A nyugati mainstream médiumok az iráni rezsimet gyakran hanyatlónak, korruptnak, csődbe jutottnak és a polgárai által megvetettnek írják le, amely az összeomlás szélén áll. De mi következhet, ha bukik a rendszer. 

Az iráni konfliktus kapcsán a világ sajtótermékei mintha kétfajta valóságról számolnának be. Izrael sokkoló és hatékony támadása könyörtelenül folytatódik: június 16-án kijelentette, hogy „teljes légi fölénnyel rendelkezik Teherán felett”. Másnap Donald Trump felszólította Teheránt az „azonnali evakuálásra”. Az elmúlt napokban már özönlöttek az autók a városból, az üzletek pedig zárva tartanak. A közösségi felületeken néhányan grillezett húst ábrázoló emodzsikkal ünnepelték a tábornokok meggyilkolását: ez a megalázás rávilágít a rezsim katonai stratégiájának kudarcára, és némi reményt mutat arra, hogy felkelést vagy puccsot indíthat el, ami viszont vagy káoszt vagy nemzeti megújulást hozhat.  

Ezzel párhuzamosan az irániak – miután a Fattah–1 hiperszonikus rakétájuk átütötte az izraeli légvédelmi pajzsot – az izraeli légtér uralásáról beszél, az oroszok szintén az irániak győzelmére fogadnak, Kína pedig megállapítja, hogy az izraeli hadsereg hamarosan kimeríti a rakétaelhárító rendszerét, bár elismeri, hogy Irán rakétakészletei is kifogyóban vannak. 

Teherán természetesen nem gondolkodik a kapitulációban, hanem dacol az agresszoraival. Az elhúzódó háború, amely megköveteli a maga polgári áldozatait, mozgósíthatja a közvéleményt, és lehetővé teszi a rezsim számára, hogy túléljen, és megduplázza az erőfeszítéseit egy atombomba létrehozására. 

Iránról mindig is feltételezték a belső gyengeséget. Mintegy 45 évvel ezelőtt, a forradalom utáni zűrzavar közepette Szaddám Huszein, Irak elnöke kezdte az iraki–iráni háborút, amely nyolc évig tartott, és több százezer ember halálát okozta. Ahelyett, hogy ez gyengítette volna az iráni rezsimet, megerősítette annak vezetését és az Iszlám Forradalmi Gárda, a politikai milícia befolyását. Van, aki azt állítja, hogy a mostani háborús cirkusz nem más, mint egy iraki háború 2.0.  

Izrael miniszterelnöke, Benjamin Netanjahu mindenesetre azt szeretné elérni, hogy az irániak felkeljenek.  

„Eljött az ideje, hogy az iráni nép egyesüljön a zászlaja körül”  

– jelentette ki, utalva arra, hogy a Felkelő oroszlán nevű hadművelete az ország sah forradalom előtti zászlaját és a perzsa királyság szimbólumát idézi fel. Természetesen az izraeli kormányfő számít az iráni elit és a nép között meghúzódó szakadékra. 

Netanjahu azt a forgatókönyvet követi, amit a Hezbollah, vagyis azt, amit az Irán által támogatott libanoni milícia megbénításához tavaly használt. Miután lefejezte Irán katonai parancsnokságát, most a politikai vezetést veszi célkeresztbe. Az így kialakuló hatalmi vákuum egyes izraeliek reményei szerint a rezsim egymással versengő frakciói közötti belső harchoz vezet, vagy népfelkelést is kiválthat azon nagyvárosokban, amelyek 2023-ban nagyszabású tüntetések helyszínei voltak. 

A The Economist szerint ennek a prognózisnak az a problémája, hogy az Irán „Pearl Harbor-pillanatának” nevezett kezdeti sokk után a rezsim némileg visszanyerte az egyensúlyát. Az első csapásokat követő 18 órán belül az új parancsnokság több száz rakétát lőtt ki Izrael egyes városaira – bár a hírek szerint egyre kevesebbet.  

Irán a megosztott társadalom 

Az elmúlt két évtizedben az irániak többször is megpróbáltak fellázadni, de az akcióikat rendre elfojtották. Vagyis lehet, hogy a rezsim gyenge, de a népe még gyengébb, ugyanis a tiltakozó mozgalomnak nincs sem vezetője, sem közös célja. Az idősebb generációk a külső agresszió miatt összezárhatnak, a növekvő civil halálos áldozatok száma hazafias érzelmeket válthat ki, de ha Izrael csapásai nagyobb humanitárius károkat okoznak – például azzal, hogy elvágják Teherán víz- vagy áramellátását nyáron –, a fiatalabb lázadók visszakozhatnak. 

Hámenei ajatollah, Irán legfelsőbb vezetője az utóbbi időben megpróbálta megerősíteni a saját pozícióját: prédikációiban kijelentette, hogy nem fognak kegyelmet adni Izraelnek. Azt is kifejtette, hogy fatvát adott ki a nukleáris fegyverek használata ellen, amit persze egy másik vezető – egy katonai parancsnok vagy egy uralkodó – figyelmen kívül hagyhat. Végül is a sah volt az, aki az 1970-es években elindította Irán nukleáris programját. Hámenei azt is sugallta, hogy a távozása harcokat szíthat a rezsim egymással versengő klerikusi, demokratikus reformista és fegyveres erői között, és ahogyan a sah bukása után, ekkor is felbukkanhatnak a szeparatisták a kurd és azeri tartományokban. Akár polgárháború is kitörhet, mint Szíriában és Irakban, ami sok iráni számára félelmetesnek tűnik.  

A rendszerváltás valószínűleg nem hozna demokráciát Iránba 

Az ázsiai portálok már a péntek 13-ai bombázások után feltételezték, hogy azok nem csak Irán nukleáris képességének a lerombolását vették célba. Először azt pedzegették, hogy a cél az USA-nak a konfliktusba való bevonása lehet, majd pár nap múlva érkezett a rezsimváltás elmélete.  

Az utóbbit maga Benjamin Netanjahu is nyilvánosan alátámasztotta, és nem titok, hogy Izrael már egy ideje szívesen vette volna Irán jelenlegi kormányának bukását – ahogy sok amerikai kormányzati tisztviselő is. 

Az 1979-ben, az iráni forradalom után alapított Iráni Iszlám Köztársaság kormányzási struktúrájában demokratikus, teokratikus és tekintélyelvű elemek is vannak. Akkor Homeini ajatollah egy olyan államot képzelt el, amelyet iszlám papok és jogászok irányítanak, akik biztosítják, hogy minden politika megfeleljen az iszlám törvényeknek. Mivel Irán a forradalom előtt alkotmányos monarchia volt, a teokratikus elemeket egyszerűbb volt hatékonyan beilleszteni a meglévő intézményekbe, például a parlamentbe, a végrehajtó hatalomba és az igazságszolgáltatásba. 

Iránnak egykamarás törvényhozása (a majles) és elnöke van, amelyekről rendszeresen választásokat tartanak. Bár vannak demokratikus elemek ebben a rendszerben, a gyakorlatban ez egy olyan zárt kör, amely hatalmon tartja a klerikális elitet és megtartja a legfelsőbb vezető pozícióját. Maga a hierarchia világos, a legfelsőbb vezetővel a csúcson. Hámenei ajatollah Homeini 1989-es halála után lépett hivatalba, vagyis több mint 35 éve van hatalmon. Irán korábbi elnökeként a Szakértők Gyűlése, egy 88 tagú, iszlám jogászokból álló testület választotta meg legfőbb vezetőnek. 

Míg a közgyűlés tagjait a népválasztja, a jelölteket a nagyhatalmú, 12 tagú Őrző Tanácsnak (más néven Alkotmánytanácsnak) kell ellenőriznie. E testület egyik felét a legfelsőbb vezető választja ki, míg a másikat a majles hagyja jóvá. A tanácsnak jogában áll az elnök- és a parlamenti jelöltek ellenőrzésére is. 

A tavalyi választásokon az Őrző Tanács számos jelöltet kizárt az elnökválasztásból, a majlesből és a szakértői gyűlésből. Közéjük tartozott az egyik valamikori mérsékelt elnök, Hasszán Rohani is. 

A legfelsőbb vezető azonban egyre inkább legitimációs válsággal néz szembe, már csak azért is, mivel a választásokon rendszeresen alacsony a részvétel. Tavaly egy reformista elnökjelölttel – a későbbi győztessel, Maszúd Peszeskjánnal – is csupán 40 százalék alatt volt a részvételi arány az első fordulóban. 

A legfelsőbb vezető közvetlenül nevezi ki a kulcsfontosságú kormányzati struktúrák, például az igazságszolgáltatás, a fegyveres erők és az Iszlám Forradalmi Gárda irányítóit. 

A mindenható Forradalmi Gárda 

Nyugati szemmel nézve, Irán kétségtelenül messze van a demokráciától, és az az elképzelés is nagyon valószínűtlen, hogy egy esetleges rendszerváltás egy Izraellel és az Egyesült Államokkal összhangban lévő demokráciához vezetne. 

Iránban léteznek ideológiai frakciók, mint például a reformerek, a mérsékeltek és a konzervatívok, amelyek gyakran hevesen konfrontálódnak a kulcsfontosságú politikai kérdésekben. Ezek a legfelsőbb vezetővel és a klerikális elit többi tagjával is küzdenek a befolyásért, de egyikük sem különösebben barátságos az Egyesült Államokkal – és különösen nem Izraellel. 

Vannak intézményi frakciók is. Az ország legerősebb ilyen csoportja a legfelsőbb vezető által irányított egyházi elit, míg a következő legmarkánsabb a Forradalmi Gárda. 

Az alakulatot eredetileg a legfelsőbb vezető személyi őrségeként hozták létre, de a harci ereje ma már vetekszik Irán reguláris hadseregével. 

A Forradalmi Gárda politikailag rendkívül keményvonalas, és a befolyása időnként meghaladja az elnökét, így jelentős nyomást gyakorol a politikájára. Ez abban is megmutatkozik, hogy nyíltan csak az iszlám forradalmi doktrínával összhangban álló elnököket támogatta. 

A katonai felszerelések feletti ellenőrzése és a politikai befolyása mellett a gazdasággal is összefonódik, ezért egyesek kleptokrata intézményként írják le. A tisztviselői gyakran kapnak állami szerződéseket, és állítólag részt vesznek a szankciók kijátszására használt feketegazdaság irányításában. 

Mindezek fényében valószínűleg a Forradalmi Gárda venné át az irányítást Irán felett, ha a klerikális elitet eltávolítanák a hatalomból. 

Az általános konszenzus szerint békeidőben a legfelsőbb vezető halála esetén a Forradalmi Gárdának nem lennének erőforrásai egy puccs megszervezésére, de egy egyértelmű ellenség elleni háború idején a dolgok másképp is alakulhatnak… 

Lehetséges forgatókönyvek Hámenei után 

Amennyiben Izrael megölné Irán legfelsőbb vezetőjét, az egyik forgatókönyv szerint a Forradalmi Gárda statáriumot vezetne be, amit – legalábbis a saját narratívájuk szerint – a forradalom védelme céljából hoznának létre. 

Abban a valószínűtlen esetben, ha megtizedelődne az egész egyházi vezetés, a Forradalmi Gárda megpróbálhatná átalakítani a Szakértők Gyűlését, és maga választana új legfelsőbb vezetőt – talán még Hámenei fiát is támogatnák. 

El lehet képzelni, hogy mindez pont nem vezetne egy Izraellel és az Egyesült Államokkal barátságosabb államhoz. Sokkal valószínűbb az, hogy ezzel egy militánsabb frakciót hatalmaznának fel.  

Egy másik forgatókönyv a népfelkelés, amit Netanjahu is elképzelt. Valójában – ahogy említettük – sok iráni már régóta kiábrándult a kormányából, még akkor is, ha abban mérsékeltebb és reformista elemek is vannak. Az elmúlt évtizedekben többször is előfordultak tömeges tiltakozások, amik megismétlődhetnek, hiszen – mint utaltunk rá – a modern Irán is egy forradalomból alakult ki. (De ebben az esetben sem valószínű, hogy az új politikai vezetés barátságosabb lennel Tel-Avivval és a Nyugattal.)  

Csak egyben lehetünk biztosak:  

az irániak szívből megvetik mind a vezetőiket, mind azokat külföldi hatalmakat, amelyek felforgatták az életüket. 

Kapcsolódó: