A globális gazdaság vagy egyensúlyba kerül, vagy összeomlik, de ezúttal még pusztítóbb lehet, mint a 2008-as pénzügyi válság. A volt görög pénzügyminiszter szerint az Egyesült Államok nem hajlandó segíteni a világ egyensúlyának helyreállításában, az EU pedig már nincs abban a helyzetben – így marad Kína…

Jánisz Varufákisz, az egykori legendás görög pénzügyminiszter érdekes tanulmányt jelentetett meg a kínai Guancha portálon, amelyben azt javasolja a kínaiaknak, hogy vállaljanak vezető szerepet egy „új Bretton Woods-i rendszer” kiépítésében. Bár már többször felvázolta javaslatát egy új pénzügyi rendszerről, most tovább finomította azt. 

A furcsa az, hogy ezt egy kínai portálon jelentette meg, a saját oldalára még nem került fel. Szerkezetét tekintve valójában meglehetősen egyszerű a felvetése, és sokak számára ismerős, hiszen ennek az eredetije 1944-ben készült. De más politikai eseményeket is belevon az érvelésébe. A nagy kérdés:  

vajon a kínaiak elolvassák-e és komolyan veszik-e a javaslatát? 

A volt pénzügyminiszter többször is foglalkozott a Trump-jelenséggel, sőt az egyik legjobb felvetésében történelmi párhuzamot vont a Trump- és a Nixon-sokk között. Egy biztosan megállapítható: Donald Trump után a globális üzleti élet nem folytatódhat a megszokott módon.  

Felháboríthat minket az amerikai elnök megdöbbentő viselkedése, de Varufákisz szerint a döntéseit akár üdvözölhetjük is mint egy olyan momentumot, amely kikényszeríti a változást. Úgy látja, hogy a globális gazdaság vagy egyensúlyba kerül, vagy összeomlik, utóbbi esetben valószínűleg pusztítóbb módon, mint a 2008-as pénzügyi válság idején. Szerinte egyetlen kérdést érdemes feltenni:  

ki tud lépéseket tenni a fejlődő országok érdekeit aláásó egyensúlyhiányok kiigazítása érdekében, miközben megfékezi nyugati gazdaságokban terjedő elferdült nézeteket? 

Az EU már nincs abban a helyzetben, hogy hozzájáruljon a világ egyensúlyának helyreállításához. Ennek okai a közös valutára, azon belül is az euró tervezési hibáira, valamint arra vezethetők vissza, hogy az euróválság kitörésekor nem ragadta meg a lehetőséget a fiskális és befektetési döntések föderalizálására. Ennek eredményeként az EU jelenleg a gazdasági stagnálás és a politikai széttöredezettség időszakát éli. 

Az is világos, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó segíteni a világgazdaság egyensúlyának a helyreállítását. Míg Scott Bessent amerikai pénzügyminiszter a kereskedelem és a tőkeáramlások egyensúlyának helyreállításáról beszélt, a Trump-kormányzat csak a saját célját akarta elérni: a dollár értékének csökkentését, miközben több tőkét vonzana az Egyesült Államokba. Ez az ellentmondás csak nagymértékű kényszerítő eszközökkel oldható fel, és az USA-nak sem képessége, sem fegyelme nincs arra, hogy ezt érvényesítse. 

Marad Kína! 

A londoni G20-csúcstalálkozón 2009 áprilisában a globális monetáris politika összehangolása, valamint az észak-atlanti pénzügyi válság súlyosbodásának és terjedésének megfékezése érdekében a kínai delegáció támogatta az 1944-es Bretton Woods-i konferencia felülvizsgálatát, valamint a John Maynard Keynes által javasolt Nemzetközi Klíring Unió (ICU) újraindítását. Ahogy Keynes javaslatát az Egyesült Államok 1944-ben elutasította, ugyanúgy figyelmen kívül hagyta Kína 2009-es kezdeményezését is.  

Varufákisz szerint az ezt következő 16 évben  

a globális egyensúlyhiányok tovább nőttek, és most már ellenőrizhetetlenül terjednek. 

Ezért, tekintettel az EU tehetetlenségére és az USA érdektelenségére a növekvő globális egyensúlyhiányok kezelése iránt, azt javasolja Kínának, hogy építsen ki egy a korábbi Bretton Woods-i rendszerhez hasonló struktúrát az Egyesült Államok vagy az Európai Unió nélkül, ahová beolvaszthat más országokat. 

Határozottan nem azt javasolja, hogy Kína ismételje meg a 20. század 50-es és 60-as éveinek régi Bretton Woods-i rendszerét, és váljon újabb globális hegemónná. Inkább azt, hogy  működjön együtt a BRICS-országokkal és más partnerekkel egy valóban új, multilaterális rendszer létrehozásában, amelyet Keynes 1944-ben képzelt el, amit Roosevelt elutasított, és ehelyett amerikai hegemóniát hozott létre. 

Lehetséges ellenérvek 

Mielőtt rátérne az új Bretton Woods-i rendszer működésének ismertetésére, Varufákisz foglalkozik néhány lehetséges nyugati kétséggel. Egyesek azt állítják, hogy Kína nem válhat a nemzetközi kereskedelmi rendszer pillérévé, mert tőkekorlátozásokat használ. De a kritikusok vajon elfelejtették, hogy mind a régi Bretton Woods-i rendszer, mind a Keynes által javasolt Nemzetközi Klíring Unió a tőkekorlátozásokon alapult?  

Azokat a nézeteket is megkérdőjelezi, miszerint ahhoz, hogy egy ország egy nagy nemzetközi kereskedelmi és monetáris rendszer középpontjában legyen, kereskedelmi deficitet kell fenntartania, hogy más országok kereskedelmi többletet termelhessenek vele szemben. Ennél az érvnél elfelejtik azt, hogy a régi rendszert Amerika kereskedelmi többletének fenntartására tervezték. 

Hogyan működhetne az új Bretton Woods? 

A piacvezérelt kereskedelmi rendszerben növekvő egyensúlyhiányok megelőzése érdekében Keynes azt javasolta, hogy a „kiigazítási folyamat kötelező az adós és önkéntes a hitelező országok számára” elvét váltsák fel, és egy olyan mechanizmust fogadjanak el, amely szimmetrikusan igazodik mind az adós, mind a hitelező államokhoz.  

Annak érdekében, hogy ez az új struktúra a hegemón helyett valóban multilaterális és kölcsönösen előnyös rendszerré váljon, Varufákisz elsőként azt javasolja, hogy a részt vevő országok megtarthassák a saját valutájukat és központi bankjukat. Az államok közötti minden kereskedelmi és tőkeáramlást egy közös digitális elszámolási egységgel egyenlítenének ki, amelyet akár „kozmoszérmének” (CosmosCoin) is nevezhetnénk. Aztán minden ország központi bankja egy ilyen, CosmosCoinban denominált tartalékszámlát nyitna egy közös intézménynél.  

Mindez egy átlátható, digitálisan elosztott főkönyvön alapulna, és egy olyan algoritmus szerint bocsátaná ki a kozmoszérmét, amely előre egyeztetett módon, a globális kereskedelmi volumenek alapján módosítaná a fizetőeszköz teljes kínálatát, miközben egy anticiklikus kiigazítási mechanizmust is beépítene a CosmosCoin kínálatának növelése érdekében az általános globális gazdasági lassulás idején. 

A devizapiac a szokásos módon működna, és a CosmosCoin, valamint a különböző valuták közötti árfolyam ingadozna fog, hasonlóan az IMF különleges lehívási jogaihoz. A különbség az lenne, hogy az új Bretton Woods-i rendszerben a részt vevő országok közötti összes fizetésnek a megfelelő központi bankok által nyitott CosmosCoin-számlán kellene keresztülmennie. 

 A különleges lehívási jog (SDR) nem egy klasszikus értelemben vett pénz, hanem egy eszköz. Az SDR értéke a világ öt fő valutáján alapul: az amerikai dolláron, az eurón, a jüanon, a jenen és a fonton. 

Mivel eddig minden javaslat kudarcot vallott a rendszer egyensúlyhiányainak, például a nagy kereskedelmi hiányok és többletek kezelésében, ezért Varufákisz két kulcsfontosságú beavatkozást javasol, amelyek nemcsak az egyensúlyhiányokat korlátozzák, hanem lendületet adnak a kölcsönösen előnyös fejlődésnek is. Ezt a két beavatkozást adónak és díjnak nevezte el, a magyarázatuk pedig a következő:  

Adó: a kereskedelmi egyensúlyhiány-adót évente vetnék ki, arányosan a központi bankok által vezetett és a multilaterális intézmények által kezelt Közös Fejlesztési Alapban (CDF) elhelyezett CosmoCoin-számla folyó fizetési mérlegének hiányával vagy többletével. 

Díj: a magán pénzügyi intézmények a tőkekiáramlás arányában fizetnének „csúcsdíjat” („túlfeszültségdíjat”) a befektetési alapoknak, ahogyan a fuvarmegosztó cégek is árat emelnek a forgalmasabb időszakokban. 

Szerinte az adót ösztönözné a többletet felhalmozó országok kormányait a belföldi fogyasztás és a beruházások növelésére, miközben szisztematikusan csökkentené a deficites országok nemzetközi vásárlóerejét. A devizapiacok ezt figyelembe vennék, és gyorsabban kiigazítanák az árfolyamokat a folyó fizetési mérleg egyensúlyhiányához, és ellensúlyoznák a krónikus kereskedelmi egyensúlyhiányokat támogató tőkeáramlások nagy részét. 

A díj pedig automatikusan büntetné a spekulatív tőkebeáramlást vagy -kiáramlást, de nem adna mérlegelési jogkört a bürokratáknak, és nem írna elő szigorú tőkekorlátozást. 

Ily módon, ezen az új Bretton Woods-i közös alapon keresztül a részt vevő országok tőkejegyzés nélkül hozzáférhetnének egy további globális állami vagyonalaphoz. Ezzel két célt érhetnénk el egy csapásra: egyensúlyba lehetne hozni a világkereskedelmet és globális szinten új finanszírozást biztosítani a méltányos zöldátálláshoz. 

Varufákisz technikailag megvalósíthatónak tartja a javaslatát, hiszen Kínának megfelelő technológiája és komoly tapasztalatai vannak a rendkívül összetett digitális fizetési rendszerek terén, emellett megvan az intézményi tapasztalatuk a nemzetközi elszámolási rendszerekkel kapcsolatban. Ilyen az EKB Target2 számlája, amely megadóztatja az euróövezeten belüli nemzetközi fizetési hiányokat.  

Ami hiányzik, az egy olyan politikai folyamat, amely összefoghatná ezeket az elemeket. 

A világ többi részének sürgősen szüksége van egy olyan kereskedelmi rendszerre, amely stabilitást és kölcsönös előnyöket, nem pedig egyensúlyhiányt és kizsákmányolást teremt. 

Varufákisz ironikusnak tartaná, ha Donald Trump sokkterápiája, amely állítólag egyensúlyba hozza a világgazdaságot, arra ösztönözné Kínát és a világ többi részét, hogy együttműködjenek a Keynes által 1944-ben javasolt multilaterális rendszer kiépítésében, lerombolva az amerikai világuralom 80 éves illúzióját.  

Kapcsolódó: