Miközben a politikai viták arról szólnak, mekkora károkat okoztak az amerikai és izraeli légicsapások az iráni nukleáris programban, egy gazdasági valóság megkérdőjelezhetetlen: az iszlám köztársaság gazdaságának motorja, a pénzt termelő energiaágazat szinte sértetlenül működik tovább. A legfrissebb adatok önmagukért beszélnek: Irán olajkitermelése 2024-ben 46 éves csúcsot ért el, és a 2025 első fél évére vonatkozó információk alapján a termelés idén tovább növekedhet.  

Ez a helyzet éles ellentétben áll az amerikai kormányzat retorikájával, amely a szankciók sikerességét hirdeti. Amikor amerikai tisztviselők az Irán elleni olajszankciókról beszélnek, felmerül a kérdés: pontosan milyen szankciókról van szó? A jelek szerint ezek egyre inkább csak papíron léteznek. 

Rekordtermelés a „maximális nyomás” árnyékában 

A „maximális nyomásgyakorlás” politikája helyett a valóságban maximális olajkitermelést látunk. Bár az amerikai vezetés, beleértve Donald Trumpot is, kitart amellett, hogy a szankciók érvényben vannak és működnek,  

Teherán pontosan tudja, hogy Washington mozgástere az olajpiacon sokkal korlátozottabb, mint azt sugallják.  

Az iráni energiaexportból származó bevételek tavaly 12 éves csúcsra, 78 milliárd dollárra emelkedtek, ami jelentős növekedés a 2020-as, Covid által is sújtott 18 milliárd dollárhoz képest. Ez a hatalmas pénzügyi bevétel biztosítja a rezsim számára a szükséges forrásokat többek között a közelmúltbeli katonai konfliktusok utáni újjáépítéshez is. 

Az Irán elleni szankciók története több évtizedre nyúlik vissza, egészen 1979-ig, amikor Jimmy Carter a túszdráma miatt bevezette az első korlátozásokat. Azóta ezeket a büntetőintézkedéseket hol enyhítették, hol szigorították, de Washington prioritása gyakran a globális olajárak alacsonyan tartása volt. Ez a geopolitikai érdek pedig időnként felülírta a szankciók szigorú betartatását, lehetővé téve Irán számára, hogy megtalálja a túlélés és a növekedés útjait. 

Az iráni olajipar rejtett motorjai 

Irán sikerének az egyik kulcsa, hogy az elmúlt évtizedben tudatosan diverzifikálta az energiaiparát, és olyan területekre helyezte a hangsúlyt, amelyek korábban kevésbé voltak a nemzetközi figyelem középpontjában. Míg a világ a nyersolajra koncentrált, Teherán csendben hatalmas fejlesztésekbe kezdett a kondenzátumok és a földgázból kinyerhető folyékony szénhidrogének (NGL-ek), mint például az etán, a bután és a propán termelésében. Ezek ugyanúgy hozzájárulnak a teljes kitermelési volumenhez és jelentős bevételt generálnak, mégis kevésbé voltak kitéve a szankciós nyomásnak. Mindez azért vált lehetővé, mert a legfontosabb amerikai és uniós korlátozások többnyire a nyersolajexportot és annak pénzügyi-hajózási háttérrendszerét célozták, míg a propán-, bután- és etántartalmú LPG-, illetve más NGL-szállítmányok – amelyeket petrokémiai alapanyagként könnyebb más vámtarifaszám alatt vagy „árnyékflottával” mozgatni – gyakran kimaradtak a tiltólistákból, vagy csak az enyhébb, következetlenül érvényesített szankciók terhelték őket, így Teherán ezeket viszonylag zavartalanul irányíthatta főként a kínai piac felé. 

A tavalyi év adatai szerint Irán napi 4,3 millió hordó nyersolaj mellett további 725 ezer hordónyi egyéb folyékony energiahordozót is termelt, így a teljes kibocsátása megközelítette a napi 5,1 millió hordót. Ilyen magas termelési szintet az ország 1978, az iszlám forradalom előtti időszak óta nem ért el.  

A fejlesztések nem voltak könnyűek külföldi technológia és tőke nélkül, de amikor a nyugati cégek a szankciók miatt kivonultak, az Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) által irányított hatalmas építőipari konglomerátum, a Khatam-al Anbiya vette át a kulcsfontosságú feldolgozó létesítmények megépítését. 

Ez a stratégiai befektetés busásan megtérült. Az iráni olajügyi minisztérium áprilisi közleménye szerint „az NGL-ek az ország legjövedelmezőbb exportcikkei a nyersolaj és a földgáz után”. Csak a propán eladása tavaly 3,6 milliárd dollár bevételt hozott, a butáné pedig további 2,2 milliárdot. Az NGL-termelésbe való befektetés nem csupán gazdasági lehetőség, hanem stratégiai szükségszerűség a devizabevételek növelésére – fogalmazott a minisztérium. Ezzel a lépéssel Teherán egy új, stabil és növekvő bevételi forrást biztosított magának, gyakorlatilag Washington orra előtt. 

Egy szankcióbiztos ellátási lánc anatómiája 

Miközben Irán a belső kapacitásait fejlesztette, a nyersolajexport biztonságossá tételéhez egy külső partnerre volt szüksége, amelyet Kínában talált meg. Peking egy nagyrészt szankcióbiztos ellátási láncot épített ki, amely lehetővé teszi az iráni olaj folyamatos áramlását. Ez a rendszer magában foglal speciális olajtankereket, hajóról hajóra történő átrakodást a nyílt tengeren, valamint az amerikai dollárrendszeren kívül működő pénzügyi entitások használatát.  

Ennek eredményeként ma Kína vásárolja fel az iráni olajexport mintegy 90 százalékát. 

A kínai kikötők kulcsszerepet játszanak ebben a folyamatban. Az év első felében az olyan óriási ipari központok, mint Csingtao, Dalian és Csousan termináljai segítettek Kínának napi közel 1,4 millió hordó iráni nyersolajat importálni. Csak júniusban a Csingtao körüli kikötők 15,5 millió hordó iráni olajat fogadtak, ami a kedvezményes áron számolva is közel 1 milliárd dolláros üzletet jelent. Bár a nagy, nemzetközi kapcsolatokkal fenntartó kínai vállalatok általában óvatosak a szankcionált partnerekkel való üzletelésben, a jelek szerint az olajkereskedelem zavartalanul zajlik. 

A folyamat logisztikája rendkívül kifinomult, ugyanis a kínai vámhivatal hivatalos adatai szerint az ország 2022 közepe óta egyetlen hordó iráni olajat sem importált. A valóságban az Iránban felrakodott olaj jellemzően Malajzia partjaihoz vagy más átrakodási pontokhoz hajózik, ahol a nyílt tengeren átfejtik egy másik tartályhajóra. Az út első szakaszán gyakran amerikai szankciók alatt álló hajókat használnak, majd az átrakodás után az úgynevezett „árnyékflotta” hajói viszik tovább a rakományt Kínába, elrejtve annak valódi eredetét. 

Miért huny szemet Washington és Peking? 

A helyzetet a felszínes szemlélő számára az amerikai politika következetlensége teszi nehezen érthetővé. Washington egyrészt szankciókat hirdet, másrészt a jelek szerint szemet huny a masszív kínai–iráni olajkereskedelem felett. Ennek az oka egy összetett geopolitikai játszmában keresendő.  

Kína számára az olcsó iráni olaj elengedhetetlen a gyengélkedő gazdasága és a vékony haszonkulccsal működő magánfinomítói számára. Az Egyesült Államok pedig, bár hivatalosan nyomást gyakorol Iránra, valójában aggódik a globális olajárak emelkedése miatt.  

A Biden-adminisztráció például az Oroszország elleni szankciók bevezetésekor arra a következtetésre jutott, hogy Moszkva megbüntetésének érdekében elnézőbbnek kell lennie a kínai–iráni olajkereskedelemmel szemben, hogy elkerülje az olajpiaci sokkot. 

Ez a kettősség nem új keletű. Washington már korábban is bizonyította, hogy az alacsony olajárak fenntartása prioritást élvez. A Trump-adminisztráció vegyes üzenetei – a „maximális nyomás” hangoztatása mellett a közösségi médiában megjelent olyan üzenetek, hogy Kína „továbbra is vásárolhat olajat Irántól” – tovább gyengítették a szankciós politika hitelességét. Az amerikai pénzügyminisztérium eddig főként tankereket vett célba, de tartózkodott a nagy kikötők vagy finomítók feketelistára helyezésétől, vélhetően azért, hogy elkerülje a szélesebb körű gazdasági károkat. 

A közelmúltbeli 12 napos izraeli–iráni konfliktus sem változtatott érdemben a helyzeten. Bár néhány iráni olajipari létesítményt kisebb kár ért, azokat gyorsan megjavították. A Fehér Ház a háttérben csendben közbelépett, hogy a háború ne terjedjen át az energiaszektorra. Ez a status quo végső soron mindhárom fél érdekeit szolgálja egy bizonyos szinten: Irán bevételhez jut, Kína olcsó energiához, az Egyesült Államok pedig elkerüli a globális olajár-emelkedést, miközben fenntartja a nyomásgyakorlás látszatát. 

(Források: Bloomberg; Bloomberg; EIA)

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Dreamstime