Szerző: Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet geopolitikai elemzője 

Az Egyesült Államok belépett az Izrael és Irán közti közel-keleti háborúba, és csapást mért Irán három fő nukleáris létesítményére (Fordo, Natanz, Iszfahán). A hivatalos narratíva szerint erre azért volt szükség, mert Irán soha nem látott közelségbe került ahhoz, hogy atomfegyvert állítson elő.

Az izraeli Maariv napilap 1984. április 25-én hozott le egy cikket, miszerint a gyártási fázis utolsó lépésénél tart az iráni atombomba, német segítséggel.

Igaz, a cikk a cím amerikai cáfolatát is tartalmazta, de jól reprezentálja, hogy az izraeli sajtó már ekkor élénken foglalkozott a kérdéssel, amit csak megerősít, hogy Benjamin Netanjahu három évtizede folyamatosan felhívja a figyelmet az iráni nukleáris fenyegetésre. 

Beláthatatlan következményei lennének, ha a globális terrorizmus első számú finanszírozójának a kezébe atomfegyver kerülne. Ha Irán akart is atomfegyvert, Washington és Jeruzsálem iráni nukleáris létesítmények elleni támadásai vélhetően évekkel késleltetik azt. 

Az atomháború rémképe 

Az 1950-es évek elején a világ rettegett attól, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió között kitörhet egy atomháború, amit a nukleáris fegyverkezés intenzitása indokolt. Az aggodalom magas szintje arról is felismerhető volt, hogy számos kiadvány és államilag támogatott mesefilmek is készültek arról, hogy mi a teendő egy atomtámadás esetén, miközben számos atombunker épült. Ekkor jelent meg az ún. prepper életmód, vagyis voltak családok, amelyek bunkereket ástak a kertjükben és készleteket halmoztak fel. 

Főként az amerikai társadalomban volt kézzelfogható a félelem és a feszültség, amit az Eisenhower-kormányzat azzal igyekezett enyhíteni, hogy áthelyezték a hangsúlyt a biztonsági kockázatokról az atomenergia békés felhasználására. Ebbe a kontextusba ültethető az ún. Atoms for Peace kezdeményezés, aminek az volt a célja, hogy a társadalmat biztosítsa arról, hogy Washington semmi esetre sem robbant ki atomháborút.

A kezdeményezés keretében az ún. Project Candor célja az volt, hogy egyfelől enyhítse a nukleáris félelmeket, másfelől edukálja a társadalmat, hogy ennek ellenére mi indokolja a költségvetésben a jelentős forrásallokációt a nukleáris fegyverkezési programra. 

Ebbe a stratégiába úgy került bele Irán, hogy Washington dúsított uránt szállított a baráti országoknak, hogy azt felhasználják kísérleti atomreaktoraik működtetéséhez, de csak azzal a feltétellel kaphatták meg, ha kötelezték magukat, hogy azt nem használják fel katonai célokra. Hogy ezt ellenőrizhessék, 1957-ben az ENSZ létrehozta a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséget (NAÜ), és még ugyanebben az évben az USA megállapodott Iránnal a polgári felhasználásra vonatkozó együttműködésről. 

Irán a sahok alatt 

A monarchikus berendezkedésű Irán az USA-ra és Izraelre szövetségesként tekintett, ekkor az állam élén a sah, Reza Pahlavi állt. A mostani Iránhoz képest a célokban – regionális vezető szerep fenntartása – nem, az eszközökben annál inkább volt különbség.

Mivel Irán a tágabb régióban egyedül tartozott a síita muszlim ághoz, kereste a szövetséget Izraellel, amit a következő három évtizedben fenn is tartott: Irán támogatta Izraelt, ami elsősorban olajszállítmányok formájában nyilvánult meg. 

Ezt a partnerséget a közös érdekek határozták meg. A szövetségnek Irán oldaláról a szunnita szomszédok és a pánarabizmus területszerző törekvései, valamint a Washington felé való közeledés, Izrael felől a muszlim államok közti túlélés volt az első számú mozgatórugója. Irán már csak azért is udvarolt Washingtonnak, mert földrajzi realitásainál (meleg tengeri kikötők, olajmezők) fogva Moszkva számára fontos célpont volt. Ennek köszönhető, hogy Irán megállapodást írt alá az USA-val. Ezt számos további követte: Teherán 1963-ban csatlakozott a kísérleti atomrobbantásokat tiltó egyezményhez, a bizalom kiépülésével négy évvel később az USA mintegy 5,5 tonnára tehető dúsított uránt adott át Iránnak, majd hét év után elindult a buseri atomlétesítmény megépítése, ez azonban nem fejeződött be az 1979-es iráni forradalom miatt, ami megdöntötte a sah uralmát Ruholláh Homeini ajatollahhal az élén. 

Az ajatollah uralma 

Homeini a politikai és vallási vezetést integrálva irányítása alá vette az egész államszervezetet. A fő szellemi hátteret az iszlám adta, amihez szerencsés egybeesés volt, hogy az arab nacionalizmus ebben az időszakban vallott kudarcot. Ahhoz, hogy az iszlám felhasználható legyen a régió lakosságának egyesítésére, egyfelől szakítani kellett az Izrael-barát pozícióval, másfelől síita államként pragmatikusabb kapcsolatot kellett kialakítania a szunnita tengerrel. A Homeini Iránjába látogató első külföldi vezető a palesztin Jasszer Arafat volt, ami jelzésértékű volt a többi iszlám állam felé is. Az első megállapodás keretében a rezsim döntött a fegyverek biztosításáról a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) számára. 

Izrael akkoriban ennek nem tulajdonított nagy jelentőséget: Izrael és Irán stratégiai érdekei megegyeztek, ami elképzeléseik szerint a forradalmi rezsim bukását hozza majd. Izrael emiatt támogatta az 1980–1988 közötti Irán–Irak-háború alatt Iránt.

Ez létfontosságú volt Iránnak, mivel óriási gondot jelentett a Szaddám Huszeinnel vívott háború közepette a fegyverek amortizációja, Washingtonnal pedig a rezsim szakított, miközben korábban tőlük származott a fegyverzetük nagy része. 

Izrael már ekkor felhívta a figyelmet arra, hogy nem hajlandó tolerálni semmilyen térségbeli nukleáris programot, azonban ekkor még a címzett Irak volt, mivel Huszein az akkori hírszerzési jelentések szerint törekedett atomfegyver előállítására. Izrael ennek érdekében megelőző csapást rendelt el Irak ellen, így a parancsot kiadó izraeli miniszterelnök, Menahem Begin után a megelőző csapásokat azóta Begin-doktrínaként emlegetik. 

A hidegháború után 

A háború végül Irak meggyengülésével ért véget, és ami katonai képessége Bagdadnak megmaradt, azt Washington és a szövetségesei semmisítették meg az 1991-es első iraki háborúban. Mindeközben a Szovjetunió felbomlott, és ez új helyzetet teremtett a Közel-Keleten: a Moszkvától való félelem, ami összekötötte Jeruzsálemet és Teheránt, megszűnt létezni. Ezt érzékelte Izrael, ahogy azt is, hogy az iráni rezsim egyhamar nem fog megdőlni. Iránt ekkor belső problémák terhelték: terroristaszervezeteken keresztül tervezgette, hogy az iráni forradalomhoz hasonló megmozdulásokat szít a térség arab országaiban, emellett a háború után neki kellett látnia az ország újjászervezésének. Mivel az iráni rezsim teokratikus jellegű, logikusan fenyegetésként tekintette a térség arab államaiban a Teherántól eltérő államformákat és azok szekuláris jellegét. 

Ez idő alatt Irán a térség meghatározó középhatalmává lépett elő. Ekkor még nem az ország nukleáris kapacitása volt a fő probléma, hanem az USA irányába való közeledés.

Izrael érzékelte, hogy a Szovjetunió felbomlásával átértékelődött a közel-keleti helyzet, és veszíthet jelentőségéből a Wasingtonnal való hagyományos stratégiai szövetsége, ami a térség egyetlen demokráciájának megvédésében gyökerezett. Tel-Aviv emellett aggódott amiatt is, hogy egy jövedelmező, Iránnal kötött megállapodás felülírhatja a szövetségüket.

A harmadik ok pedig Izrael szomszédjából érkezett: az 1982 óta Teherán támogatását élvező libanoni Hezbollah ekkorra Izrael számára első számú biztonsági kockázatot jelentett, annak köszönhetően, hogy ebben az időszakban ugrott meg az iráni finanszírozásuk. 

Oroszok az atomprogramban 

Az 1979-es forradalom miatt a németek és az amerikaiak kiszálltak a sahok által kezdett atomprogramból, így a buseri létesítmény reaktorai félkész állapotban maradtak, ráadásul a rezsim figyelmét elterelte a programról az iraki háború, majd a Szovjetunió bukása. A körülmények normalizálódását követően Moszkva fejezte be a létesítményt és kezdte azt működtetni.

Washington minden téren igyekezett nyomást gyakorolni ennek a megakadályozására: egy Izraellel közös fejlesztésű kiberfegyvert (Stuxnet) is bevetettek az erőmű ellen, ami azonban 2011-ben elkészült, rákapcsolták az energiahálózatra, és a következő év elején teljes kapacitással működött. 

Izrael a kezdetektől fogva gyanúval figyelte az iráni atomprogramot. 2001-ben egy iráni ellenálló szervezet izraeli hírszerzéssel közös jelentéséből bizonyosodott be, hogy felfedezték a Natanz létesítményt, amely addig ismeretlen volt Izrael számára, mivel mélyen a föld alatt található. A másikról (Fordo) 2009-ben az iráni kormány tájékoztatta a NAÜ-t: mivel ezt megelőzte a nyugati titkosszolgálatok felderítő akciója, Irán jobbnak látta, ha szól róla. Ekkor merült fel először komolyabban, hogy Irán csak polgári céllal dúsítaná az uránt olyan föld alatti létesítményekben, amelyekről – ha ez Teheránon múlik – a NAÜ nem is értesül.

A gyanakvás abból a szempontból beigazolódott, hogy fény derült az ún. AMAD tervre, amelynek az volt a célja, hogy Teherán képes legyen nukleáris robbanófejek előállítására.

A NAÜ vizsgálata rávilágított, hogy 1989 és 2003 között valóban folyt egy ilyen irányú program, de ezt az akkori megállapítás szerint 2003-ban leállították – igaz, Izrael ezt nem hitte el, habár a Moszad bizonyítékai nem szolgáltattak kellő bizonyítékot arra, hogy valóban folytatódott volna. A két regionális hatalom között aktívan zajlott a titkosszolgálatok háborúja is: a Moszad és az iráni kémelhárítás harca sokszor a hírekben is megjelent, amikor több iráni atomtudós haláláról és más érdekes körülményekről – többek közt iráni létesítmények elleni Moszad-kibertámadásról – számoltak be. 

További félelemforrás volt Izraelben, hogy 2003-ban Teherán előállt, és harckészültségbe állította a Sabab–3 típusú rakétáit. Ez Irán részéről egy hosszabb folyamat betetőzése volt, miután az 1980-as évektől dolgozott ballisztikus rakéták előállításán (akkoriban szovjet R–11-es rakéták álltak rendelkezésre).

Erre főként azért volt szükség, mert az USA-tól való eltávolodást megelőzően Washington biztosította az iráni légierő eszközeit, csakhogy pótalkatrészek nélkül az amerikai gépek használhatatlanok voltak, így ahhoz, hogy biztosítsák a légierejük ütőképességét, szovjet gyártmányúakat szereztek be. Erre a mintára alapozták a későbbi fejlesztéseket is, amikor már inkább az elrettentésen volt a fókusz. A Sabab–3 rakéták azért jelentettek mérföldkövet, mert hatótávot tekintve ezek volt az első olyanok, amelyek képesek lettek elérni Izraelt. 

Mikor lehet iráni atombomba? 

Ha Irán atomfegyverhez jut, az Izrael regionális mozgásterét alapjaiban változtatja meg, főként, ha Teheránnak rendelkezésére áll olyan nagy hatótávolságú ballisztikus rakéta, ami alkalmas ilyen robbanófej hordozására. Ha ez megvalósul, akkor Izraelnek minden lépését alaposan mérlegelnie kell: ha megtámadja Iránt, akkor akár nukleáris csapás is lehet a válasz. 

Ha Teherán szert tenne atomfegyverre, azzal elsősorban a rezsimet védené, még ha ez nem is jelent sérthetetlenséget – amire az orosz–ukrán háború a legjbb példa. A fegyver birtoklása inkább a teljes megsemmisülés elleni védelmet szolgálja. Ennek letéteményese Irán részéről az ajatollahi fatva, amire hivatkozva Hámenei több alkalommal megtiltotta a nukleáris fegyverek bevetését: az iszlámban a cselekedetek öt külön kategóriába (tiltott, helytelenített, semleges, ajánlott, kötelező) sorolhatók, és a fatva is ezt követi.

Az ajatollah soha nem mondta, hogy tilos lenne atomfegyver előállítása és felhalmozása, csak a használatát tiltotta. Azonban a fatva nem kőbevésett: a Korán tanításait is át lehet értelmezni a kontextus változásával, sőt korábbi fatvák visszavonására is volt már precedens. 

Izrael a közelmúltig az ajatollahi tiltásban bízott, amit – amíg Hámenei pozícióban van – senki nem kérdőjelez meg. Izrael a helyzetet úgy próbálta kezelni, hogy rábeszélte Washingtont, hogy semmisítse meg a nukleáris létesítményeket, mivel csak az USA-nqak vannak bunkerromboló bombái. Mivel Irán szárazföldi offenzívával aligha kényszeríthető térdre, az egyetlen út a bombázás maradt. Odahaza a politikai túlélésért küzdő Netanjahunak pedig igen jól jönne, ha Iránt valamilyen módon sikerülne megrogyasztani, ha már sem a gázai túszcsere, sem pedig a Hamász teljes megsemmisítése terén nem tudott eredményt felmutatni. 

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons