Sem az Egyesült Államok, sem Izrael nem képes önállóan megdönteni Irán teokráciáját. A Naked Capitalism portál szerint a CIA és a Moszad olyan proxycsoportokat aktiválhat az iráni szeparatistákból, amelyek Törökország és Azerbajdzsán segítségével belülről szíthatnak zavargásokat.
Az al-Kaida szíriai hatalomátvétele előtt Törökországra hirtelen „áradt” a Nyugat jóindulata, és ebből már láthattuk, hogy valami készülőben van. Most, amikor újra előkerült az ajatollahok megdöntésére irányuló, régóta dédelgetett terv, valami hasonló helyzettel nézünk szembe.
A neokonzervatív szellemiségű Middle East Forum szinte rögtön az izraeli bombázások elkezdése után elemezte a kurdok és a beludzsok lehetséges szerepét az iráni rezsim leváltásában, leszögezve, hogy a légicsapások önmagukban nem fogják megdönteni az Iszlám Köztársaságot. Ehhez belső nyomásra lenne szükség olyan szeparatista nemzetiségek részéről, amelyek nemcsak régóta fennálló sérelmeket hordoznak, hanem szervezett fegyveres erőkkel és erős területi kapcsolatokkal is rendelkeznek.
Ehhez az elemzéshez jól illeszkedik a Jerusalem Post múlt heti vezércikke, amelyben
egy közel-keleti koalíciót szorgalmazott Irán felosztására, mivel szerinte Hámenei „teokratikus rezsimje nem reformálható”.
Egyben biztonsági garanciákat kínáltak a szunnita, kurd és balucsi kisebbségi régióknak, amelyek hajlandók elszakadni.
A kurdok Irán lakosságának nagyjából 10 százalékát teszik ki, a török népek – köztük az azerbajdzsánok – pedig körülbelül a 20 százalékát. Irán Nyugat-Azerbajdzsán és Kelet-Azerbajdzsán tartományában a lakosság többsége azeri és kurd.
A kérdés az, hogy vajon a Moszadnak és a CIA-nak (és valószínűleg a CIA törökországi változatának, a Millî İstihbarat Teşkilatınak [MIT]) van-e lehetősége némi vitát gerjeszteni az önrendelkezési jogról, nyugtalanságot szítani, és egy szíriai stílusú piszkos háborút elindítani?
Bár az utóbbi időben Törökország kemény szócsatát folytat Izraellel, ez Azerbajdzsánnal együtt nem gátolja őt abban, hogy együttműködjenek az energia, a fegyverek és a régióban folytatott egyéb ügyek terén, beleértve a Törökországban Izrael védelmére használt radart, valamint a nemrég megkötött Bayraktar–Leonardo-megállapodást. (Erdoğan veje, Selçuk Bayraktar, a hírhedt Baykar dróngyártó cég tulajdonosa együttműködési megállapodást írt alá a Leonardóval, az izraeli hadsereg kulcsfontosságú beszállítójával.)
Azerbajdzsán Törökországon keresztül szállít fosszilis tüzelőanyagokat Izraelbe, és az izraeli, valamint a török tűzerő volt az, ami Azerbajdzsánnak fölényt biztosított az Örményországgal való közelmúltbeli konfliktusokban. A Moszadnak régóta komoly jelenléte van Azerbajdzsánban, és sokak szerint az Irán elleni izraeli dróntámadások Azerbajdzsánból indultak.
Mindezt figyelembe véve Iránnak könnyen adódhatnak problémái az északi és nyugati határainak nagy részén – ha már eddig nem is adódtak.
Az iráni kormány megdöntésére irányuló erőfeszítések tükrében Erdoğan békemegállapodása a Kurdisztáni Munkáspárttal (PKK) sokkal érthetőbbé válik. Bár az egyezményt az új alkotmány létrehozására irányuló törekvéssel magyarázzák, ami lehetővé teszi számára, hogy 2028-ban a harmadik elnöki ciklusáért is indulhasson, ez a béke előnyt jelent a törökök számára az Ankara és Teherán közötti küzdelemben, ami az északiraki kurdok befolyásolásáért zajlik.
Az iráni kurdok mobilizálását valószínűleg segítik az amerikai energiamegállapodások az iraki Kurdisztánnal. A Kurdisztáni Szabadságpárt (PAK) iraki kurd vezetője felszólítja az Iránon belüli és kívüli kurdokat, hogy támadják meg, foglalják el az Iráni Forradalmi Gárda hírszerző bázisait, és buktassák meg a rezsimet.
Sok más kurd csoport is létezik – Szíriából, Irakból és Iránból –, amelyet szintén inspirálhat a kormány destabilizálása. Bár a becslések eltérők, valószínűleg jóval több mint 100 ezer harcosról van szó. Álomszerű lenne Ankara számára, hogy a kurdok Irán ellen harcolnak, és ezzel gyakorlatilag erősítik Törökországot. Persze van benne veszély is, hiszen a kiszabadult szellemet vissza kell majd kényszeríteni a palackba, mert még végül megalakul a negyvenmilliónyi kurd önálló országa. A nemzetiségek mellett érdemes számolni a muszlim hitetlenekkel (hitehagyottakkal – takfirikkel), akiknek a száma elérheti a 12 milliót is.
Miközben minden figyelem az Izrael és Irán közötti csapásokra irányul, talán a nagyobb kérdés az, hogy mennyire jól védettek Irán határai Észak-Iraktól a Kaszpi-tengerig. A jelentések szerint ezek igencsak átjárhatók.
Török érdekek Irán destabilizálásában
Egyszerűen fogalmazva, Törökország hatalma Irán gyengülésével növekedne.
Végre megnyithatná a Zangezur-folyosót Dél-Örményországon keresztül, ami összekötné Törökországot Azerbajdzsánnal és a többi török világgal. Magán a folyosón kiépülhetne végre a gázvezeték Bakuból Törökországba, ami erősebb alkupozíciót biztosítana számukra Európában, hiszen a gázszállítást akár 31 milliárd köbméterre is megnövelhetné. (Persze ezen az oroszok is nyernének, hiszen Azerbajdzsán is több orosz gázt importál, hogy teljesítse európai kötelezettségeit.)
Emellett a Zangezuron áthaladó vasútvonal egy Kínába nyúló logisztikai folyosóvá válhat, ami Törökországot az energetikai csomópont mellett regionális tranzitközponttá is tehetné.
Irán lehetséges veszteségei
Irán jelenleg 15 százalékos jutalékot kap Azerbajdzsán nahicseváni exklávéjába irányuló gázszállításai után, ami útvonalként is szolgál a török export számára Közép-Ázsiába. Most havonta átlagosan 12 ezer török teherautó használja az útvonalat, Irán pedig akár 800 dolláros áthaladási díjat is felszámít az 1800 kilométeres útjukért a türkmén határig.
Teherán a múltban az Örményországgal és Azerbajdzsánnal közös határa mentén – beleértve a Zangezur-folyosót is – elutasított bármilyen területi változtatást. Kérdés, hogy vajon most képes-e bármit is tenni ellene.
Irán attól tart, hogy elveszítené a befolyását Baku felett, ha megvalósulna egy a folyosót magában foglaló békemegállapodás az azeriek és az örmények között. Ezzel Azerbajdzsánnak nem kellene az Iránon keresztüli tranzitra támaszkodnia az exklávéjával való kapcsolattartáskor.
De mindenekelőtt Teherán attól tart, hogy ezzel kialakul egy turáni folyosó, amit előszeretettel nevez NATO-folyosónak, mert ezzel akarja felhívni Kína és Oroszország figyelmét, hogy ez az ő érdekeiket is veszélyeztetné, hiszen ezen keresztül Oroszország déli határára és a nyugat-kínai Hszincsiangba vezethetnék a NATO-t.
Az észak-atlanti szövetség jelenléte a kaukázusi és közép-ázsiai térségben kiegészítené az Oroszország elleni blokád tervét a Fekete-tenger, a Kína ellenit a Dél-kínai-tenger, illetve Iránét a Perzsa-öböl felől.
Törökország és a Nyugat közeledése
Miközben folynak az erőfeszítések Irán rezsimváltására, az EU egyre inkább bevonja Törökországot a védelmi iparába, és persze az Egyesült Államok is enyhíti a szankciókat. Washington 2020-ban vetett ki szankciókat Ankarára az orosz gyártmányú S–400 rakétavédelmi rendszer megvásárlása miatt. Erdoğan egy hónappal ezelőtt azt nyilatkozta, hogy az országa védelmi ágazatát sújtó szankciók enyhülnek, és a feloldásuk felé tett lépések gyorsan haladnak.
Törökország az elmúlt évben erős védelmi kapcsolatokat épített ki az egyes EU-országokkal. Ilyen például a már említett török dróngyártó Bayraktar és az olasz védelmi beszállító, a Leonardo közös vállalkozásának elindítása, a lőszergyártás Lengyelországgal, katonai járművek szállítása Romániának és haditengerészeti programok Portugáliával. Különösen az olasz–török megállapodás hozhat váratlan bevételt Erdoğannak, mivel az az európai pilóta nélküli repülőgépek piacát célozza meg, amely a becslések szerint a következő évtizedben eléri a 100 milliárd dollárt.
Törökország viszonylag nagy feldolgozói bázisa és olcsó, megbízható, nagyrészt Oroszországból érkező fosszilistüzelőanyag-ellátása természetes partnerré teszi az országot a dezindusztrializálódó EU-tagállamok számára. Ankara azonban még többet akar: helyet az európai védelmi stratégia alakításában résztvevők asztalánál.
Szerepet kíván mint a blokk ipari védelmi bázisa, hogy hozzáférhessen a 170 milliárd dolláros védelmi alaphoz.
Persze mindkét félnek meg kell találnia a módját, hogy leküzdjék Görögország és Ciprus velük szembeni ellenállását.
Ahogy az Economist és más mainstream médiumok írják: a Nyugat és Törökország közötti felmelegedő védelmi kapcsolatok Ukrajnáról szólnak, de mindez nagyon gyorsan átalakulhat egy Kelet és Nyugat közötti csatává.
Megjegyezném:
A történetről eszembe jut a Charlie Wilson háborúja című film, amelyben Tom Hanks egy texasi kongresszusi képviselőt alakít a 80-as évekből, aki nagyon sok pénzt szerez az oroszok ellen harcoló afgánok felfegyverzésére. Mivel a film 2007-ben készült, az alkotóknak volt annyi bölcsességük, hogy zárszóként elmondatják a szereplőkkel a Lao-Ce nevéhez köthető történetet a szerencséről.
Egy öreg embernek volt egy csodálatos fehér lova, hiába kínáltak bármennyi pénzt érte, nem adta, de egy napon megszökött – micsoda balszerencse!
Pár nap múlva a ló visszatért tizenkét vadlóval – micsoda szerencse!
Az öregember fia megpróbálta betörni a lovat, de leesett és eltört a lába – micsoda balszerencse!
Nem sokkal később kitört a háború, minden fiatalt elvittek, kivéve a törött lábú fiút – micsoda szerencse!… Jó szerencse, balszerencse? Ki tudhatja előre?
Úgy gondolom, hogy ez a történet húsz-harmincéves távlatban talán átírható a törökök esetére is:
Megdől az iráni teokrácia – micsoda szerencse!
A türk szövetség megerősödik, és Törökország ereje nagyon megnő – micsoda balszerencse!
A türk szövetségnek sikerül szétbomlasztani az orosz birodalmat az ott élő török népek segítségével – micsoda szerencse!
Csakhogy ennek Törökország és Kína lesz az igazi nyertese, amelyek hatalmával már a Nyugat nem tud mit kezdeni – micsoda balszerencse!
Jó szerencse, balszerencse? – Ki tudhatja előre? Hiszen akkor talán már a hegemóniáért folyó harc más birodalmak között folytatódik.
Csupán egyben lehetünk biztosak: a Nyugat ennek jó esetben csak csendes megfigyelője lehet…
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm álláspontjával.
