A NATO történelmi döntést hozott: a szövetség tagjai vállalták, hogy védelmi kiadásaikat a GDP-jük 5 százalékára emelik, miközben megerősítették elkötelezettségüket a kollektív védelem mellett. Bár a bejelentés az egységet hivatott demonstrálni, Spanyolország megmutatta, hogyan kell a botot a bicikli küllői közé dugni. 

„Donald! Egy Amerika, Európa és a világ számára is nagyon fontos pillanathoz vezettél el bennünket. Olyasmit fogsz elérni, amit évtizedek óta EGYETLEN amerikai elnök sem tudott. Európa SOKAT fog fizetni, ahogy kell, és ez a te győzelmed lesz. Jó utat, és találkozunk Őfelsége vacsoráján!”.  

E sorokat Mark Rutte NATO-főtitkár még akkor küldte el az amerikai elnöknek, amikor az az Air Force One fedélzetén az óceán fölött repült a szövetség hágai csúcstalálkozójára. A hízelgő stílus pontosan megmutatta a Trump-suttogónak is becézett volt holland miniszterelnök taktikáját: az utolsó pillanatokban is azon ügyeskedett, hogy az elnök elégedett legyen az éppen a konfliktusok elkerülése érdekében minimális hivatalos programmal megszervezett találkozón, és eszébe se jusson a 2018-as brüsszeli emléke, ahol idegességében majdnem kivégezte a szövetséget. Akkor Trump azért akarta kiléptetni az Egyesült Államokat a NATO-ból, mert úgy látta, ígéretük ellenére a tagállamok semmit nem tesznek a GDP-arányos 2 százalékos védelmi költségvetés elérése érdekében, és Amerikát használják pénzautomatának az európai védelmi képességek szinten tartásához. A helyzet nem, mindössze a szám változott azóta: az elnök immár 5 százalékot követelt a tagállamoktól, Rutte pedig tudta, hogy az európai szárnynak meg kell felelnie az elvárásoknak, máskülönben

Trump valóra váltja második ciklusának egyik első fenyegetését, és a szövetség egyik pillanatról a másikra az Egyesült Államok védelme nélkül maradhat. 

Az 5 százalékra emeléshez Rutte hatásos trükköt talált ki. A konkrét haderőfejlesztési összeg a GDP 3,5 százalékát fogja kitenni a tagállamoknál, a maradék 1,5 százalékot a kettős felhasználás jegyében fogják elkölteni, például infrastruktúrára és kibervédelemre. Ennek köszönhetően meglehetősen tág értelmezést kap az is, hogy mi számíthat a védelmi költségvetés részének. (Franciaországban például a párizsi tűzoltóság a hadsereg része, így büdzséjét éppen a védelmi kiadásokból rendezik. Az elkövetkezendő években várhatóan sok ilyen trükköt látunk majd.) A tagállamok zöme egyébként egyáltalán nem lelkesedett az ötletért, de a 2018-as brüsszeli csúcs fenyegető emléke valóban nyomott annyit a latban, hogy végül megtegyék a vállalást. Trump cserébe hitet tett az Egyesült Államok további szilárd támogatása mellett, és a kollektív védelemről szóló 5. cikkely kapcsán sem küldött kétértelmű üzeneteket a tagállamok felé. Ahogy ez az egyébként nyúlfarknyi záródokumentumban áll: „továbbra is egységesek és rendíthetetlenek maradunk abban az elhatározásunkban, hogy megvédjük egymilliárd polgárunkat, megvédjük a Szövetséget, valamint megőrizzük szabadságunkat és demokráciánkat”.  

Mindez teljes sikernek lenne tekinthető, a háttérben azonban több olyan dolog is történt (vagy éppen nem történt), amely más megvilágításba helyezi a hágai megállapodást.  

Nincsenek garanciák 

Az egyik legfontosabb: Ukrajna NATO-csatlakozása immár említés szintjén sem merült fel. Bár Zelenszkij hivatalos volt néhány protokollprogramra, a tárgyalóasztalhoz már nem engedték oda – és nemcsak Magyarország, de Törökország és maga az Egyesült Államok is úgy gondolta, hogy az érdemi tanácskozáson az ukrán elnök még néma csendben sem vehet részt. A zárónyilatkozatban megemlítik ugyan a NATO-tagállamok támogatását Ukrajna felé, de a tavalyi, még Biden-vezette csúccsal ellentétben itt már homályos utalás sincs arra, hogy az ország valamikor a jövőben csatlakozhatna a szövetséghez. Trump ráadásul változatlanul azon a véleményen van, hogy az Egyesült Államok megszünteti a fegyversegélyek szállítását Ukrajnának – ezzel is ösztönözve Zelenszkijt a béketárgyalások fontosságára. 

Ukrajna jövőjénél azonban sokkal homályosabb a találkozó gyakorlatilag egyetlen lényegi tárgyalásának, a GDP-s 5 százaléknak az ügye. Paradox módon

Trump közölte, hogy az Egyesült Államokra nem vonatkozik a védelmi költségvetés drasztikus növelése – és igaza van.

Washington mintegy 1000 milliárd dollárt, a GDP-jének 3,38 százalékát önti a Pentagon büdzséjébe évente, ezt a számot meg sem közelíti senki a tagállamok közül. Másképpen fogalmazva: Trumpnak igaza van abban, hogy az Egyesült Államok kiadásai bőségesen elegendőek így is ahhoz, hogy vitathatatlanul a világ legerősebb és legjobban felfegyverzett hadseregével rendelkezzen, beleértve ebbe a támadó és a védelmi képességeket egyaránt.  

A gond akkor kezdődött, amikor Spanyolország szintén úgy vélekedett, hogy egy 2,1 százalékos cél elérésével ő is hozzá tudja tenni a kollektív védelemhez azt, amit elvárnak tőle – Sánchez miniszterelnök egy levélben már a csúcs előtt tudatta Ruttéval, hogy országának esze ágában sincs 5 százalékos vállalást tenni, miután a védelmi költségvetés ilyen drasztikus növelése szükségszerűen adóemelésekkel és a szociális kiadások szűkítésével járna együtt.  

A 2014-ben tíz éven belülre vállalt 2 százalékot 2024-ben a 32 tagállamból még mindig nem érte el mindenki. Kanada 1,38, Portugália 1,55, Olaszország 1,49, Belgium 1,3, Horvátország, 1,8, Szlovénia 1,29, Spanyolország pedig a GDP-jének 1,28 százalékát fordította védelemre. (Magyarország megbízhatóan hozta a 2,11 százalékot.) Trump ultimátuma borítékolható volt, a tagállamokat legfeljebb annak mértéke lephette meg. Ennek ellenére a spanyolokon kívül ennyire nyilvánosan senki nem mert szembeszállni az elnök által kigondolt és Rutte által elfogadott ötlettel. 

Spanyolország ellenkezését Rutte elfogadta, és meglepő módon Sánchez meg is kapta a speciális felmentést, vagyis míg a többiek (azok is, akik súlyos adóssággal küzdenek, gazdaságuk pedig finoman szólva sincs felkészülve egy ekkora volumenű áttervezésre) igyekeznek elérni az 5 százalékos célt tíz éven belül, addig a spanyolok megállnak majd 2,1 százaléknál. A mentesítés a NATO súlyos hiányosságára hívja fel a figyelmet:

nem létezik olyan mechanizmus, amely kényszerítő jelleggel bírna a százalékos növelés tekintetében.

A költségvetés emelése csupán ajánlás, amelyet a tagállamok elfogadnak – ez azonban (ahogy láttuk a két százalékok esetében is) nem garantálja, hogy végre is hajtják azt. Spanyolország esete azért kiugróan új, mert most először fordult elő, hogy egy tagállam nyíltan és jól érthetően egy határozott nemet mondott a NATO vezető nemzetének, ráadásul úgy, hogy annak elnökét éppen Trumpnak hívják. 

A spanyol példa ráadásul ragadós lehet. Ha a tagállamok látják, hogy a vállalásuk ennyire nincs kőbe vésve, bármikor dönthetnek úgy, hogy lassítanak a folyamaton, és gazdaságuk érdekeit a fegyverkezés elé helyezik. Sánchez precedense természetesen kivívta Trump dühét: az elnök a szokásos fegyvert vetette be, és azzal fenyegette meg Spanyolországot, hogy büntető jelleggel extravámokat vet ki termékeire – amit egyébként nehezen tudna elérni, miután a külkereskedelem egységes az unióban, és az Európai Bizottság tartja a kezében, vagyis célzottan egy államot nehezen tud agyonvámolni a Fehér Ház.  

Spanyol hátha

Pedro Sánchez váratlan lépése nemcsak Trumpot hozta ki a sodrából, de az EU-s tagállamokat is. A csúcstalálkozónak két célja volt: nem felbosszantani Trumpot, elkerülve ezzel, hogy esetleg a 2018-ashoz hasonló botrány törjön ki Hágában, valamint egységet és maximális összetartást sugározni kifelé. Utóbbi érdekében a szövetség valóban hajlandó volt Ukrajnát (és minden olyan témát, ami kiválthatná Trump haragját) partvonalra tenni – Sánchez levelére azonban nem számítottak, ahogyan arra sem, hogy Spanyolország kvázi kiváltságos helyzetbe kerül, és megússza az 5 százalékos kiadási tételt. Az egységdemonstráció ezen a ponton véget is ért: a tagállamok zömében azon háborogtak, hogy egyáltalán szóba jöhetett a kivételezés bárkivel is, hiszen a NATO esetében a hangsúly éppen az egységes és nem egyetlen országra szűkülő védelmi képességek a mérvadók.  

Mások ugyanakkor úgy vélik, Spanyolország csak kimondta és felvállalta azt, amit a többiek Trumptól való félelmükben nem mernek:

az 5 százalék teljesítése a legtöbb tagállam számára kivitelezhetetlen lesz az aggasztó gazdasági és politikai körülmények miatt.

Ráadásul – látva Sánchez manőverét – azonnal felbukkantak azok az országok, amelyek könnyítést akarnak elérni. Belgium és Kanada például máris jelezte, hogy „rugalmasságot” fog kérni a NATO-tól a cél eléréséig, ami azt jelenti, hogy máris tisztában van vele: nem tudja tartani az ütemtervet – már a 2029-es félidős felülvizsgálatig sem. A megoldás tulajdonképpen minden ország esetében ugyanaz: vagy az adókat emeli, hogy előteremtse a hiányzó költségvetési összeget, vagy hitelfelvételt eszközöl – egyik sem az a módszer, amellyel egy kormány növelni tudná népszerűségét.  

A védelmi prioritás ráadásul teljesen eltérő az egyes tagállamok esetében. A balti államok és Lengyelország folyamatosan egy orosz támadás víziójával igyekeznek megértetni, miért kell eladósodniuk az erőltetett fegyverkezés érdekében (éppen ők azok, amelyek már a 4 százalékos védelmi költségvetést is túllépték), ezzel szemben teljesen érthető, hogy a déli tagállamok (Spanyolország, Portugália, Olaszország) sokkal inkább a migrációs nyomást tekintik első számú védelmi fenyegetésnek. A szövetségi egység már a célmegfogalmazás kiindulópontjánál megbicsaklik, az 5 százalékos vállalás pedig (annak ellenére, hogy Trump az Egyesült Államok győzelmeként ünnepli) valójában a már meglévő törésvonalakat erősíti tovább.  

A derűs nyilatkozatok ellenére a hágai csúcsot a Trump-pánik rántotta össze. Elég csak a zárónyilatkozatra pillantani: mindössze öt pontból áll, ebből az ötödikben Hollandia vendégszeretetét köszönik meg. Rutte mindenesetre megtette, amit elvártak tőle: rávette a tagállamokat, hogy megtegyék, amit az Egyesült Államok vár el tőlük. Mindaz, ami ezután következik, feltehetően lassú és kínos cáfolata lesz a csúcson történteknek. 

*** 

Kapcsolódó: 

Fotó: NATO