A 21. század technológiai forradalmának motorjai gyakran láthatatlanok, mégis nélkülözhetetlenek. Ezen rejtett hajtóerők közé tartoznak a ritkaföldfémekből (REE – Rare Earth Elements) készült mágnesek, amelyek a modern gazdaság szinte minden szegletében kulcsfontosságú szerepet töltenek be. Ezen a folyton változó, stratégiai jelentőségű globális sakktáblán – ahol a gazdasági és geopolitikai érdekek szorosan összefonódnak – keresi Európa is a helyét, hogy diverzifikálja az ellátás láncait.
A ritkaföldfémpiac világforgalma alig éri el az évi 5 milliárd dollárt, mégis ezen a kicsiny, ám stratégiai jelentőségű nyersanyagláncon múlik az európai – és benne a magyar – autó-, energetikai, hadi- és elektronikai ipar jövője. Az idén áprilisban Kína exportengedélyhez kötötte a nagy teljesítményű NdFeB-mágneseket és hét kulcselemet, majd a licencek kiadását „lassított üzemmódra” váltotta. A napokban Peking 60 tisztviselőre duplázta az engedélyezők létszámát, de ez még mindig töredéke annak, ami a több ezer exportkérelemet belátható időn belül el tudná bírálni. A német Német Autóipar Szövetség (VDA) már heteken belüli gyárleállásról beszél, miközben az amerikai és a japán diplomácia is tárgyalásokkal próbálja feloldani a szűk keresztmetszetet. De az amerikai autógyártók is hasonló aggodalmukat fejeztek ki a Trump-adminisztrációnak írt májusi levelükben.
A ritkaföldfém-ellátás modellje
A ritkaföldfémek piacának megértéséhez elengedhetetlen a mögötte húzódó ellátási modell ismerete, amely több szempontból is eltér a hagyományos nyersanyagpiacoktól. Bár a ritkaföldfémek piacának éves globális értéke (~5 milliárd dollár) eltörpül az olyan árucikkek mellett, mint az olaj vagy a vasérc (300 milliárd dollár),
a stratégiai jelentősége viszont felbecsülhetetlen.
Egy-egy kulcsfontosságú elem, mint a neodímium, a prazeodímium, a diszprózium vagy a terbium hiánya dollár-ezermilliárdos iparágakat (autóipar, megújuló energia, elektronika, hadiipar) képes megbénítani. Ez a paradoxon – a viszonylag alacsony piaci volumen és a hatalmas gazdasági-stratégiai szorzóhatás – teszi a piacot különösen érzékennyé a politikai beavatkozásokra és az ellátási sokkokra. Kína ezt a stratégiai súlyt már többször demonstrálta, például 2010-ben, amikor egy Japánnal folytatott területi vita során korlátozta a ritkaföldfémek exportját.
A mágneshez vezető út négy, technológiailag és pénzügyileg is rendkívül megterhelő, emellett környezetvédelmi szempontból is kihívást jelentő szakaszból áll:
- Bányászat: a ritkaföldfémek ércei viszonylag alacsony koncentrációban tartalmazzák a hasznosítható elemeket (jellemzően néhány százalékban), a kitermelésük pedig jelentős földmunkával és meddőhányó-képződéssel jár. A bányászat során gyakran radioaktív elemek (pl. tórium, urán) is felszínre kerülhetnek, amelyek kezelése további költségeket és környezetvédelmi kihívásokat jelent.
- Szeparálás és finomítás: ez a legösszetettebb és legköltségesebb fázis. Az egymáshoz kémiailag nagyon hasonló 17 elemet bonyolult, többlépcsős kémiai folyamatokkal választják szét nagy tisztaságú oxidokká. Ez rendkívül energia- és vegyszerigényes az erős savak, lúgok, komplexképzők miatt, és jelentős mennyiségű mérgező, esetenként radioaktív mellékterméket (szennyvizet, iszapot) eredményez. Ennek a lépcsőnek a környezetvédelmi megfelelősége a nyugati országokban különösen költséges.
- Fém- és ötvözetgyártás: a szétválasztott ritkaföldfémoxidokat nagy tisztaságú fémekké alakítják, majd különböző arányok szerint ötvözik őket más fémekkel a mágnes alapanyagának létrehozásához.
- Mágnesgyártás: az ötvözetből pormetallurgiai eljárásokkal formázzák a kész mágneseket. Ezeket végül gyakran bevonattal látják el a korrózióvédelem és a mechanikai stabilitás érdekében.
A kínai dominancia
A ritkaföldfémek és a belőlük készülő nagy teljesítményű neodímium-vas-bór (NdFeB) mágnesek piacát jelenleg elsöprő mértékű kínai dominancia jellemzi. Ez viszont nem csupán az ország hatalmas geológiai készletein alapul, hanem azon is, hogy évtizedek alatt tudatos állami stratégiával integráltan építette ki a teljes értékláncot. Az állami támogatások, az olcsóbb munkaerő, a kevésbé szigorú környezetvédelmi előírások (bár ezeken az utóbbi években jelentősen szigorítottak a környezeti károk és a nemzetközi nyomás miatt), a hatalmas belső piac és a felhalmozott technológiai tudás (know-how) együttesen olyan költségelőnyt biztosít számára, amellyel a nyugati versenytársak tisztán piaci alapon képtelenek versenyezni. A globális bányászat mintegy 60-70, a feldolgozás és finomítás közel 90, a mágnesgyártáshoz elengedhetetlen nehéz ritkaföldfémek feldolgozásának pedig több mint 99 százaléka kínai cégek irányítása alatt áll.
A közelmúlt geopolitikai feszültségei, mint az amerikai–kínai kereskedelmi háború, valamint a Covid–19-világjárvány okozta ellátási lánc zavarai, rávilágítottak e függőség veszélyeire, és
a nyugati világ „ébredezni” kezdett. Az USA, Kanada, Ausztrália és az EU is stratégiai fontosságúnak minősítette a kritikus nyersanyagokat, köztük a ritkaföldfémeket,
és azóta politikai, valamint pénzügyi erőforrásokat mozgósít a hazai vagy szövetségesi ellátási láncok kiépítésére. Ennek jegyében új bányászati projektek indulnak (pl. a Mountain Pass bánya az USA-ban vagy az ausztrál Lynas Corporation tevékenysége), és egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a feldolgozási és újrahasznosítási technológiák fejlesztésére.
A nyugati befektetések pusztán piaci alapon nem tudnak megtérülni
Egy nyugati országban a fent említett, négy lépcsőből álló teljes értéklánc kiépítése rendkívül tőkeigényes, főleg, mivel a szigorú környezet- és munkavédelmi szabályozások drasztikusan megnövelik a beruházási és működési költségeket. Mivel Kína a végtermék, vagyis a mágnes árát alacsonyan tudja tartani (vagy akár dömpingáron értékesíteni), egy nyugati beruházó, amely csak a lánc egy-egy elemét valósítaná meg, ki lenne szolgáltatva a kínai árazásnak és a piaci erőknek. Kína bármikor képes úgy módosítani az exportkvótákat, az exportvámokat vagy az árakat, hogy a nyugati beruházás veszteségessé váljon, mielőtt még elérné a megtérülését. Ez a kockázat, a „weaponization of trade” pedig elriasztja a magántőkét a hosszú, akár 10-15 éves megtérülésű befektetésektől.
A fentiekből következik, hogy a nyugati ellátási láncok kiépítése nem tisztán üzleti, hanem nemzetstratégiai és ellátásbiztonsági kérdés, az államnak ezért is kell kulcsszerepet vállalnia a kockázatok csökkentésében és a piac létrehozásában.
Ez megnyilvánulhat pénzügyi támogatásokban, a nyersanyagok garantált felvásárlásában, a kutatás-fejlesztés és az innováció finanszírozásában (különösen az újrahasznosítás és a helyettesítő anyagok terén), a környezetvédelmi engedélyezési eljárások észszerűsítésében és gyorsításában (a magas sztenderdek fenntartása mellett), valamint a nemzetközi partnerségek és szövetségek kiépítésében. Ugyanis az állami szerepvállalás teremtheti meg azt a stabil és kiszámítható környezetet, amelyben a magánbefektetők már látnak fantáziát egy-egy értékláncelem felépítésében, még akkor is, ha az rövid távon nem versenyképes a kínai árakkal.
Európa és Magyarország lehetőségei: fókuszban a körforgásos gazdaság és a feldolgozás
Európa, felismerve sebezhetőségét, az Európai Nyersanyag Szövetségen (ERMA) és a Kritikus Nyersanyagokról szóló jogszabály rendeletén (Critical Raw Materials/CRM Act) keresztül igyekszik cselekedni. A cél, hogy 2030-ra az unió a stratégiai nyersanyagszükségletének legalább 10 százalékát hazai bányászatból, 40 százalékát hazai feldolgozásból és 25 százalékát újrahasznosított forrásokból fedezze. Bár Európában is vannak jelentős ritkaföldfém-lelőhelyek, a bányászat felfuttatása a szigorú környezetvédelmi szabályozás, a magas beruházási költségek és a helyi közösségek (NIMBY – Not In My Backyard) ellenállása miatt lassú és nehézkes folyamat. Éppen ezért Európa számára a legreálisabb kitörési pontok a feldolgozás, a mágnesgyártás és különösen az újrahasznosítás terén rejlenek.
Magyarországnak nincs számottevő, gazdaságosan kitermelhető ritkaföldfém-lelőhelye, így a primer bányászat nem reális opció.
A legígéretesebb terület hazánk számára az „urban mining”,
azaz a hulladékká vált termékekből (elektromos motorokból, merevlemezekből, szélturbinák generátoraiból, mobiltelefonokból, katalizátorokból) történő ritkaföldfém-visszanyerés. Ez a terület több szempontból is előnyös, mert csökkenti az importfüggőséget, jelentősen kisebb a környezeti terhelése és a karbonlábnyoma, mint a primer bányászatnak, és egy olyan körforgásos gazdasági modellre épül, amely összhangban van az EU fenntarthatósági céljaival. Magyarországon már léteznek kutatás-fejlesztési projektek és egyetemi műhelyek, amelyek a ritkaföldfémek újrahasznosítási technológiáival foglalkoznak. Egy ipari méretű, modern technológiát alkalmazó újrahasznosító üzem létrehozása stratégiai jelentőségű lehet, amely nemcsak a hazai, hanem a közép-európai régió elektronikai és ipari hulladékát is képes lenne feldolgozni, értékes másodnyersanyagokat biztosítva az európai ipar számára.
A ritkaföldfém látszólag jelentéktelen, azonban gazdasági mérete ellenére kulcsrakész stop-gombot rejt az európai ipar felett. Kína pedig most rátette az ujját erre a gombra, megmutatva, hogy milyen sérülékeny a jelenlegi globális ellátási modell. Az EU CRM-Actje, az ERMA-projektek, a Phoenix Tailings-féle új technológiák mind esélyt kínálnak arra, hogy a kontinens ne csak fogyasztó, hanem termelő is legyen ebben a stratégiai láncban. Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha a piaci logika mellé célzott állami beavatkozás, hosszú távú off-take szerződés és kutatás-fejlesztési ösztönző is társul, különben a ritkaföldfémjátékban Európa ismét csak néző marad.
Kapcsolódó:
Fotó: Pexels
