Jelzésértéke van annak, hogy a tagállamok azon versenyeznek, melyikük nem idegesíti fel jobban Donald Trumpot, a legnagyobb sikernek pedig azt tartják, hogy az elnök egyáltalán megjelenik személyesen a hágai találkozón.
Egészen abszurd előjelei vannak a hágai NATO-csúcsnak. Az legalábbis mindenképpen az, hogy miközben mindenki az egység üzenetének közvetítését gondolja a találkozó legkiemeltebb feladatának, már azt is sikernek tartják, hogy az Egyesült Államok elnöke egyáltalán személyesen megjelenik. (Eddig legalábbis erről van szó, de Donald Trump esetében nem lehet biztosra menni.)
Az aggodalom egyébként jogos: Trump kapcsolata a NATO-val minimum feszültnek mondható, az elnöknek pontosan ugyanaz a problémája, ami 2018-ban is volt: az európai szárnyat kritikán alulian gyengének véli, olyan, a saját védelmére nem költő élősködőnek, amely az Egyesült Államok védelmi finanszírozása és hadseregének ernyője nélkül tulajdonképpen nem is létezne. Hét évvel ezelőtt az első ciklusát töltő elnök kis híján kivégezte a NATO-t a brüsszeli csúcson, amikor azzal fenyegetőzött, hogy kilép a szövetségből, mivel semmi jelét nem látja, hogy a tagállamok hajlandók lennének teljesíteni az egyébként saját maguk által elfogadott, GDP-arányosan 2 százalékos védelmi költségvetést. A helyzetet akkor a még holland miniszterelnökként jelen lévő, ma már a szövetség főtitkáraként dolgozó Mark Rutte mentette meg, aki mindenben igazat adott Trumpnak, és kollégáival együtt hangosan fogadkozott, hogy minden meg fog változni, csak higgadjon le az elnök. (A történet pikantériáját az adja, hogy Rutte kormányfői tevékenysége alatt Hollandia sem érte el a 2 százalékos célt.)
A legendás két százalékot (amelyet 2014-ben fogadtak el célként a tagállamok) a mai napig nem tudta teljesíteni valamennyi tagállam, Trump azonban emelte a tétet, és immár 5 százalékot vár el a szövetség tagjaitól.
A kérés önmagában gazdasági nonszensz, ám a tagállamok nem merik kivívni az elnök haragját egy visszautasítással, így a NATO-csúcson gyakorlatilag ez lesz az egyetlen téma. Washington nyerő pozícióban van: Trump nemegyszer hangot adott annak, hogy az ukrajnai háború Európa ügye, az Egyesült Államoknak semmi köze hozzá, ezért a keleti szárnynak egyedül kell megoldania a finanszírozását, amennyiben annyira ragaszkodik ahhoz, hogy Kijev folytassa a konfliktust. Nyomatékosítva érveit azt is bejelentette már – az európaiakat teljes kétségbeesésbe hajszolva ezzel –, hogy az amerikai csapatok nem maradnak a végtelenségig Európában, miután a geopolitikai változások teljesen más helyszíneken igénylik a jelenlétüket.
A feszültség egyre nagyobb a transzatlanti kapcsolatokban, a NATO-csúcs tehát elméletileg a nézeteltérések elsimítására is szolgálhatna, ehelyett valóságos pánikhullám borította el a találkozó előkészületeit. Zelenszkij elnök például azonnal bejelentkezett egy újabb eszmecserére az elnökhöz, ám Ukrajna ügyét (ami Biden elnöksége alatt végig kiemelt témája volt a csúcsoknak) maguk a szervezők söprik a szőnyeg alá, tudva, hogy Trump mennyire fel tudja idegesíteni magát mind a témán, mind magán az ukrán elnökön. Ennek köszönhetően az ukrajnai háború lesz a legmarginálisabb téma a találkozón, amelyen még közös zárónyilatkozat sem fog készülni erről, akkora az egyet nem értés az Egyesült Államok és az európai szárny között.
A találkozó előkészületeit furcsábbnál furcsább nyilatkozatok és események tarkították. Kiderült például, hogy a kétnaposra tervezett csúcsból mindössze két órát szánnak az érdemi megbeszélésekre – pusztán azért, mert a tagállamok abban reménykednek, hogy ennyi idő alatt senki nem idegesíti fel annyira az elnököt, hogy az azonnal repülőre üljön. A tervbe jócskán belerondított Spanyolország, amely a napokban levélben tudatta Rutte elnökkel, hogy esze ágában sincs a saját gazdaságát, a szociális kiadásait és egy extra adóztatással a középosztályát szétrombolni azzal, hogy teljesíti az 5 százalékos elvárást.
A keményvonalas Petr Pavel cseh elnök egy interjúban gyakorlatilag felszólította Trumpot, hogy adjon Európának még időt, mivel az (minden hangzatos kommunikáció ellenére) sem az ukrajnai háborút nem tudja támogatni, sem saját magát nem tudja megvédeni amerikai segítség nélkül. Bár a volt tábornoknak nem ez volt a célja, szavaival mindenben igazolta a Fehér Ház kritikájának és idegességének jogosságát. (Nem mintha minimális ráhatása lenne Trump döntéseire.) Az igazi meglepetést azonban a két százalékot még mindig nem teljesítő Olaszország védelmi minisztere okozta. Guido Crosetto szerint a NATO-nak a jelenlegi formájában az égvilágon semmi értelme, ahogyan az EU is csupán szánalmas vergődést tud produkálni a geopolitikai színtéren – mindkettő komolytalan és felesleges. Szavaival maximum az európai tagállamok között okozott felhördülést, Trump a maga részéről helyeslően bólintott rájuk.
Nyugtatók mindenhol
A találkozó eredendő abszurditása a fő kérdésben rejlik: sikerül-e Trumpot nem felidegesíteni, elkerülve ezzel azt, hogy a haragját azonnal a jelenlévőkre zúdítsa, olyan drasztikus lépést jelentve be, amely a továbbiakban visszavonhatatlanul megváltoztatja a NATO-t, nagy eséllyel a puszta létét is veszélybe sodorva. Eddig még kevesen látják át, miként lehetne az elnök üzleti alapon működő külpolitikáját jól kezelni, fő feladatuknak ezért most az 5 százalékos védelmi költségvetés tervének elméleti elfogadását tartják – és azt, hogy e döntésüket hangosan és tagoltan kommunikálják az amerikai elnök felé. Trump nyilván nem fogja majd vissza magát, és
válogatott sértésekkel halmozza el európai partnereit, ám ha csupán a szavak szintjén érezhető majd a haragja, a NATO-csúcs máris teljes sikernek könyvelhető el.
Ami a szakpolitikai kérdéseket illeti, meglehetősen egyoldalú egyeztetés várható a mindössze két témában. Az egyik az amerikai csapatkivonások kérdése (lásd Pavel elnök kétségbeesett kérését), a másik a máris hatalmas feszültséget okozó 5 százalékos védelmi költségvetések problémája. Rutte trükkös megoldást javasol: 3,5 százalék menne a konkrét haderőfejlesztési programokra, 1,5 százalék pedig kettős felhasználású célokra, például az infrastruktúra felújítására. A heves ellenkezés a tagállamok részéről (amelyek zöme éppen csak elérte a 2 százalékos célt) egyelőre a háttérben zajlik, a csúcson valószínűleg beleegyeznek majd a drasztikus emelésbe, vita maximum abban lesz, hogy a határidő 2030, 2032 vagy 2035 legyen. Kérdés, hogy Trump rábólint-e a nyilvánvaló kiskapus megoldásra, vagy ragaszkodik az 5 százalék egészének célzottan katonai elköltéséhez. Az bizonyos, hogy az egyre nagyobb gazdasági káosszal küzdő tagállamok zömének esélye sem lesz az 5 százalékot elérni az adott időpontokra. Spanyolország is mindössze kimondta a nyilvánvalót: a NATO ilyen fokú erősítése csak a belső gazdaság és a szociális rendszerek rombolásával érhető el, amire a tagállamoknak nemet kellene mondania. Reálisabb lenne összességében 3,5 százalékos célt kitűzni – ezt a határt még mindig sokan nem tudnák elérni, de Trumpnak talán a szándék is megnyugtató érv lehet.
Az elnök jobb és bal lába
Bár a tagállami haderőfejlesztések felpörgetése közvetlenül és közvetve is az ukrajnai háborúnak, illetve Trump arra adott reakcióinak köszönhető elsősorban, az az egységes szemlélet, amely a Biden-kormányzat alatt jellemezte a szövetséget, mára végképp az enyészeté lett. Trump visszatérésével a konfliktus visszájára fordított mindent: a megközelítése akkora repedéseket tárt fel az Egyesült Államok és az európai szárny között, amely a szövetség hosszabb távú fennmaradását is veszélyezteti. Az USA látványosan felhagyott az Ukrajnának nyújtandó fegyversegélyek koordinálásával, a NATO-központú stratégiák tervezésével, és világossá tette, hogy nem hajlandó katonailag beavatkozni a konfliktusba még abban az esetben sem, ha az európai szárny úgy döntene, hogy ő igen – világosabban szólva: Washington nem fogja a kollektív védelemről szóló 5. cikkelyt magára nézve kötelező érvényűnek tekinteni, ha kiderül, hogy az európai háborúpárti országok valós védelmi ereje köszönőviszonyban sincs harcias kommunikációjával. (Ugyanígy világossá tette azt is, hogy Ukrajna NATO-tagsága semmilyen formában nem lehet napirenden.)
Természetesen az egész NATO-csúcs menetrendjét felülírhatja a közel-keleti konfliktus. Trump feszülten figyeli, hogyan reagál Irán az amerikai bombázásra – amennyiben válaszként megtámadja az amerikai csapatokat az Arab-félszigeten vagy Irakban, és háborút hirdet az Egyesült Államok ellen, elképzelhető, hogy Trump (aki az utazását máris egy nappal eltolta a csúcsra) egyáltalán nem vesz részt a találkozón. Ha mégis, a legfontosabb kérdés nem az lesz, mit szeretnének elérni az európaiak, hanem az, milyen hangulatában találják az elnököt, és arra miként tudnak reagálni. A 2018-as brüsszeli csúcs óta csak rosszabbodott a helyzet, a feszültség Washington és az európai szárny között egyre tapinthatóbb. Ebben a helyzetben elég egyetlen rossz mondat vagy nem megfelelő reakció, és az Egyesült Államok elnöke garantáltan végleg elrontja az amúgy sem túl rózsás hangulatot.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Donald Trump a botrányba fulladt 2018-as NATO-csúcson
(Dreamstime)
