A hidrogénüzemű járműveket egykor a jövő kulcsának tekintették az autóiparban: gyors tankolás, nagy hatótávolság, nulla károsanyag-kibocsátás. Mégis, az idén már tömegével zárják be a töltőállomásokat, és a legtöbb gyártó feladta a technológiát. Mi vezetett a bukáshoz? 

Amilyen vehemenciával berobbant az autóiparba, a jelek szerint olyan gyorsan véget is ér a hidrogénhajtású üzemanyagcellás járművek beígért diadalmenete. A nagyító lencséje ezúttal is Németországra, az európai autógyártás éllovasára irányul, amely globálisan ugyan már nem trendformáló, az innovációs iránytűje sem a régi már, a fogyasztói visszajelzései és üzletpolitikai iránymutatásai azonban a mai napig meghatározók. 

Kevesen lelkesedtek úgy a hidrogénüzemű autó ötletéért és megvalósításáért, mint a német gyártók. Tökéletes kompromisszumnak tűnt a belső égésűek betiltási folyamatával párhuzamosan az elektromosokkal szemben. Elméletileg maga volt (lett volna) a nagybetűs zöldtechnológia (a képen csak kicsit rontott, hogy a zöldhidrogénnel szemben a szürke földgáz felhasználásával készül), a villámgyors tankolás és a viszonylag nagy hatótáv pedig akkor (a lelkesedés tetőpontján) messze maga mögé utasította volna az elektromosokat. Nem mellesleg a német autóipar újra robbanthatott volna egyet: míg az elektromosok terén esélyük sincs utolérni Kínát, a hidrogénhajtásúakban volt olyan potenciál, amellyel a német tervezés ismét csúcsra kerülhetett volna.  

A hidrogénőrület a 2010-es években kezdődött, és mind a gyártók, mind a fogyasztók türelmetlenül várták az eredményeket. A Mercedes akkori igazgatója, Dieter Zetsche a „hidrogén évszázadáról” beszélt, a vásárlók pedig zöldlázban égve nyitották volna a pénztárcájukat. Egy 2022-es felmérésben a válaszadók 32 százaléka választotta volna a hidrogénhajtást az elektromosok helyett, utóbbi mellett mindössze 15 százalék döntött volna. Nem maradtak el a befektetések sem: közel 200 millió eurót költöttek töltőállomásokra, a jövő pedig fényesebbnek tűnt, mint valaha.  

Aztán az egész csodavárásnak pillanatok alatt lett vége. Ma már gyakorlatilag egyetlen gyártó sem gondolja, hogy valaha is tömeggyártásba küldhet hidrogénhajtású modelleket. A közel száz töltőállomásból már csak hatvankilenc működik, csak ebben az évben (július végéig) 22 szűnik meg. A hidrogénálom haldoklik, az innovációs bumm elmaradt, s tekintve a globális autóipar helyzetét, nagyon minimális az esélye annak, hogy belátható időn belül versenybe küldjék az elektromosok ellen.  

Mindenki hazament  

A Handelsblatt részletes összefoglalója szerint Németországban mindössze 1802 hidrogénüzemű autó van forgalomban. Az eladott járművek száma évek óta csökken, 2024-ben már 22 százalékos zuhanásban voltak az előző évihez képest.  

Pedig a technológia valós, a hidrogénüzemű autók léteznek, az infrastruktúra azonban haldoklik, magával rántva a meglehetősen kicsi piacot. Ausztriában az OMV minden töltőállomását le fogja állítani a vártnál alacsonyabb kereslet miatt, Dániában az egyetlen szolgáltató is kivonul a piacról, Nagy-Britanniában a Shell zárja be az állomásait. Az ok egyértelműen az érdeklődés hiánya. A Németországban jelenleg futó 49 millió autónak a 3,5 százaléka elektromos és mindössze 0,003 százaléka hidrogénhajtású. A háttérben természetesen ott áll az anyagi indok is. 

Míg egy elektromost akár már 25 ezer euróért is be lehet szerezni, egy hidrogénhajtású ára 60 ezernél kezdődik. 

Az infrastruktúra-üzemeltetőkhöz hasonlóan a gyártók is sorra fordulnak el az évszázad technológiájának kikiáltott fejlesztésektől. A már idézett Zetsche 2011-ben még lelkendezve számolt be arról, hogy az elektromosok lassúságához képest a hidrogénüzeműek töltése pillanatok alatt megtörténik. Aztán 2019-re a Mercedes teljesen kivonult a hidrogénes üzletágból. Ahogyan a BMW kivételével minden gyártó (beleértve a VW-t is), amely lelkesen üdvözölte az iparág új szereplőjét, és milliárdokat ölt bele a fejlesztésbe. Az egyedül talpon maradt versenyző a Toyotával karöltve kísérletezik tovább, abban a reményben, hogy 2028-ban tömeggyártásba küldheti modelljét.  

A fő probléma a nagy konkurencia, az elektromosok. Zetsche jogosan beszélt 2011-ben arról, hogy hatótáv és töltési sebesség tekintetében a hidrogénüzeműek kenterbe verik majd az elektromosokat, csakhogy az évek múlásával az utóbbiak tekintetében robbanásszerű fejlődés következett be, napjainkra pedig nemcsak az árukkal, de a hatótáv és a töltés tekintetében is kiküszöbölték a gátló tényezőket.  

Szellemkutak  

Ahhoz, hogy a töltőállomások nyereségesek legyenek, Németországban naponta minimum 2-300 járműnek kellene használni azokat, ezzel szemben a kisebb pontokon 2-3, a nagyobbakon legfeljebb 10 autó az összforgalom. Olyan is előfordul, hogy naponta egyetlen árva hidrogénüzemű sem áll meg egy töltőállomáson – a veszteséges működtetés ilyen körülmények között pedig garantált. Ennek megfelelően sem anyagi hátteret, sem indokot nem nagyon látnak arra, hogy a kutakat fejlesszék vagy karbantartsák: ha létezik klasszikus igazolása a mondásnak, amely szerint olcsóbb kidobni, mint javítani, ez bizonyosan az.  

Május végén már tizenkét töltőállomás állt ideiglenesen üzemen kívül műszaki hiba vagy hidrogénellátási problémák miatt, júniusban további tizenegy társukra került ki a tábla. Valójában a töltőpontok elavultak, de komolyabb fejlesztésbe már senki nem akar belekezdeni – ilyen forgalomnál puszta pénzkidobás lenne, ami nem is fogja visszahozni az árát. 

A hidrogén szállítása komplex és drága, energiaigényes folyamat. A töltőpontokon ráadásul nagy nyomás alatt vagy folyamatosan hűtve kell tárolni – egy tankoláshoz a gáznak gyakorlatilag mínusz 40 fokot és 700 bar nyomást kell biztosítani, ami meglehetősen drága módja a gyors töltésnek. Ennek megfelelően a hidrogén-üzemanyag ára is magas: 15 és 19 euró között mozog kilogrammja, ennyivel egyébként 80-100 kilométeres távot lehet megtenni. Ez az összeg össze sem lesz vethető az olcsó elektromosok feltöltési áraival.  

A „hidrogén évszázadának” egyelőre tíz év sem jutott. Ha a tendencia folytatódik, a technológia legfeljebb egy ipartörténeti kvízkérdés marad: „mi volt az a hajtásforma, amit mindenki akart, senki sem vett meg, és pár év alatt el is felejtettük?”. 

*** 

Kapcsolódó: 

Fotó: Christian Schütt