Mi az Egyesült Államok valódi célja Iránnal? Ha a nukleáris program megállítása, akkor az eddigi lépései ellentmondásosak. Ha a rezsimváltás, akkor Trump megszegi a saját elveit – és talán elindítja azt az „újabb végtelen háborút”, amit elnökként éppen el akart kerülni.
Donald Trump nem várta ki a saját maga által szabott kéthetes határidőt, és célzott légicsapásokkal beszállt Izrael mellé az Irán elleni hadjáratba. Akár az első, akár a második ciklusát tekintjük az elnöknek, ez a döntése lehetett a legnehezebb – ha pedig egy háború mellett teszi le a voksát, akkor minden bizonnyal a legnagyobb hatású is. Trump káoszpolitikája eddig egyvalamiben végig következetes volt: valóban igyekezett a konfliktusokat lezárni, a feszültségeket pedig csillapítani. Teljesen bevallottan szeretné megkapni a Nobel-díjat béketeremtő munkásságáért – üzleti alapra helyezett külpolitikája pedig csak segítette szándékai elérésében. Ugyanakkor ő volt az, aki megfogadta, hogy elnöksége(i) alatt az Egyesült Államok nem kezd újabb „végtelen háborúba”, főleg nem a Közel-Keleten, ahol Washington már annyi reménytelen konfliktusba bonyolódott és bukott bele.
Washington előre figyelmeztette Iránt, hogy ne próbálkozzon egy amerikai csapatok elleni komplexebb megtorló akcióval – a jelek szerint Trump is csupán egy korlátozott hatású ellencsapást tart elfogadhatónak. Éppen ez történt, amikor Teherán célzott támadást indított június 23-án a katari Al Udeid amerikai bázis ellen úgy, hogy előre bejelentette Washingtonnak a csapást. Trump meg is köszönte Iránnak, a rakétákat semlegesítették, és sem emberéletben, sem a bázisban nem esett kár, az elnök pedig gyakorlatilag lezártnak tekinti az ügyet. A két fél jól ismert receptet követett: hasonlóra volt már példa 2020-ban, amikor Teherán Kászem Szolejmáni meggyilkolására válaszul rakétákkal támadta meg az USA Irakban állomásozó egyik alakulatát. Mivel az akciónak nem voltak áldozatai, a két fél az eszkalációs aggodalmak miatt elintézettnek tekintette a dolgot, és a továbbiakban inkább kommunikációs síkon folytattak egymás ellen hadjáratot. Nem sokkal ezután Trump meglepetésszerűen tűzszünetet jelentett be Irán és Izrael között – az elnök ezt egyenértékűnek tekinti egy békemegállapodással, ami hosszú évtizedekre fegyvernyugvást garantál. Ezt kijelenteni azonban nagyon korai, hiszen semmiféle információt nem tartalmaz Izrael eredeti céljaival, az atomprogram felszámolásával és a rezsimbuktatással kapcsolatban. A fegyverszünet egyelőre az, ami a nevében rejlik.
Az irániak egyelőre hallani sem akarnak az urándúsításuk teljes leállításáról (a lebombázott fordói komplexumból a saját és a Nemeztközi Atomenergia-ügynökség információi szerint is időben kimentették a dúsított uránt, és biztonságos, de ezúttal ismeretlen helyre vitték), kapacitáscsökkentésről azonban hajlandók lettek volna tárgyalni – egészen az amerikai támadásig. Mert a washingtoni türelem mindössze pár napig tartott. Az izraeli sikereket látva Trump retorikája gyökeresen megváltozott. A tárgyalásra felhívó javaslatok még mindig előtérben vannak, a kérés helyett azonban már a fenyegetés és a nyers erő dominál. Amerika fegyveres részvétele már konkrét háborút jelenthet Iránnal, ráadásul egy újabb végtelen háborút:
merész és radikális lépés volt ez attól a vezetőtől, aki a béke elnökeként aposztrofálja önmagát.
A társadalmi megosztottság nagyobb nem is lehetne a kérdésben: mindenki emlékszik még az iraki invázióra, amelyet nem létező tömegpusztító fegyverek miatt indított el Washington, és amely (hasonlóan a közel-keleti beavatkozások nagy többségéhez) végül értelmetlennek és hiábavalónak bizonyult. Még a republikánus keménymagban is vannak kifejezett ellenzői egy beavatkozásnak, míg mások (köztük a folyamatos háborús lázban égő Lindsay Graham szenátor) a mihamarabbi hadba lépést sürgette Izrael oldalán. J. D. Vance alelnök óvatosan igyekezett mindkét oldalnak kedvezni. Szerinte az elnök kellő alapossággal értékelte a helyzetet, és azért vetette be a hadsereget, mert úgy látta, hogy az amerikai nép érdekei ezt kifejezetten megkívánták. Éppen ez az indoklás a legnagyobb vita tárgya: mennyiben szolgálja és szolgálja-e egyáltalán az America First ideáját egy közel-keleti robbanás, egy olyan háború megindítása, amely nemcsak globálisan fejti ki negatív hatásait, de romba döntheti azt a státuszt is, ahová Trump az elnöksége kezdete óta önmagát pozicionálta.
A bukás
Amikor egyre több szó esik arról, hogy Benjamin Netanjahu elsődleges célja valójában nem az iráni atomprogram szétzúzása, hanem a rezsim megdöntése (az izraeli vezető ezt fordítottan kommunikálja, a lehetséges rezsimváltást járulékos okozatként feltüntetve), figyelembe kell venni két tényt. Az egyik, hogy az Egyesült Államok hathatós támogatása nélkül a terv kivitelezhetetlen. Iránban nem (sem) lesz külső segítség nélküli forradalom, sőt: a helyzet jelenlegi állása éppen a keményvonalasoknak kedvez. A másik egy rosszízű emlékeztető: a CIA egyszer már csinált egy balul sikerült rezsimváltást Iránban, 1953-ban. Akkor egy olajválságtól tartva a brit titkosszolgálattal karöltve buktatták meg az egyébként demokratikusan megválasztott Mohammad Moszadek miniszterelnök kormányát, hogy Mohammad Reza Pahlavi sahot juttassák hatalomra. Utóbbi természetesen Nyugat-barát és kommunistaellenes nézeteiről volt híres, ám ez Iránban épp nem a népszerűségét erősítette. Az uralma 1979-ig tartott, amikor egy valóban belső puccs elsodorta a hatalmát, és megalakult a ma is ismert iszlám köztársaság. Vagyis
a jelenlegi események kiindulópontja éppen oda vezethető vissza, hogy az Egyesült Államok évtizedekkel ezelőtt rezsimváltásban kezdett el gondolkodni.
Izrael azonban a jelek szerint komolyan gondolja a dolgot: az iszlám köztársaság puszta létezését is egzisztenciális fenyegetésként fogja fel, ebből következően már nem meglepő az a tény, hogy az egyedül az amerikai fegyvertárban megtalálható bunkerromboló bombák hiányában kezdte meg az iráni nukleáris komplexumok megsemmisítését – miközben tisztában volt vele, hogy nem tudja maradéktalanul megsemmisíteni azokat. A rezsimváltás lehetett a támadás igazi oka, ezt támasztja alá az is, hogy az első csapás napján titkosszolgálati módszerek segítségével nemcsak az atomprogram vezetőit, de az iráni fegyveres erők és a politikai színtér számos prominensét is likvidálták, köztük Hosszein Szalamit, a Forradalmi Gárda főparancsnokát is.
A történet ezen a ponton gyakorlatilag végleges fordulatot vett. Az iráni keményvonalas réteg az elmúlt évtizedekben komoly elrettentő erőt halmozott fel – hatékony légvédelem, ballisztikus rakéták, később a drónhadsereg, a külföldi szövetséges szervezetek és természetesen maga az atomprogram gyors haladása biztosította az ország regionális hatalmát és fenyegetéseinek folyamatos hatékonyságát. A fordulat villámgyorsan következett be. A Hamász 2023. október 7-én megtámadta Izraelt, a zsidó állam pedig (éppen iráni kifejezéssel élve) válaszul „kinyitotta a pokol kapuját”.
Izrael hadműveletei túlléptek a Gázai övezeten, Libanonban gyakorlatilag lefejezték a Hezbollahot, Irán legerősebb külföldi szövetségesét, majd jött a szíriai rezsimváltás, ahol, ha közvetve is, de maximálisan segítették Teherán barátjának, Aszad elnöknek a megbuktatását. Irán a lehető legrosszabb módon igyekezett bizonyítani regionális elrettentő erejét: 2024 áprilisában és októberében támadásokat intézett Izrael ellen, a rakétáit és a drónjait azonban a Vaskupola (és további hat hadrendbe állított légvédelmi rendszer) amerikai segítséggel szinte maradéktalanul megsemmisítette. A támadások összeomlása pőrén mutatta meg Irán sebezhető pontjait. Izrael szisztematikusan kezdte megsemmisíteni ellensége légvédelmét és katonai komplexumait, előkészítve a terepet egy nagyobb horderejű támadáshoz. Mostanra a rettegett iráni védelmi rendszer romokban hever, a rakétakészletei fogyóban vannak, a gyártási kapacitása az infrastrukturális támadások miatt szintén katasztrofális állapotban. A rezsim fennállása óta a legvégzetesebb gyengeséget kezdte mutatni, Izrael pedig él a talán soha vissza nem térő alkalommal.
Irán számára egy olyan kiút létezik, amelynek a végén nem a teljes elszigeteltség vár rá: elfogadja a vereséget, és igyekszik egy kompromisszumos megállapodást kötni az Egyesült Államokkal és Izraellel. Ez rakéta- és atomprogramjának, ezzel együtt regionális hatalmának és elrettentő erejének végét jelentené, vagyis egyenes út vezetne a teokratikus rendszer teljes összeomlásához. Hámenei ajatollah egyelőre folytatni akarja a küzdelmet, tudva, hogy őt magát eddig Trump kifejezett kérésére nem likvidálták még az izraeliek. Az iráni vezető egyedül az atomprogram felpörgetésében látja Irán elrettentő erejének visszaszerzési kulcsát, ennek érdekében pedig hajlandó lenne egy készletfelőrlő háborúba is belemenni – vállalva a kockázatot, hogy regionális szinten is elszigeteli a rezsimet. Utóbbi esetben az atomfejlesztésekkel párhuzamosan gyakorlatilag a Közel-Keleten is kialakulna egy az észak-koreaihoz kísértetiesen hasonló rendszer.
Árthat-e az Egyesült Államok magának?
Netanjahu ugyanazzal érvel, mint Zelenszkij Ukrajna és Európa esetében: hazája csak az első lépcsőfok lenne az iráni agresszióban, és ha az Egyesült Államok ezt nem veszi komolyan, országa lehet egy lehetséges atomhatalom Irán következő célpontja. „Olyasmit teszünk, ami az emberiség szolgálatában áll: ez a jó harca a rossz ellen. Amerika a jó mellett áll, és mélyen értékelem a támogatását” – mondja az izraeli kormányfő, ugyanakkor az iráni nukleáris létesítmények elleni támadás körülményeiben és kivitelezésében, a célpontok kiválasztásában több olyan elem van, amely arra utal, hogy az izraeli támadások hátterében elsődleges szempont lehet a rezsimbuktatás. Valójában ehhez akarta az Egyesült Államok segítségét, beleértve ebbe az amerikai–iráni diplomáciai kapcsolatok megbénítását is.
Az egyik legfontosabb kérdés, hogy a háború bevallott célja (a nukleáris program leállítása) elérhető-e egyáltalán.
A válasz borítékolható: rezsimdöntés nélkül egész biztosan nem, azzal együtt is csak egy óvatos talán. Amennyiben eszkalálódik a háború, Irán szinte biztosan elengedi a békés felhasználási célokat, és immár bezárkózva valóban a fegyverfejlesztést tűzi ki maga elé célul. Kínos következménye lehet ez egy mesterséges érvláncolatnak: a jelek szerint Iránnak nincs nukleárisfegyver-programja. (Netanjahu fegyverkész urándúsításról beszélt, valójában az iráni urándúsítás 60 százalékos szinten állt, a bombához pedig 90 százalékos kell.) Tulsi Gabbard, az Egyesült Államok hírszerzési igazgatója szerint Irán nem épít atomfegyvert, az ajatollah nem engedélyezte a 2003-ban lezárt program újraindítását. Trump azonban saját a titkosszolgálati főnökét is megcáfolja, ha kell, és kijelenti: „Nem érdekel, mit mond. Irán nagyon közel volt az atomfegyverhez”.
Más lehet természetesen a hivatalos adat és más a valóság (éppen emiatt kérdőjelezték meg sokan az izraeli álláspontot Irán nukleáris programjának felszámolásáról), az amerikai hírszerzés és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) szerint azonban Irán meglehetősen készségesnek mutatkozott a nukleáris programját érintő kompromisszumokra. Donald Trump volt az, aki 2018-ban, három évvel a megkötése után kilépett az iráni atomszerződésből, reagálva az akkor is miniszterelnök Netanjahu vádjaira, amely szerint Teherán változatlanul atomfegyver előállításán munkálkodik. Bár kiderült, hogy az izraeli kormányfő a paktum megkötése, 2015 előtti időkről beszélt, Trump már nem hátrált, diktatúrának kiáltotta ki Iránt, amely csak a destabilizációs céljait tartja szem előtt. A kilépéssel egy időben a lehető legszigorúbb szankciókat vetette ki az országra, amely (immár korlátozó szerződés és nemzetközi megfigyelés hiányában) bejelentette: újrakezdi az urándúsítást.
Mindössze néhány héttel az után, hogy Trump kilépett az egyezményből, a NAÜ közzétette Irán nukleáris programjáról az aktuális negyedéves adatokat. E szerint Teherán eleget tett a benne foglaltaknak: a dúsított uránkészlete a megengedett 300 kg-os határérték alatt, 123,9 kilogramm volt, nehézvízkészlete pedig a megengedett 130 alatt, 120,3 tonnán állt. A dúsítási értékek, illetve a dúsításhoz használt technológia is a megállapodásnak megfelelő volt. A mostani háború azonban mindenképp kitört volna, hiszen a 2018-as események éppen arra világítottak rá: Izrael nem az iráni atomprogramot, hanem magát az iráni rezsimet tartja egzisztenciális fenyegetésnek.
Az iráni nukleáris létesítményeknek okozott károk – beleértve immár a legjobban védett fordói komplexum amerikai bombázását – visszavetik ugyan az iráni nukleáris programot, de nem szüntetik meg azt. Sőt: a fegyveres amerikai beavatkozás erősebb egységet kovácsolhat a keményvonalasok köré, akik szerint a valódi elrettentést egyedül az atomfegyver létrehozása jelentheti. Amennyiben a rezsim túléli a következő hónapokat, és úgy dönt, belekezd egy ilyen jellegű programba a szürkezónában, az már a nemzetközi ellenőrök kizárásával, a teljes bezárkózással és minden tárgyalás megszakításával kezdődik majd el.
Trump vélhetően téved, amikor úgy véli, hogy a fordói és más komplexumok bombázásával teljesítette kötelességét, és az iráni atomprogram ügyét ezzel lezártnak tekintheti. Ha Irán valóban az országban szétszórt lokalizációjú fegyvergyártó projektbe kezd bele, az egy klasszikus, hosszan elhúzódó „search and destroy” hadműveletet feltételezne az Egyesült Államok részéről, amely nem korlátozódhat a légicsapásokra, hanem már szárazföldi csapatok jelenlétét is megkövetelné. Az iráni probléma tehát a bombázással nem lett megoldva, éppen ellenkezőleg: még csak most kezdődik.
Rezsimváltó kudarcok
Ami a lehetséges rezsimváltást illeti, az Egyesült Államoknak „történelmi hagyományai vannak” a közel-keleti kudarcokban. A legkézenfekvőbb példa a Huszein-rezsimet megdöntő iraki háború, amely nyolc év alatt 4500 amerikai katona halálát okozta, felemésztett 728 milliárd dollárt és több százezer emberéletbe került, nem beszélve az Iszlám Állam kialakulásáról és felemelkedéséről – a teljes káoszért cserébe. Líbiában Kadhafi megbuktatása a mai napig tartó instabilitást hozott az országra, de tágabb kitekintésben említhetjük Afganisztánt is, ahol Washington egy hosszú háború elején megbuktatta a tálib uralmat, hogy a végén visszaadja a hatalmat neki, nem mellesleg a NATO történetének leggyalázatosabb és legamatőrebb kivonulását hajtva végre az országból.
Egy akadályok nélküli iráni rezsimváltás forgatókönyve csupán mítosz. Trump elmúlt hetekben folytatott kommunikációja (tárgyalásos rendezést szorgalmaz, majd halálosan megfenyegeti Hámenei ajatollahot, végül bombázni kezdi Iránt, miközben a béke fontosságát hangsúlyozza feltétel nélküli megadást követelve) már hallgatólagosan is Izrael rezsimváltó szándékait támogatták. Ennek az eredményei hosszú távon katasztrofálisabbak lehetnek az iraki háborúnál is, felgyorsítva az egypólusú világrend összeomlását.
Az iráni rezsim nem ült karba tett kézzel – többszörös biztosítással építette fel a védelmi képességeit, pontosan egy ilyen szituációra készülve. Mind a puccs, mind egy invázió elleni védelem szerepel az eszköztárában. Maga a hadserege kettős felépítésű: a mintegy félmilliós hagyományos haderő mellett ott áll a szigorúan ideológiai alapon vezérelt Forradalmi Gárda a maga majdnem 200 ezer fős állományával, ezeket kiegészítve pedig a rettegett félkatonai szervezet, az ajatollahhoz végletekig hűséges Baszidzs, amelynek a tagjai a társadalom minden szegletében ott vannak – vagyis kifejezetten alkalmasak puccselhárító tevékenységekre.
Bár Izrael rendkívül sikeres az iráni katonai vezetők elleni likvidálási akciókban, hamis lehet a feltételezés, miszerint azok kiiktatásával megbénítják a fegyveres erőket. A fiatalabb generáció, amelynek a tagjai a kiiktatott vezetők helyére lépnek, elődeiknél is radikálisabb nézeteket vallanak: ők már a katonai hatalomba születtek bele, Izraellel és az Egyesült Államokkal kapcsolatban pedig sokkal agresszívebb álláspontot képviselnek.
Vagyis az eddigi likvidálások kontraproduktívvá válnak: a keményvonalas szárny nemhogy meggyengülne, hanem csak erősödni fog.
Paradox módon, ha belső puccs történne, valószínűleg a Forradalmi Gárda venné át az ország vezetését katonai diktatúra formájában – vagyis éppen azok kerülnének hatalomra, akik a jelenlegi rezsimet a túlzott naivságáért és puhaságáért kritizálják.
Az iráni védelmi struktúra kiépítését éppen az elrettentés motiválta, a rezsim pedig csak profitálni fog az amerikai erők megjelenéséből: a leváltásának egyetlen lehetséges módja immár egy átfogó szárazföldi invázió lenne, amely egyet jelentene egy irakihoz hasonló, de méreteiben azt jócskán meghaladó háborúval. Izraelnek megfelelne a háborús káosz (Netanjahu semmiképp nem örülne egy demokráciaközeli, stabil iráni államszerkezetnek, amely ráadásul jó kapcsolatot igyekezne kiépíteni az Egyesült Államokkal), Trump azonban nyakig merülne abba az ingoványba, amelytől eddig minden erejével igyekezett távol tartani Amerikát. Fontos következmény Washington megbízhatóságának további eróziója: sokan fognak arra a következtetésre jutni, hogy Trumpnak a tárgyalások szükségességét hangoztató kommunikációja csupán a közelgő támadás elleplezésére szolgáló ködösítés volt. Ami pedig az iráni atomprogramot illeti, Teherán közvetlenül az amerikai csapások után már be is jelentette, hogy nem fogják leállítani a fejlesztéseket. A nemzetközi jog megsértésére hivatkozott, egyben a továbbiakban a NAÜ felügyeleti jelenlétét is kizártnak nyilvánította. Ez pedig egy dolgot feltételez: amennyiben a rezsim túléli, vagy egy még radikálisabb vezetés lesz, és nem egy bábkormány kerül hatalomra, Irán elkezdi megvalósítani azt, ami miatt Izrael és immár az Egyesült Államok is pusztító csapásokat alkalmaz ellene: atomfegyvert fog fejleszteni.
***
Kapcsolódó:
Fotó: MTI/EPA/Shawn Thew
Belső fotó: Izraeli és amerikai zászlót égetnek egy Izrael ellenes tüntetés résztvevői Teheránban, 2025. június 20-án.
MTI/EPA/Abedin Taherkenareh
