Az ukrajnai háború és az izraeli–iráni konfliktus nem különálló válságok, hanem egymással összefüggő frontok egy széttagolt világháborúban – ahol az Egyesült Államok áll szemben Oroszország, Irán és Kína de facto szövetségével – állítja Thomas Fazi író, újságíró. 

Marija Zaharova, az orosz külügyminisztérium szóvivője azt állította, hogy az Egyesült Államok lemondta a diplomáciai kapcsolatok helyreállításáról szóló következő tárgyalási fordulót Oroszországgal. Még nem tudni, hogy ez a békére vonatkozó megbeszélések végét jelenti-e, vagy csak átmeneti szünetről van szó, amíg az Egyesült Államok az energiáit a gyorsan eszkalálódó izraeli–iráni konfliktusra összpontosítja. Egy dolog biztos: az eddigi tárgyalások kudarcot vallottak. 

Donald Trumpnak az ukrajnai békemegállapodás közvetítésére irányuló erőfeszítései nemcsak a diplomáciai hibák, hanem a politikai korlátok, az intézményi ellenállás és a konfliktus természetének alapvető félreértelmezései miatt is sikertelenek voltak. Bár merész kezdeményezésként meghirdette a háború lezárását, ehelyett csak megmutatta az amerikai elnök külpolitikai lehetőségeinek korlátait – és minden eddiginél jobban összezavarta az Egyesült Államokat. 

Thomas Fazi szerint Trump kezdettől fogva alábecsülte, hogy egy kompromisszumos megoldás politikailag mennyire tarthatatlan lenne mind Európának, mind Ukrajnának.

Az európai vezetők számára a háború egyfaja legitimáció, amely igazolja a gazdasági áldozatokat, a központosított kormányzást és az egyre inkább tekintélyelvű politikát.

Bármely olyan megállapodás, amely elismeri az orosz területi nyereségeket, a politikai kudarc beismerését jelentené, ami felbátorítaná a belföldi ellenállást.  

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök még nagyobb téttel nézett szembe. Egy kapitulációként értelmezett békemegállapodás az elnökségének végét vagy akár a személyes biztonságát is veszélyeztethetné. Mindezek pedig esélytelenné tették a komoly tárgyalásokat – ebben akkor lenne változás, ha az Egyesült Államok elsöprő nyomást gyakorolna rá, ám ezt eddig nem tette meg. Fazi úgy gondolja, hogy ha Trump még keményebben erőltette volna az akaratát, az akkor is megfeneklett volna az amerikai belpolitika miatt, ugyanis a washingtoni nemzetbiztonsági elit továbbra is elkötelezett a konfliktus elhúzása mellett.  

Ezenkívül Trump tévesen azzal számolt, hogy Oroszország területi nyereségeinek az elismerése elegendő lesz az áttöréshez.

Pedig Moszkva szemszögéből a háború soha nem kizárólag Ukrajnáról szólt. A követelései között szerepel egy új európai biztonsági architektúra, a NATO-bővítés korlátozása és egy többpólusú világrend elismerése – azaz a nyugati dominancia leépítése. Így hasonlóan kudarcra voltak ítélve az olyan javaslatok is, mint az európai „békefenntartók” telepítése Ukrajnába vagy egy befagyott konfliktus elérése. Az Egyesült Államok stratégiai hibákat is elkövetett az ukránokkal szemben, beleértve azt a Kijevre gyakorolt nyomást, hogy az hivatalosan is fogadja el a Krím feletti orosz ellenőrzést – ez politikailag megvalósíthatatlan terv, ami csak mélyítette a bizalmatlanságot. Trump a lehetetlenre vállalkozott, amikor 100 nap alatt szerette volna lezárni az évekig tartó tárgyalásokat, illetve olyan bizalmat építeni, amivel eléri az Oroszországgal való kapcsolatok lassú normalizálását, valamint Ukrajna támogatásának jelentős csökkentését.  

Az Egyesült Államok semleges közvetítőként pozicionálta magát, nem pedig a konfliktus közvetlen résztvevőjének – annak ellenére, hogy egy rövid szünet után továbbra is katonai és hírszerzési támogatást nyújt Ukrajnának. Thomas Fazi ebben látja a diplomáciai áttörés sikertelenségét, ami mélyebb ellentmondásokat tárt fel Trump „America first” doktrínájában is. Bár retorikailag elhatárolódott az előző kormányzatok intervencionista ortodoxiájától, a megközelítése továbbra is a globális amerikai felsőbbrendűséget feltételezte.

Mint ilyen, soha nem volt igazán felkészülve arra, hogy alkalmazkodjon Oroszország multipoláris világról alkotott víziójához.  

Vagyis Trump békekezdeményezése nemcsak kudarcot vallott, de el is mélyítette Amerika részvételét a háborúban. Bár nem beszélhetünk egy Biden-stílusú eszkalációról, mégsem vonult ki teljesen, és ezzel a konfliktust magáévá tette. Ironikus módon a sokat kritizált ásványlelőhely-megállapodás Ukrajnának jobban kedvezhet, mint az Egyesült Államoknak, mivel biztosítja az amerikaiak folyamatos szerepvállalását és megakadályozza számukra Kijev teljes elhagyását.  

Fazi azt jósolja, hogy az amerikai katonai segély hamarosan megszűnhet, Európa pedig – az Egyesült Államokkal ezen a ponton feltételezhetően együttműködve – részben betölti ezt a hiányt. Csakhogy ez valószínűleg nem fogja megváltoztatni Ukrajna pályáját. Egy orosz áttörés – és egy esetleges ukrán összeomlás – továbbra is fennálló lehetőség.  

Viszont az nem világos, hogy ha ez meg is valósul, az kikényszerítené-e a tárgyalóasztalhoz való visszatérést, vagy további eszkalációhoz vezetne. A kölcsönös bizalmatlanság miatt úgy tűnik, hogy bármilyen békemegállapodás törékeny és visszafordítható. Oroszország valószínűleg fenntartja az erős katonai jelenlétét a régióban, különösen az európai újrafegyverkezésre és az egyre agresszívabb retorikára válaszul. Ez pedig újabb ellenintézkedéseket válthat ki, mindkét felet egy eszkalációs spirálba zárva. 

Izrael és Irán 

A nyílt konfliktus kitörése Izrael és Irán között csak elmélyítette az Ukrajnában már amúgy is szélesedő geopolitikai törésvonalakat.

Bár a két háború földrajzilag és politikailag elkülöníthető, valójában összefüggő frontok az egyre inkább széttagolt, világháborúra hasonlító folyamatban.

Az Oroszország, Irán és Kína által alkotott informális blokkot gyakran „stratégiai partnerségként” és nem hivatalos szövetségként emlegetik, amely mostanra átfogó katonai és gazdasági integrációt mutat. Oroszország és Kína rendszeresen közös járőrözést végez a Csendes-óceánon, és Iránnal együtt egyre gyakoribb haditengerészeti és katonai gyakorlatokat tartanak az Arab-tengeren. Együttműködésük kiterjed a kereskedelemre, a logisztikára, az energiára és – ami döntő fontosságú – a fegyver- és technológiatranszferre. Tranzakcióikat igyekeznek gyorsan dedollarizálni, áttérnek a rubelre és a jüanra, hogy elszigeteljék magukat a nyugati pénzügyi nyomástól. 

Ezt a három hatalmat egyesíti az a közös meggyőződés, hogy az Amerika vezette globális hegemónia korszakának véget kell vetni. A víziójuk egy olyan többpólusú rend, amely a szuverén egyenlőségen, a regionális hatalmi egyensúlyon, valamint az USA és szövetségesei által gyakorolt birodalmi túlkapás megfékezésén – vagy egyenesen elutasításán – alapul. Ennek a víziónak immár valódi hatása van. Ha az Egyesült Államok fokozza a katonai részvételét Irán ellen, azzal nemcsak egy szélesebb körű regionális háború kirobbantását kockáztatja, hanem a folyamatban lévő de facto világháború esélyét is növeli. Fazi idézi a pakisztáni-brit Tariq Alit, aki szerint Trump Iránnal szembeni fenyegetéseit egy Kína elleni tágabb terv részének kell tekinteni. Elvileg a perzsa állam destabilizálásának az a fő célja, hogy engedményeket szerezzenek tőlük, amelyek nem csupán az atomreaktorokra vonatkoznak, ám vélhetően van egy komolyabb terv is, amely megakadályozná, hogy Irán szuverén államként közvetlenül Kínával tárgyaljon, és olajat vagy gázt adjon el neki. (Emellett egy iráni összeomlás az észak–déli kereskedelmi folyosóra és a kínai Új selyemútra vonatkozó terveket is megzavarná – mindkettő veszélyezteti az Egyesült Államok tengeri kereskedelem feletti ellenőrzését.) 

Az USA szeretne lenni az a hatalom, amely meghatározza, hogy Irán kinek és milyen feltételek mellett ad el energiahordozót, és a nagy tervük része, hogy „bekerítik és ostrom alá veszik” Kínát.

Egy ilyen forgatókönyv esetén Oroszország és Kína valószínűleg válaszolna – nem feltétlenül közvetlen katonai beavatkozással, hanem fegyverszállítással, hírszerzési információkkal, esetleg elrettentésként a nukleáris ernyő kiterjesztésével.  

Vélhetően Kína már most is támogatja Iránt, mivel a perzsa állam legutóbbi rakétatámadásai érezhetően pontosabbá váltak, nagyrészt annak köszönhetően, hogy Kína hozzáférést biztosított számukra a fejlett Beidou műholdas navigációs rendszeréhez. Vagyis a környező országok közül ha Pakisztán támogatja is Iránt, nem valószínű, hogy ezt egyedül teszi. Tehát az ukrajnai háború és az izraeli–iráni konfliktus nem különálló válságok, hanem csomópontok az egypólusú rend összeomlásában. Az Egyesült Államok egyszerre találja magát túlkötelezettnek és erőforrás-hiányosnak olyan ellenfelekkel szemben, amelyek egy közös stratégiai cél, az amerikai birodalmi primátus lebontásáért cseleksznek. 

Thomas Fazi a legvalószínűbb kimenetelnek továbbra is az elhúzódó konfliktust, a növekvő költségeket és az egyre nagyobb megosztottságot tartja – nemcsak Oroszország és a Nyugat között, hanem magán a Nyugaton belül is. A béke elérhetetlen, amíg Washington és szövetségesei nem számolnak le a fő problémával, azzal, hogy nem hajlandók feladni egy hegemón doktrínát, amely nem tűri a riválisokat. Addig is a háború marad az egyetlen mechanizmus, amellyel a globális renddel szemben fel tudnak lépni.  

Donald Trump pedig nem úgy végezheti, mint az az elnök, aki véget vetett a globális háborúnak, hanem mint aki örökölte azt, és hagyta, hogy lángra kapjon. 

A cikk nem tükrözi a Makronóm álláspontját, célja csupán a tájékoztatás és információközlés.  

 Kapcsolódó: