros orosz vagyont, és egyszerűen Ukrajnának adni. Pénzügyminisztere, Szergij Marcsenko tett már egy kísérletet a G7 tárcavezetőinek és jegybankelnökeinek találkozóján a pénzcsapok újranyitására, de nem járt eredménnyel. Zelenszkij most a kanadai G7-csúcsra készül, hogy rávegye a vezetőket: vagy kezdjék utalni a befagyasztott orosz állami pénzeket Kijevbe, vagy finanszírozzák tovább a háborút, szó szerint kerül, amibe kerül. Az előbbi egyre nagyobb ellenállásba ütközik: Trump üzleti alapú politikájába nem fér bele, de már Macron francia elnöknek is elment a kedve a veszélyes játéktól –  

amennyiben ugyanis mégis létrejön egy békekötés, a moszkvai szuverén vagyonnal a szankciók feloldása után el kell számolni az utolsó centig.  

Az Egyesült Államok kihátrálása és Európa (a hangzatos nevű hajlandók koalíciója létrehozásának ellenére) országai közötti egyre nyilvánvalóbb egység hiánya valóban nem sok reménnyel kecsegtet a 2026-os ukrán finanszírozás számára. A költségvetési hiány még akkor is kétségbeejtően nagy lenne, ha napokon belül véget érne a háború. Annak elhúzódása azonban immár konkrétan államcsőddel fenyeget, az egyetlen megoldás tehát Kijev számára az lehet, ha tovább finanszíroztatja Ukrajnát a Nyugattal – hozzátéve, hogy kiindulópontként nem újjáépítésben, hanem a háború folytatásában gondolkodik, jobb időkre is fenntartva a hadiipar vezető státuszának lehetőségét. A hadsereg csökkentéséről hallani sem akar még békekötés esetén sem. A hivatalos ukrán narratíva szerint éppen az abba öntött pénz (jelenleg a kormányzati összkiadások 65 százaléka) biztosítja a makrogazdasági stabilitást, és bárki, aki rámutat egy megnyerhetetlen háború folytatásának pénzügyi fenntarthatatlanságára, azonnal a kijevi falakba ütközik.  

 

Messze a vég 

Zelenszkij tehát ismét elküldte delegációját Törökországba, ahol az ismét találkozott az oroszok alacsonyabb beosztású tárgyalócsapatával. Mindez pedig ismét csak az időhúzásra volt jó. Az ukrán elnök azon dolgozik, hogy a lehető legtöbb pénzt szerezze meg a háború folytatására – immár elsősorban az adni hajlandók koalíciójától, nem pedig az Egyesült Államoktól. Óriási energiát öl abba is, hogy elérje a nyugati szankciók drasztikus szigorítását Oroszország ellen. Lelkesen üdvözölte Lindsey Graham szenátor minden realitást nélkülöző ötletét, amely 500 százalékos másodlagos szankciós vámot vetne ki az Oroszországgal kereskedő államokra – ez a háború egyik legerősebb gazdasági ütőkártyája lenne, ám gyakorlatilag semmi esély nincs rá, hogy a gyakorlatba is átültessék. Nemcsak Magyarország kerülne lehetetlen helyzetbe, de Kína is – márpedig a jelenleg is zajló kereskedelmi háború eddigi negatív eredményei erős figyelmeztetések voltak Trump felé, hogy Pekinggel ne kezdjen újabb vámháborút, főként ne Moszkva miatt, amellyel az amerikai elnök egyébként is gyümölcsöző gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat szeretne kiépíteni. Rossz lépés lenne ezzel kezdeni a partnerséget.  

Oroszországnak sem Isztambulban, sem az amerikaiakkal tartott tárgyalásokon nem volt és nincs is szüksége sietségre. Trump türelme (egyelőre) kitart, Putyint szankciókkal elég nehéz megtörni (több mint 20 ezer van érvényben Oroszország ellen jelenleg is), az orosz hadsereg pedig lassan, de folyamatosan halad előre Kelet-Ukrajnában – ezen feltehetően nem fognak változtatni (maximum gyorsítani) az orosz légibázisok elleni dróntámadások sem. Zelenszkij szerint Ukrajna csupán azért demonstrálja az erejét, mert „az ellenség nem akar megállni”, ugyanakkor sem a megadási felszólításoknak, sem bármilyen ultimátumnak nem fog engedelmeskedni – szakadéknyi tehát a különbség a két háborús fél álláspontja között, azzal pedig, hogy Trump érezhetően visszahúzódott a tárgyalásoktól, teret enged az isztambulihoz hasonló meddő, sehová sem vezető, tárgyalásnak titulált villámmeetingeknek.  

Zelenszkij így tovább kalapozik világszerte. Bár már maguk az ukránok is elismerik, hogy erőszakkal nem tudják visszafoglalni elvesztett területeiket, az orosz légi támaszpontok elleni sikeres támadásokhoz hasonló akciókkal kis szerencsével és a nyugati háborúpárti országok anyagi támogatásával lassítani tudják a békefolyamatot, és talán el tudnak fogadni egy olyan kompromisszumos vereséget, amit akár győzelemként is kommunikálhatnak.  

Végtelen háború 

Kérdéses persze, hogy az immár ezer gazdasági sebből vérző Európa hajlandó-e tudomásul venni az Egyesült Államok árnyékba húzódását, és átvállalva a háború költségeit, alapból évi 40-45 milliárd dollárnyi összeget fordítani nem a saját hadseregei, hanem az ukrán megerősítésére. Ígéret van rá, ráfordítható összeg annál kevesebb. Európa beszállt a globális fegyverkezési versenybe –  

az, hogy az ukrán hadsereg fogja megvédeni egy jövőbeli orosz támadástól, egyre hamisabban cseng a politikai vezetők szájából és a választópolgárok fülében.  

Utóbbiakkal nehezen lehet megértetni, hogy a kijevi rezsim miért sokkal fontosabb az ő jólétüknél és megélhetési problémáiknál. Brüsszel ambiciózus fegyverkezési terve ugyan eleve kalkulál ukrán segélyekkel, ám az EU-s tagállamok védelmi politikájának önrendelkezési joga még így is tág teret ad a centralizált háborúpárti intézkedésekkel szemben.  

Miközben mindenki a Fehér Házat figyeli, és látszólag Trump elnök utasításait követi a párbeszéd megkezdésével, az isztambulihoz hasonló „kávészünetek” valójában a hosszú háború részét képezik. A különbség a két hadban álló ország között az, hogy míg Oroszország történelmileg képes végtelen háborút folytatni, Ukrajna teljes egészében ki van szolgáltatva a nyugati oroszellenes koalíciónak. Az utóbbi politikai felelőssége a gazdaságival párhuzamosan azonban egyre nagyobbá válik – ideológiai alapú, pragmatizmust nélkülöző felfogása nem engedi, hogy a háború véget érjen, még akkor sem, ha az elmúlt években ezzel az Európai Unió gazdaságának, értékeinek és egykor működőképes rendszerének gyors és lassan visszafordíthatatlan amortizációját okozza. Ennek pedig kizárólag a Kreml fog őszintén örülni a végén. 

*** 

Kapcsolódó: 

 

Fotó: MTI/AP/Ukrán 127. önálló dandár/Anatolij Liszjanszkij