Az Epirus védelmi technológiai startup egy csúcstechnológiás, költséghatékony drónirtó eszközt fejlesztett ki, amely felkeltette az amerikai hadsereg érdeklődését. Most a vállalatnak be kell tartania az ígéretét. 

A haditechnikai elemzők egyre gyakrabban számolnak olyan forgatókönyvekkel, amelyekben az autonóm drónok tömeges bevetése stratégiai előnyt jelenthet egy konfliktus során. Egy ilyen elképzelés szerint Kína több százezer ilyen, robbanófejekkel vagy rakétákkal felszerelt eszközt vetne be egyszerre, a levegőben, a tengeren és a vízfelszín alatt. A célpontok Tajvan katonai létesítményei, valamint a térségben található amerikai bázisok lennének. A drónok összehangolt rajtámadása akár néhány órán belül komoly károkat okozhatna, még az előtt, hogy az Egyesült Államok hadereje reagálni tudna. 

Alex Miller, az amerikai hadsereg vezérkari főnökének technológiai igazgatója szerint ez a típusú fenyegetés nem csupán elméleti: a drónok gyors fejlődése és olcsó elérhetősége miatt mind a hagyományos haderők, mind a nem állami szereplők képesek lehetnek ilyen típusú támadásokra. A védelmi infrastruktúra, beleértve az Egyesült Államok saját létesítményeit is, egyre inkább kiszolgáltatottá válik ezekkel az új hadviselési formákkal szemben. 

Bár az USA-nak vannak olyan precíziós rakétái, amelyek képesek lelőni ezeket a drónokat, nem mindig járnak sikerrel: tavaly egy dróntámadás három amerikai katonát ölt meg és több tucatot megsebesített egy jordániai sivatagi támaszponton. Azonban az ezerdolláros drónok ellen több százezer vagy akár millió dollárba kerülő rakétákkal védekezni csak egy ideig lehet, még akkor is, ha a védelmi költségvetés összege jövőre eléri az ezermilliárd dollárt. 

Az amerikai fegyveres erők most erre keresnek gyors megoldást. A hadsereg minden ága és számos védelmi technológiai startup új fegyvereket tesztel, amelyek ígéretesek a drónok tömeges megsemmisítésére. Vannak, amelyek belecsapódnak az ellenséges drónokba, amelyek hálót lőnek ki rájuk, illetve precíziós irányítású Gatling-fegyverek, amelyek egyszerűen lelövik ezeket a repülő egységeket. 

Emellett kísérleteznek nagy energiájú mikrohullámú fegyverekkel: ezek olyan elektronikus eszközök, amelyek  

kilowattos teljesítményű sugárzással égetik ki a célba vett drón áramköreit – hasonlóan ahhoz, mintha alufóliával együtt helyeznénk ételt a mikróba.  

Itt jön be a képbe az Epirus. 

Sam Dean, a MIT Technology Review szakértője elmondta: amikor év elején meglátogatta a 185 fős startup kaliforniai, torrance-i központját, bepillanthatott a Leonidas nevű hatalmas mikrohullámú berendezés mögé, amelyre az amerikai hadsereg a legmodernebb drónkiiktató fegyverként tekint.  

A hadsereg 2023 elején 66 millió dolláros szerződést kötött az Epirusszal, amelyet tavaly ősszel további 17 millióval egészített ki,  

és jelenleg néhány rendszert tesztel a Közel-Keleten és a Csendes-óceánon. (A hadsereg nem közöl részleteket a fegyverek közel-keleti elhelyezkedéséről, de május elején közzétett egy jelentést egy a Fülöp-szigeteken végzett éles lövéses tesztről.) 

A Leonidas közelről úgy néz ki, mint egy garázsajtó méretű fémlemez, amelyet egy forgó zsámolyra rögzítettek. Ha levesszük a hátsó fedelét, látható, hogy a lemez tucatnyi mikrohullámú erősítő egységgel van tele, amelyeket rács alakzatba rendeztek. Mindegyik egy nagyjából széf méretű, gallium-nitridből készült chip köré épült, amely egy olyan félvezető, ami a szilíciumnál sokkal magasabb feszültséget és hőmérsékletet képes elviselni. 

A Leonidas egy szabványos teherautóval vontatható pótkocsi tetején helyezkedik el, azaz mobilis. Mivel több tucat elfordítható mikrohullámú erősítő egységet tartalmaz, így a kibocsátott hullámok célzottan az érkező drónrajokra irányíthatók. 

Vannak korlátai 

Természetesen szó sincs csodafegyverről – a rendszer hatékonyságának megvannak a korlátai, például hogy mekkora távolságból és milyen mértékben képes kárt okozni. A működését leginkább egy elektromágneses impulzust kibocsátó eszközhöz, egy elektronikai berendezésekre nézve halálos sugárhoz vagy egyfajta erőtérhez lehet hasonlítani, amely védőpajzsként veszi körül a katonai objektumokat, és úgy pusztítja el a drónokat, mint egy rovarcsapda a szúnyogokat. 

Andy Lowery, az Epirus vezérigazgatója elmondta: a Leonidas célja, hogy ez vívja meg a végső csatát, akárcsak a fegyver névadója, a spártaiak királya, a pilóta nélküli légi járművekkel szemben. Bár a rendszer tényleges hatótávolsága titok, Lowery szerint a hadsereg egy olyan megoldást keres, amely néhány kilométeres távolságon belül megbízhatóan képes megállítani a drónokat. Elmondta:  

azt szeretnék, ha az ő rendszerük lenne az utolsó védelmi vonal. 

Miután nyilvánosságra hozták, hogy „feltaláltak egy erőteret”, a hangsúly a tömeggyártásra helyeződik – mielőtt a drónrajok valóban lecsapnak, vagy egy nagy katonai erejű ország háborút indít. 

Jelenleg az Anduril a legsikeresebb védelmi technológiai cég, amely drónkiiktató fegyvereket értékesít az amerikai hadseregnek. Az elmúlt hónapokban azonban a tengerészgyalogság az Epirusszal kötött olyan, drónok kiiktatására vonatkozó szerződéseket, amelyek értéke a következő tíz évben elérheti a 850 millió dollárt. A cég 2022 óta együttműködik a Különleges Műveleti Parancsnoksággal is egy másik drónellenes projektben, amelynek a várható értéke a következő évtizedben az egymilliárd dollárt is megközelítheti. Ezekből a szerződésekből nem derül ki, hogy az Anduril mit ad el az egyes szervezeteknek, de a fegyverei között szerepelnek elektronikus hadviselési zavarók, sugárhajtású drónbombák és propelleres Anvil drónok, amelyek az ellenséges drónokba csapódnak. 

A drónrajok megállításának legolcsóbb módja az elektronikus hadviselés, a gépek irányításához használt GPS- vagy rádiójelek zavarása. Az intenzív ukrajnai dróncsaták a zavarást és az ellenzavarást szinte tökélyre fejlesztették. Ennek eredményeként egy új technológiai megoldás fejlődött ki, a zavarásnak ellenálló drónok, amelyek fedélzeti processzorok segítségével belső térképek és számítógépes látás alapján önállóan navigálnak, vagy az olyan, 20 kilométer hosszú száloptikai kábellel összekötöttek, amelyeket távirányítással lehet működtetni. 

A zavarhatatlan drón azonban nem jelenti azt, hogy nem lőhető le. A zavaróberendezések által alkalmazott módszer helyett – amely antennával blokkolja a drón kapcsolatát a pilótával vagy a távirányító rendszerrel – a Leonidasnál a mikrohullám a drón testét oldalról éri. Az energia bejut egy elektromos alkatrészbe – legyen az a központi repülésirányító vagy egy apró vezeték, amely a szárnyon lévő szárnyfékeket vezérli –, és rövidre zárja az elérhető áramkört. 

Ha rézszalaggal borítják be a célba vett drónokat, az elvileg védelmet nyújtana a mikrohullámok ellen, azonban a sugárzás így is képes bejutni – például a forgó propellertengelyeken vagy az antennákon keresztül, amelyeknek szabadon kell maradniuk a repüléshez. 

A Leonidas másik nagy előnye, hogy egyszerre több drónt is képes kiiktatni: körülbelül 60 fokos szögben minden célpontot eltalál, és folyamatosan működik – az ilyen irányított energiarendszerek esetében ugyanis sosincs lőszerhiány. 

Ami a költségeket illeti, Lowery szerint minden egyes Leonidas egység ára jelenleg dollárban tízmilliós nagyságrendű. A védelmi szerződésekben szereplő árak ugyan nem publikusak, de az tudható, hogy az Epirus  

négy egységet szállított a 66 millió dolláros kezdeti szerződés keretében, ami egyenként körülbelül 16,5 milliós árat jelent.  

Ehhez képest a Raytheon által gyártott Stinger rakéták, amelyeket a katonák vállról indítható eszközökkel lőnek ki ellenséges repülőgépekre vagy drónokra, darabonként több százezerbe kerülnek. Ez azt jelenti, hogy a Leonidas már az első drónhullám megsemmisítése után olcsóbb megoldás lehet, hiszen – ahogy említettük – folyamatosan képes működni. 

A mikrohullámú fegyverek versenye 

Bár a Leonidas az egyik legfrissebb és legígéretesebb mikrohullámú fegyverrendszer, nem egyedülálló, ugyanis az elmúlt években több ország is fejlesztett hasonló eszközöket. Az Egyesült Államok például már 2012-ben bemutatta a CHAMP programot, egy a Boeing fejlesztett nagy teljesítményű mikrohullámú rakétát. Ez a rendszer nem kifejezetten drónok, inkább ellenséges elektronikai rendszerek, például radarok és kommunikációs eszközök ellen készült, ugyanakkor megmutatta, hogy a mikrohullámú energia alkalmas lehet az ellenséges technológia gyors és „tiszta” kiiktatására. 

A THOR rendszere kifejezetten a drónrajok okozta új típusú fenyegetésre válaszul született. Ez a megoldás ugyanarra a problémára keres választ, mint a Leonidas, de a fejlesztése még folyamatban van, és az tudható róla, hogy a mobilitása korlátozottabb, valamint szükség van további valós harci tesztelésére. A Lockheed Martin Morfius rendszere is ígéretes: ez egy drónba integrált mikrohullámú fegyver, amely aktívan vadászhat ellenséges eszközökre. Ez azonban inkább egy taktikai, kisebb hatókörű megoldás, nem pedig egy védelmi vonalként szolgáló rendszer. 

Európán belül az Egyesült Királyság RapidDestroyer rendszere szintén drónrajok ellen készült, és már több mint 100-at semmisített meg a tesztek során. A működése és a hatékonysága igazolt, viszont egyelőre nem bizonyított eleget éles bevetéseken. 

Ami a Leonidast igazán megkülönbözteti a többi rendszertől, az a gyakorlati alkalmazhatósága és az adaptálhatósága. A mobilitása révén könnyen áthelyezhető, egyetlen kezelő által is irányítható, így gyors válaszadást tesz lehetővé akár kis létszámú egységek számára is. Emellett kifejezetten a drónrajok – nem pedig egyes drónok – semlegesítésére optimalizálták, ami elsődleges a mai hadviselésben, ahol a támadásokat gyakran több szinkronizált eszközzel hajtják végre.  

Összességében elmondható, hogy a mikrohullámú fegyverek fejlesztése a nemzetközi verseny új frontvonalává válhat.