A klímaváltozás elleni küzdelem és a gazdaság zöldátállásának az egyik legnagyobb kihívása az ipari szektorok dekarbonizációja. Az ipar és a kapcsolódó logisztika ugyanis a globális szén-dioxid-kibocsátás bő harmadáért, 34 százalékáért felel. Ám – ironikus módon – éppen azok az iparágak, amelyek a legnagyobb kibocsátáscsökkentési potenciált tudhatják magukénak, szembesülnek a legnagyobb akadályokkal a zöldfinanszírozáshoz való hozzáférésben. Ilyenek például az energetika, az acélgyártás vagy a légi közlekedés. A londoni Longview Productions legfrissebb elemzése szerint e szektorok strukturális okokból kiszorulnak a zöldtőke áramlásából, ami nemcsak a klímacélok elérését veszélyezteti, hanem a globális gazdaság hosszú távú fenntarthatóságát is. 

A beruházási igények óriási léptéke 

A Világgazdasági Fórum (WEF) korábbi becslése szerint 2050-ig 13 500 milliárd dollár, a 2024-es magyar GDP több mint 63-szorosának a befektetésére van szükség az ipari szektorok zöldátállásához. Ez az összeg az ipari kibocsátások súlyát is tükrözi: a globális CO₂-kibocsátás már említett 34 százaléka ebből a szektorból származik, amelynek a 70 százalékát az olyan, nehezen dekarbonizálható ágazatok adják, mint az energetika, a cement- és acélgyártás, valamint a légi közlekedés.  

Ezek az iparágak energiaigényes technológiáik és összetett gyártási folyamataik miatt nem könnyen helyettesíthetők alacsony szén-dioxid-kibocsátású alternatívákkal, ám épp ezért különösen fontosak a nettó zéró célok elérésében. 

A kihívás transzdiszciplináris jellege – amely technológiai, gazdasági és társadalmi dimenziókat ölel fel – bizony szükségessé teszi a finanszírozási rendszerek radikális átalakítását is.  

A jelenlegi zöldtőke-allokációs mechanizmusok ugyanis nem képesek megfelelően kezelni ezeket a szektorokat, ami súlyos strukturális torzulásokat eredményez. 

A zöldkötvénypiac épp itt nem működik 

A zöldkötvények piaca exponenciális növekedést mutat, az éves kibocsátásuk mára meghaladja az 1000 milliárd dollárt. Ez a bővülés azonban nem biztosít elegendő forrást az ipari dekarbonizációhoz szükséges beruházásokhoz. Ennél is aggasztóbb, hogy a nehezen karbonmentesíthető szegmensek – például az acélgyártás, a vegyipar vagy a fosszilisenergia-szektor – csupán a zöld-, fenntarthatósági és átmeneti kötvénykibocsátások 3,6 százalékához férnek hozzá. Ez az aránytalanság nem pusztán finanszírozási, hanem rendszerszintű problémára utal: a jelenlegi zöldtámogatási modellek azokat a „már eleve zöld” szektorokat részesítik előnyben, mint például a megújuló energiaforrásokat vagy a vízszolgáltatókat, mivel ezek alacsonyabb kockázattal és könnyebben mérhető környezeti hatásokkal járnak. 

A zöldprémium-paradoxon 

Ez a preferencia a „zöldprémium” paradoxonát hozza létre: a legnagyobb környezeti hatást elérni képes szektorok – amelyek gyakran magasabb kockázattal és hosszabb megtérülési idővel járnak – egyszerűen kiszorulnak a finanszírozási piacról, míg a kevésbé kibocsátásintenzív ágazatok aránytalanul nagy támogatást kapnak.  

Ez a jelenség a piaci torzulások és a rövid távú profitmaximalizálási logika következménye, amely aláássa a globális klímacélokat és a zöldátállást  

– állapítják meg az anyag szerzői. 

A „vezető-lemaradó” értékelési paradigma 

A finanszírozási dilemma kezelésére néhány úttörő pénzügyi intézmény, például az Aegon és az Axa, új megközelítéseket fejlesztett ki. Az általuk kezelt átmeneti kötvényalapok a „vezető-lemaradó” értékelési rendszert alkalmazzák, amely a vállalatok jelenlegi karbonlábnyoma helyett azok átmeneti erőfeszítéseit és dekarbonizációs potenciálját helyezi a középpontba. Az Aegon a „felkészületlen” és „lemaradó” vállalatokat célozza meg, míg az Axa a „középső narancssárga” kategóriába tartozó cégeket részesíti előnyben, amelyek már megkezdték az átállást, de még jelentős fejlesztésekre szorulnak. 

Mindkét alap ambiciózus, 30 százalékos karbonintenzitás-csökkentési célt tűzött ki, és aktív befektetői elköteleződést alkalmaz a vállalatok dekarbonizációs stratégiáinak támogatására. Az Aegon portfóliójának a 30-35 százalékát bankok alkotják, amelyek közvetetten finanszírozhatják az ipari átállást, míg az Axa különös figyelmet fordít a brit vízszolgáltatókra, amelyek alacsonyabb kockázati profilúak.  

Ezek az innovatív modellek azonban méretükben még mindig jócskán elmaradnak a globális kihívás léptékétől, és paradox módon gyakran maguk is a kevésbé problémás szektorokba fektetnek, hogy gyorsabb és láthatóbb eredményeket mutassanak fel a befektetők számára. 

A rendszer belső ellentmondásai 

A „vezető-lemaradó” rendszerek bevezetése örvendetes fejlemény, de a jelenlegi finanszírozási mechanizmusok továbbra is diszkriminatívak a nehezen dekarbonizálható iparágakkal szemben. Az acélgyártás, a légi közlekedés és az energetikai szektor – amelyek a globális kibocsátások jelentős részéért felelősek – továbbra is korlátozottan férnek hozzá a zöldtőkéhez, mivel a befektetők számára ezek a szegmensek magasabb kockázatot és alacsonyabb azonnali megtérülést jelentenek. Ez a „kockázatkerülő zöldparadoxon” különösen Nyugat-Európában figyelhető meg, ahol a szigorú szabályozási környezet és a befektetői nyomás a gyors eredményekre fókuszál. 

További ellentmondás, hogy a 30 százalékos karbonintenzitás-csökkentési tervek bár ambiciózusak, nem elegendők a 2050-es nettó zéró célok eléréséhez.  

A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) szerint az ipari szektorok kibocsátásának 90 százalékos csökkentésére van szükség a következő két évtizedben, ami a jelenlegi finanszírozási ütem és fókusz mellett irreálisnak tűnik.  

Ez a diszkrepancia rávilágít a zöldfinanszírozás hatékonyságának és mélységének igen jelnetős korlátaira. 

Mit lehetne tenni? 

A nehezen dekarbonizálható iparágak finanszírozási dilemmája – mint említettük – nem csupán pénzügyi, hanem rendszerszintű és szemléletbeli problémát tükröz. A jelenlegi zöldtőke-allokációs mechanizmusok strukturális reformra szorulnak, hogy a legnagyobb környezeti hatást elérni képes szektorok ne maradjanak ki a finanszírozásból.  

Ehhez a következő intézkedések szükségesek: 

Szabályozási reformok és ösztönzők: a kormányzatoknak és a nemzetközi szervezeteknek célzott ösztönzőket kell bevezetniük, például adókedvezményeket, állami garanciákat vagy kockázatmegosztási mechanizmusokat, amelyek csökkentik a nehezen dekarbonizálható szektorokba történő befektetések kockázatát. 

Hibrid finanszírozási modellek: az átmeneti kötvényalapokhoz hasonló innovatív eszközök kiterjesztése és a méretük növelése elengedhetetlen. Olyan hibrid finanszírozási modellekre van szükség, amelyek kombinálják a magán- és a közszféra tőkéjét, különösen a magas kockázatú, de nagy hatású projektek esetében. 

Szemléletváltás a befektetői oldalon: a befektetőknek el kell fogadniuk, hogy a legnagyobb klímahatás a „piszkos” szektorok átalakításával érhető el. Ehhez a rövid távú profitmaximalizálás helyett a hosszú távú környezeti és társadalmi hozamok előtérbe helyezése szükséges. 

Technológiai innováció támogatása: a zöldtőke jelentős részét a kutatás-fejlesztésre és a skálázható technológiák – például a zöldhidrogén, a szén-dioxid-leválasztás (CCS) vagy az elektromos ívkemencék – bevezetésére kell fordítani, amelyek lehetővé teszik a nehezen dekarbonizálható iparágak átállását. 

Globális koordináció: a finanszírozási mechanizmusok harmonizációja és a nemzetközi együttműködés erősítése kulcsfontosságú, mivel a karbonmentesítés globális kihívás, amely nem korlátozódhat a fejlett gazdaságokra. 

A nehezen kibocsátásmentesíthető iparágak finanszírozási dilemmája tehát mára a klímaváltozás elleni küzdelem egyik váratlan, új akadályává lépett elő. A probléma megoldása úgynevezett transzformatív megközelítést igényel, amely a finanszírozási rendszerek átalakítását, a szabályozási környezet optimalizálását és a befektetői szemléletváltást egyaránt igényli. Csak így biztosítható, hogy a legnagyobb környezeti hatást elérni képes szektorok ne maradjanak ki a zöldátállásból.

Fotó (illusztráció): Freepik

Források: 

Beyond green: inside the nascent space of transition bond funds 

Inside the nascent space of transition bond funds 

KAPCSOLÓDÓ: