A nukleáris fenyegetés csak ürügy? Valós lehet az érv, amely szerint Izrael légicsapásai nem az iráni atomlétesítményeket, hanem a rezsim szívét célozzák. Miközben a világ az urán százalékos tisztaságáról vitatkozik, Netanjahu célja nem a dúsítás megakadályozása, hanem az iszlám köztársaság térdre kényszerítése. De mi történik, ha a rendszer nem bukik meg?
Míg az izraeli hadsereg nyilatkozatai szerint a jelenlegi hadjárat célja nem a rezsim megváltoztatása, hanem Irán nukleáris és ballisztikus rakétaprogramjának leszerelése, maga Benjamin Netanjahu már nem tagadja, hogy a rezsimváltás is szerepel a terveik között: igaz, azt következményként, nem pedig feladatként jelölte meg.
Az iráni nukleáris létesítmények elleni támadás körülményeiben és kivitelezésében, a célpontok kiválasztásában ugyanakkor több olyan elem van, amely arra utal, hogy az izraeli támadások hátterében elsődleges szempont lehet a rezsimbuktatás – amelynek eredményeképpen az atomprogram leállása a járulékos következmény. Az izraeli csapások ugyanis nemcsak Irán nukleáris létesítményeit célozták, hanem lefejezték a hadsereg parancsnokságát is, a vezetői likvidálásával – az atomprogram kulcsfiguráival együtt, vagyis a céljuk egyértelműen az iráni vezetés meggyengítése volt.
Néhány órával az első támadás után Netanjahu videóüzenetében szokatlan módon az iráni néphez fordult, közölve: az izraeli célok a nukleáris fenyegetés elhárításáról szólnak, ha azonban a feladatot teljesítik, az az iráni nép szabadságához vezető út kezdetét is jelenti. „A rezsim soha nem volt még gyengébb. Itt a lehetőség, hogy kiálljatok és hallassátok a hangotokat” – mondta, gyakorlatilag forradalomra és rezsimdöntésre buzdítva az irániakat.
Kettős probléma
Netanjahu megközelítése már messze túlmutat azon a politikán, amely a legfőbb biztonsági problémaként Irán atomprogramját jelölte meg. Az Egyesült Államok tárgyalásai a jutalmazás technikáját részesítették előnyben: amennyiben Irán visszafogja a nukleáris fejlesztéseit, és bizonyíthatóan csupán a polgári, békés felhasználás érdekében dolgozik rajta, lehet szó az ellene kivetett szankciók mérsékléséről. (Oroszország után Irán a második legtöbb szankcióval sújtott állam a világon.)
Izrael számára azonban ez már kevés volt.
A Netanjahu-vonalnak már nemcsak az iráni atomprogram, hanem maga az Iráni Iszlám Köztársaság rezsimje jelent egzisztenciális fenyegetést,
amely soha nem fogja feladni az Izrael elpusztításáról szóló elképzeléseit, a célja pedig nem az elrettentés, hanem a teljes megsemmisítés. Az iráni atomprogram csupán egy szelete (bár a legsúlyosabb szelete) annak a tendenciának, amely mintegy fél évszázada uralkodik Iránban – Netanjahu pedig immár végleg elvetette azt az elképzelést, hogy a problémát diplomáciai úton lehet kezelni.
Homályosak azok a nyílt forrású információk, hogy Irán az atomprogramjában valóban nukleáris fegyver fejlesztését célozta meg, vagy maradt a polgári felhasználás mellett. Bizonyíthatóan 2003-ig valóban atomtöltetek előállítása volt a célja, amikor azonban Washington erre bizonyítékot szolgáltatott, a jelek szerint Ali Hámenei ajatollah felfüggesztette a háborús programot. Irán végül 2015-ben írta alá az atomalkut, amelyben a nukleáris fejlesztései nagyarányú leépítését vállalta – többek között kétharmadával csökkentette (volna) az urándúsítási kapacitását –, ugyanakkor továbbra is folytathatta a programját békés célok, vagyis a polgári felhasználás érdekében. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) és az amerikai hírszerzés szerint egyébként be is tartotta a megállapodást, 2018-ig legalábbis biztosan, amikor Donald Trump első ciklusa idején kilépett a megállapodásból. Irán azóta fokozatosan leépítette az együttműködését a NAÜ-vel, és ez a folyamat végül olyan méreteket öltött, hogy az ügynökség a megállapodás megszegésével vádolta meg a perzsa államot, egyben kijelentette: nem tudja azt állítani, hogy az iráni atomprogram a jelen szakaszában kizárólag békés célokért folyik.
Izrael feszülten figyelt Trump Iránnal újraindított tárgyalásaira, amelynek keretében az elnök 60 napos határidőt jelölt meg a rendezésre, ám az álláspontok nem közeledtek egymáshoz. Amikor az idő lejárt, Netanjahu szerint az utolsó lehetőség is elúszott a diplomáciai rendezésre, ezért megelőző csapásokat rendelt el. Csak éppen úgy, hogy a legfontosabb fegyver nem volt a birtokában célja eléréséhez – ez adta a táptalajt ahhoz az elmélethez, hogy valójában a rezsimet, és nem az atomlétesítményeket akarja felrobbantani.
Amerika nélkül nem megy
Általános egyetértés övezi azt a tényt, hogy Izrael egyedül nem tudja megsemmisíteni az iráni nukleáris létesítményeket, miután nincsenek olyan romboló fegyverei, amelyek a 20-30 méteres mélységig lenyúló betonvédelmet át tudnák törni, hogy a mélyen a föld alatt fekvő központokat elérje. Bár Izrael bejelentette a natanzi urándúsító létesítmény megrongálását, az első támadási hullámkor nem beszélt a fordói komplexumról, amely a vasbetonvédelem mellett ráadásul egy hegy gyomrában fekszik. Ennek megsemmisítéséhez az Egyesült Államok B–2-es bombázói által szállított 13 tonnás, kifejezetten ilyen célokra fejlesztett bunkerromboló lövedékek kellenének, miután azonban Washington bevallottan kimaradt az akcióból, Izraelnek egyedül nem volt esélye végzetes csapást mérni a létesítményekre. Vadászgépeik 1800–2200 kg-os GBU–28 bunkerromboló bombákat képesek szállítani, amelyek azonban csupán 5-6 méter vastag betont képesek áttörni. Vannak BLU–109-es, 900 kg-os rombolóbombáik is, ezeket használták Haszan Naszrallah, a Hezbollah vezetőjének likvidálására tavaly októberben egy föld alatti bunkerben, az iráni nukleáris program védelmi rendszere azonban annál sokkal komolyabb. Bár vannak ennél nagyobb kapacitású lövedékeik is, a számuk (amit szigorúan titkolnak) elenyésző lehet a feladat nagyságához képest. Önmagukban a ballisztikus rakéták sem érik el a kívánt hatást, vagyis Izrael egyelőre (legalábbis az Egyesült Államok becsatlakozásáig) a folyamatos támadások erejében és pusztító hatásában bízhat – ha egyáltalán valóban ez volt az eredeti cél.
Az eddigi csapások képesek voltak megzavarni a létesítményekben folyó munkát, de nem valószínű, hogy érdemben befolyásolják a felszín alatt végzett urándúsítást. Ami ennél lényegesen nagyobb eredmény volt: Izrael célzott akciókban likvidálta az iráni fegyveres erők, a Forradalmi Gárda és a hírszerzés vezetését, de még azt az Ali Samkanit is, aki az Egyesült Államokkal folytatott nukleáris tárgyalásokat vezette.
Van fegyver vagy nincs?
Egyre erősebb a gyanú, hogy a támadások valójában nem Irán nukleáris fejlesztéseiről, hanem a rezsim megbuktatásáról szólnak. Netanjahu a beszédében több olyan dolgot állított tényként, amelynek a valóságtartalma erősen megkérdőjelezhető. Többek között azt, hogy Irán kilenc atombombához elegendő uránt dúsított már, és lépéseket is tett a bomba előállítására. Ez minden valószínűség szerint nem igaz.
A NAÜ és a hírszerzési források szerint is Irán még csak 60 százalékos urándúsításnál tart, a fegyvergyártáshoz azonban 90 százalékosat kell elérni.
Az amerikai katonai hírszerzés, a DIA szerint az irán vezetők nem indították újra a nukleáris fegyverprogramot, „mindössze” az elmúlt hónapokban kezdtek fenyegetőzni azzal, hogy felülvizsgálják az álláspontjukat, amennyiben a nukleáris létesítményeiket támadás érné.
A politikai hatalmát egyébként épp a folyamatos biztonsági kríziseknek köszönhetően is megszilárdító Netanjahu a Biden-kormányzattal ellentétben Trumppal a háta mögött bizonyos szempontból biztosra mehetett. Bár az Egyesült Államok egyelőre nem avatkozik bele közvetlenül a konfliktusba (sőt: azt kifejezetten megtiltotta Izraelnek, hogy Hámeneit likvidálja), Washington nem kívánja megfékezni vagy bármilyen módon hátráltatni az offenzívában. Még így is rizikós vállalkozás az amerikai hadsereg nélkül Irán ellen háborút indítani, ám ha feltételezzük, hogy a rezsim megbuktatása a cél, akkor Netanjahu valóban elkezdhette „egyedül” is a konfliktust. Ha azonban nem sikerül a terve, azt kockáztatja, hogy
Irán immár nyíltan, észak-koreai mintára kilép az atomfegyverek korlátozását célzó egyezményekből, és valóban minden energiájával bombát fog fejleszteni.
Vélelmezhető, hogy Iránban is megoszlottak a vélemények az atombomba előállításával kapcsolatban. A jelentések szerint eddig győzött a józan ész – és azok, akik ellene voltak a programnak. Az izraeli támadások azonban épp az ellenkezőjére fordíthatják a folyamatot, vagyis amennyiben Netanjahu mégsem tudja megbuktatni a rezsimet, a terve visszafelé sülhet el. Ebben az esetben nem marad más választása, mint az újabb és újabb célzott támadások elrendelése – a végtelenségig vagy az Egyesült Államok aktív beavatkozásáig. Tekintve, hogy Izrael a polgárait hosszú, elhúzódó konfliktusra készíti fel, ezt a kockázatot a kormányfő már rég beépítette a számításaiba.
***
Kapcsolódó:
Fotó: MTI/EPA
