Az orosz bombázók elleni ukrán dróncsapás után sokan azonnal az ukrajnai háború által kikényszerített hadviselési paradigmaváltást kiáltottak. Úgy, ahogyan a háború előtt is sok évig beszéltek arról, hogy a hagyományos, klasszikus fegyveres konfliktusok kora véget ért. Aztán kiderült, hogy mindenki rosszul gondolta. Most sincs ez másképp.
A Pókháló hadművelet június 1-jei támadásában egy 117 kis méretű drónokból álló ukrán flotta (kijevi jelentések szerint) az orosz stratégiai, azaz nukleáris rakétákat hordozó bombázók 34 százalékát rongálta vagy semmisítette meg. Az ukrán vezetés állítása szerint a csapások 41 repülőgépet értek el, ebből minimum tizenhármat meg is semmisítettek. (A szám végül tizenegyre mérséklődött, többen azonban még azt is vitatják.) A rajtaütés négy katonai bázist (Gyagilevo, Ivanovo, Olenya, Belaja) érintett, közülük kettő – és ez értékelte fel igazán az eredményt – Ukrajnától több ezer kilométerre található. Az akció legalább akkora izgalmat keltett világszerte, mint tavaly augusztusban az egyébként azóta teljes kudarcnak bizonyult kurszki offenzíva. Dávid és Góliát története az olcsó drónokkal a nukleáris elrettentés szimbólumai ellen néhány perc leforgása alatt elevenedett meg, egyben erőteljes PR-jelzés volt a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok számára: Ukrajna saját haderejével és saját fejlesztésű fegyvereivel is képes befolyásolni a háború menetét. Elemzők, politikusok, újságírók és katonai szakemberek serege dicsőítette az ukrán „briliáns teljesítményt”, az izraeli titkosszolgálat Csipogó-akciójához hasonlítva azt, üdvözölve az erőviszonyok megváltozását, és azt feltételezve, hogy az akció vagy Ukrajna győzelmének, vagy egy „igazságos békekötésnek” az előszele volt.
A háborús paradigmaváltás legendája évek óta Ukrajna drónfejlesztéseinek és csapásainak erősödésével párhuzamosan épült, a júniusi támadás azonban egyetlen nap alatt betonalapot készített hozzá: mindenki meggyőződhetett róla, hogy egy nagy, masszív haderő kulcsfontosságú elemét hogyan tudja ellentmondást nem tűrően egy nála sokkal gyengébb hadsereg gerillamódszerekkel térdre kényszeríteni. A vágyalapon dolgozó elemzők azonban az alapkérdésnél nem tekintettek messzebb, és nem tették fel a legfontosabbat:
mennyiben változtat ez a háborún, az orosz szárazföldi erők előrenyomulásán, valamint a béketárgyalásoknak nevezett kapcsolatfelvétel kiindulópontjaként tekintett orosz állásponton?
Ha a dróntámadást tágabb kontextusba helyezzük, azt tapasztaljuk, hogy az akció semmi jelét nem mutatja sem a paradigmaváltásnak, sem a konfliktus végkimenetelét befolyásoló hatásnak: a drónok önmagukban kiegészítő fegyverek, amelyeket nem lehet kizárólagos főszereplővé tenni egy konfliktusban. Ugyanakkor bizonyos szempontból valóban változtatnak a modern hadviselési struktúrán, ez a változás azonban inkább a defenzív szegmensben, nem pedig a támadásban lesz feltűnőbb.
Tizennyolc hónap
A decentralizált, technológiára épülő támadás lenyűgözte azokat, akik szerint az eredmény azt bizonyítja, hogy nem azok nyerik feltétlenül a háborút, akik nagyobb erőforrással és embererővel rendelkeznek. Az aszimmetrikus hadviselésben egyre nagyobb szerepet kapó, autonóm fegyverekkel végrehajtott csapások a hatékonyságot és – alkalmazója számára – a „biztonságos erőszakot” jelenti, amely eddig elképzelhetetlen függetlenséget biztosít egy-egy gyengébb államnak vagy csoportnak. Ilyen formában Ukrajna az Egyesült Államok felé is jól érthető üzenetet fogalmazott meg: továbbra is szükség van a segítségére, ám Kijev képes akár a legmagasabb szintű műveleteket is önállóan kivitelezni. Ezen a ponton azonban a legendával szembeszáll a realitás. A támadásnak ugyanis számos olyan árnyoldala van, amelyekről sem a mainstream média, sem a katonai és az aktuális hadviselési realitásoknak fittyet hányó elemzők nem beszélnek.
Az ukrán titkosszolgálatnak másfél évébe került megszervezni az akciót. (Amikor mindenki arról beszél, mennyire olcsók a drónok és milyen drága gépeket semmisítettek vagy rongáltak meg velük, senki nem kalkulál azzal az óriási összeggel, amelyet ez a tizennyolc hónap emésztett fel.) A Nyugat határozottan tagadja, hogy tudott volna az akcióról, és Ukrajna is ragaszkodik ahhoz, hogy sem az Egyesült Államok, sem a NATO nem nyújtott semmilyen segítséget hozzá. Ez az állítás nehezen hihető, különös tekintettel arra, hogy a háború eddigi menete alatt Ukrajna gyakorlatilag az amerikai (és általa közvetetten a brit) hírszerzési információkra támaszkodott még a saját területén is, nemhogy a határaitól több ezer kilométernyi távolságban lévő célpontok esetében.
Egy ilyen akció összetettsége, a kivitelezés olyan kiemelkedő technológiai hátteret feltételez, amellyel Ukrajna igen korlátozott mértékben rendelkezik
– nem véletlen, hogy Zelenszkij azonnal más hangnemet ütött meg Donald Trumppal szemben, amikor az a Fehér Házban történt botrányos események és az ukrán elnöknek a háború „végtelen” folytatására buzdító szavai után a segélyszállítmányokkal együtt a hírszerzési információk megosztását is szüneteltette Ukrajna felé.
Ami a Putyin nukleáris haderejére mért csapást illeti: a bombázók csupán az orosz képességek egyik szeletét adják. Moszkva atomarzenálja három pilléren nyugszik, a légi mellett ott vannak a szárazföldi és a tengeralattjárókról indítható rakéták is. (Kijev ráadásul feltűnően elkerülte a valóban nukleáris veszélyt jelentő Fehér Hattyúkat, a Tu–160-asokat.) Felmerül a kérdés: ez a másfél évig előkészített vakmerő akció pusztán provokációt középpontba állító PR-fogás volt, amely inkább propagandacélokat szolgált, vagy valós értékkel bíró, a hadviselési normákat újraalkotó paradigmaváltó támadás, amely valóban azt mutatja, hogy a hagyományos fegyverek kora lejárt? Az ukrajnai háború előtt több mint egy évtizeden át széles körű konszenzus alakult ki a NATO-n belül az utóbbiról. A hivatalos narratíva szerint a jövő már az aszimmetrikus és hibrid hadviselésé, a nagyobb volumenű konfliktusok pedig már soha nem lesznek olyanok, mint voltak, vagyis a főszerep valóban nem a hagyományos fegyvereké és a taktikáké lesz. Az ukrajnai háborúban valóban fel lehet fedezni ennek az elméletnek a részigazságait, a valóság azonban az, hogy a háború leghangsúlyosabb elemei éppen a tüzérségi és páncélos fegyverrendszerek, valamint a szárazföldi csapatok voltak – és a mai napig azok. Az akkor jósolt paradigmaváltás elmaradt, az ukrajnai háború bizonyos értelemben éppen olyan, mintha a második világégés óta semmi nem változott volna. A dróncsapások ezt a kényelmetlen igazságot cáfolnák azzal, hogy bebizonyítják a hagyományos fegyverek és támadási taktikák elavultságát, ám globálisan a hadseregek a legnagyobb hibát követnék el azzal, ha az ukrán akciókból messzemenő következtetéseket vonnának le. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell drasztikusan emelni a védelmi technológiák kutatás-fejlesztésének büdzséjét, mindössze azt, hogy fenn kell tartani és bővíteni kell a hagyományos rendszereket is.
A dróntechnológia és a mesterséges intelligencia feltétlenül át fogja alakítani a védelmi stratégiákat, ezzel együtt a hadiipari tervezéseket is. Mindazonáltal stratégiai hiba lenne csökkenteni vagy leállítani az éppen a drónokhoz képest (Dávid és Góliát) költséges hagyományos fegyverrendszereket és -arzenált erősítő gyártási vagy K+F-projekteket. A drónok belátható időn belül nem lesznek paradigmaváltó és háborúkat döntően befolyásoló tényezők, bármennyire emellett érvelnek az ukrajnai támadásokon fellelkesült szakértők.
Hasonló hangokra számtalan történelmi példa van: a páncélozott harcjárművek megjelenésekor és elterjedésekor az elemzők zöme arra fogadott, hogy a gyalogságra egyre kevesebb szükség lesz. A második világháborúban a légierő robbanásszerű fejlődése miatt a hadihajókra vetettek keresztet.
Az új technológiák megjelenésével mindig elköszöntek egy régitől, amelyről aztán kiderült, hogy pótolhatatlan, így az újak végül nem váltották le, csupán kiegészítették az előzőt.
Most a drónokról állítják, hogy felválthatják a hadihajókat és a pilótás vadászgépeket. Csakhogy a drónok önmagukban nem képesek háborút nyerni. Ha valamiben, akkor a hírszerzési tevékenységben, a felderítésben és a megfigyelésben favorit választások lehetnek, sőt – az ukrán példa mutatja – célzott csapások kivitelezésére is képesek, de alapvetően a tüzérségi, a páncélos és a gyalogos fegyvernemek kiegészítésére szolgál. Le lehet bombázni egy egész országot (lásd: Vietnám), de a pusztítást kézzelfogható eredménnyé formálni csak az azt követő klasszikus hadászati technikákkal lehet. A technológiai fölény által generált pszichológiai sokk soha nem egyenlő a háború megnyerésével – ha valamit, ezt megtanulhatták az amerikaiak a számtalan hosszú háborújuk eredménytelenségéből.
Paradigma a betonban
A hivatalos narratíva szerint a tizenegy stratégiai bombázó elvesztése rendkívül érzékenyen érinti Oroszországot. Becslések szerint a légierő 126 ilyen gépet üzemeltet, ám ezeknek csupán a fele, 65 alkalmas a gyakorlatban is nukleáris csapásra. Ebből a szempontból ez a tizenegy gép (ha tényleg annyi volt) valóban sok. A légi csapás képessége ugyanakkor a már említett nukleáris triádnak a legkisebb szeletét képezi Oroszországban: a becsült 2832 stratégiai robbanófejből mindössze 586 indítható levegőből, a többi szárazföldi ballisztikus rakétákon és tengeralattjárókon van telepítve.
Ezek a megállapítások, a pró és kontra érvek a háború szempontjából pusztán egy elméleti vita részét képezik. A Pókháló hadművelet ugyanis minden komplexitása és „vagánysága” ellenére semmit nem változtatott a frontvonal aktuális helyzetén és az orosz előrenyomuláson Kelet-Ukrajnában. Az oroszok körülbelül 7-11 bombázót használnak az ukrán infrastruktúra és a nagyvárosok elleni támadásokhoz, vagyis egy 100 nagy hatótávolságú gépből álló flottából 11 elvesztése nem fogja megtörni a lendületüket. A paradigmaváltás hangoztatása azonban nem csitul: maga Valerij Zaluzsnyij, az ukrán haderő volt parancsnoka (őt Zelenszkij személyes okokból száműzte nagykövetként Nagy-Britanniába) egy előadásában úgy fogalmazott: az ukrajnai háború a drónok és az elektronikus hadviselés háborújává kell, hogy váljon. Az érvelése azonban sok szempontból sántít. A drónok ugyanis nem sokat tudnak kezdeni sem a frontvonalon kialakított orosz bunkerrendszerekkel, sem a vasbeton fedezékekkel, ahol a legérzékenyebb fegyvereket tárolják. Ugyanez a helyzet az oroszok ballisztikus és hiperszonikus rakétáival – amelyek csapása esetén természetesen 18 perc sem áll rendelkezésre, nemhogy tizennyolc hónap.
Nem lehet paradigmaváltásról beszélni, ha a paradigmaváltónak szánt eszköz hatástalan a klasszikus technológiákkal szemben – vagyis stratégiai fontosságú kiegészítőnek alkalmas, de a háború végkimenetelét érdemben képtelen befolyásolni.
Nem szabad feledni, hogy az orosz bombázók elleni támadás titkosszolgálati és nem hagyományos katonai akció volt, aminek a kivitelezése – mint említettük – másfél évet vett igénybe.
Tény, hogy a tüzérség és a légierő kombinációjaként létrejött új fegyvernem több nemzeti hadseregben (egyébként az oroszban is) kiemelt területet kapott. Ebben az elhúzódó konfliktusban a dróngyártás teljesen érthető: nincs szüksége nehéziparra, a gyors és nagy mennyiségű előállítása pedig valóban lehetővé teszi a taktikai mellett a stratégiai alkalmazásra, még ha utóbbi rendkívül időigényes is, valamint a pszichológiai hatása sokkal nagyobb, mint a valós eredményessége – ahogyan az ukrán példa mutatja.
Oroszország 2022. szeptember 28. és 2024. december 28. között több mint 19 ezer rakétát és 14 700 iráni eredetű, Shahed típusú, 2000 km hatótávú, 40 kg robbanófejjel felszerelt, darabonként mintegy 35 ezer dollárba kerülő „öngyilkos drónt” indított Ukrajna ellen, amelyek ugyan gyakran elhibázzák a céljukat (mindössze 10 százalékos a találati arány), de az alacsony áruk miatt napi szintű, kimerítő rajtaütéseket tesznek lehetővé. A CSIS Futures Lab és a Texasi Egyetem kutatói az ukrán légierő adatai alapján azt mutatták ki, hogy egy Shahed átlagosan 353 ezer dolláros költségen pusztít el egy célt, míg a legköltséghatékonyabb orosz rakéta, a Kh–22 nagyjából egymillió dollárt igényel ugyanehhez. Mivel a nyugati elfogórakéták, például a több mint 3 milliós PAC–3 Patriot vagy az egymillió körüli AIM–9X NASAMS jóval drágábbak, Ukrajnának a Sahedek ellen olcsóbb védekező eszközökre – nehézgéppuskákra, elektronikus zavarásra, Gepard légvédelmi ágyúkra, Skynex-rendszerekre – kell támaszkodnia a kedvező költség-cserearány fenntartásához.
Az ukrajnai drónalkalmazások zömében a kulcsszó az üzenet, amely ráadásul nem is Oroszországnak, hanem a Nyugatnak szól: saját hadiiparral rendelkező országként kell rá tekinteni, amely leleményesen és olcsón tudja magához rántani a kezdeményezést. Az orosz bombázók elleni támadások ennek igazolására fényesen beváltak, ám stratégiai szempontból már jóval kevésbé voltak eredményesek. A Tu–95-ösök és a Tu–22-esek már a támadás előtt is marginális fontosságúak voltak a fronton zajló események tekintetében, így az elvesztésük sem alakít azon. Míg a Nyugat stratégiai részgyőzelmet ünnepel, az orosz hadsereg (amelynek az idő változatlanul dolgozik) létszámbeli és tüzérségi fölényével lassan, de könyörtelenül menetel a célja felé Kelet-Ukrajnában. A Pókháló hadművelet semmi olyat nem tett, ami befolyásolta volna ezt, ilyen tekintetben szintén értelmetlen paradigmaváltásról beszélni. Ugyanakkor a pszichológiai hatása nem csak az oroszok tekintetében érvényesült. Az egyre súlyosabb ember- és fegyverhiánnyal küzdő, morálisan rendkívül elfáradt Ukrajnának minden ilyen haditett drámai fontosságú. Putyinnak nem. Neki arra van szüksége, hogy a háború „unalmas és megnyerhető” maradjon. Míg az ukrán hadsereg immár egyértelműen a meglepetésre és a hirtelen akciókra épít, Moszkva a szokott tempójában folytatja a lemorzsolódási háborúját, amellyel szemben ellenfelének nincsenek már tartalékai. Ehhez a háborúhoz pedig nincs szüksége a stratégiai bombázókra, elsősorban csupán tüzérségre és gyalogságra: a győzelem a fronton, az elfoglalt városokban dől majd el, nem egy több ezer kilométerre lévő légibázison. A Pókháló így minden merészsége ellenére egy rendkívül látványos, valószínűleg a Nyugat felé felkiáltójelként küldött PR-akció volt, teljesítménykényszeres mutatvány, amely azonban a háború valóságát semmiben nem befolyásolta.
Ma még nem
Bár a paradigmaváltás ünneplésének ma még nincs alapja, nem kérdés, hogy a drónok a jövő háborúiban (becslések szerint akár 15-20 év múlva) kulcsfontosságú szerepet fognak betölteni, olyat, amely már valóban befolyásolhatja a konfliktusok végkimenetelét. A kérdés inkább az, hogy a meglévő rendszerek felváltására vagy kiegészítésére akarják-e használni őket. Egyelőre nehezen képzelhető el egy tengeri ütközet legénység nélküli autonóm fegyverrendszerekkel (erre Kína és az Egyesült Államok fokozottan figyel), ahogyan az is, hogy a pilóta nélküli repülőgépek teljes egészében átveszik a hagyományosak helyét. (Egy F–35-ös tulajdonságokkal rendelkező drón gyakorlatilag ugyanannyiba kerülne, mint egy F–35-ös, azzal a különbséggel, hogy nem a helyszínről, hanem a távolból irányítanák. De még az sem mindig előny, mivel könnyen megzavarhatják a jelet, gyakorlatilag elvágva az összeköttetést a kezelő és a drón között – ez a veszély egy pilóta esetében nem áll fenn. A drónok olcsóságát nem a pilóta hiánya okozza, hanem a korlátozottabb képességeik.)
Jól látszik a törekvés a fegyverkezési verseny dobogósainál is: míg Kína szünet nélkül pörgeti drónfejlesztési projektjeit, óriási energiát fektet a hagyományos haditechnika (például a repülőgép-hordozók és az ötödik generációs vadászgépek) bővítésébe. A drónok jelenleg képtelenek lennének felváltani azokat a funkciókat, beleértve a koncentrált tűzerőt is, amelyek nélkülözhetetlenek a gyors és precíz csapások végrehajtásához. Ráadásul – és paradigmaváltásról ezért sem beszélhetünk – a dróntechnológia fejlődésével párhuzamosan az elhárító rendszerek tervezése és kiépítése is folyamatos. Vagyis a drónok éppen olyan újdonságok, mint minden új technológia a történelem folyamán: a fizikai megsemmisítésük lehetséges, ezért csupán egy újabb feladatot és lehetőséget jelent a védelmi ipar számára.
Az ukrán „dróncsoda” egyetlen dologban valóban paradigmaváltást hozott: míg a világ legnagyobb hadseregei ezeket az eszközöket valóban kiegészítő fegyverzetként alkalmazzák az olyan platformokon, amelyeket valódi katonák irányítanak, Kijev ezen hadszínterek hiánya miatt kénytelen volt bemutatni, hogy kényszerkörülmények között önálló rendszerként is lehet őket alkalmazni. Ez mindenképpen a légi hadviselés forradalmát jósolja, ám általánosságban és összhaderőnemi szinten paradigmaváltásról beszélni az ukrajnai háború új megközelítési módszerei miatt nemcsak túlzás, de meggondolatlanság is – újságírók részéről még megbocsátható, politikusok részéről azonban erősen megkérdőjelezhető..
***
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
