Európának szüksége van egy Metternichre vagy egy Talleyrand-ra

Az európaiak feltalálták a modern diplomáciát, beleértve annak azt a változatát, amelyről azt mondják: „A diplomaták azok az emberek, akik valakit el tudnak küldeni a pokolba úgy, hogy az illető tényleg örömmel várja az utazást.”

Mi már nem tudjuk, hogyan kell ezt megtenni, mások viszont igen – állítja Wolfgang Münchau, az Eurointelligence igazgatója, az UnHerd rovatvezetője. Hozzáteszi azt is, hogy a hanyatlás egyik mutatója az, amikor kitalálsz valamit, de azt mások sokkal jobban használják.

Minden idők két legnagyobb diplomatája a francia Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord, a politikai opportunizmus mestere volt, akivel csak Habsburg birodalmi kollégája, Klemens von Metternich vetekedett.

Napóleon veresége után Franciaország egy megtépázott ország volt, katonai befolyás nélkül. Talleyrand mesterfogása abból állt, hogy egy „rést” alakított ki Franciaország számára azáltal, hogy mindenkit kijátszott egymás ellen – a briteket a poroszok, az osztrákokat pedig az oroszok ellen. Bár nem ő találta ki a hatalmi egyensúly fogalmát, páratlan zsenialitással használta.

Wolfgang Münchau eljátszik azzal a gondolattal, hogy mit is tett volna ez a két diplomatagéniusz, ha odaengednék őket az Európai Unió politikacsinálói közé. Ma az iráni kormány és a Trump-kormányzat is egyetért abban, hogy az európaiaknak nincs komoly szerepük a közel-keleti diplomáciában. Egy német újság nemrég arról panaszkodott, hogy az európaiakat már senki sem tájékoztatja. A hanyatlás egyik jele az, amikor mindezt az újságok címoldalán látjuk viszont.

Münchau arról spekulál, hogy mit gondolna egy modern Talleyrand Kínáról és Donald Trumpról, mivel szerinte Európa egy klasszikus Talleyrand-típusú helyzetben van. Elsőként megállapítja, hogy a nagy francia diplomata számára az lett volna a nehézség, hogy 27 EU-tagállamot, valamint az Egyesült Királyságot és Norvégiát egyesítse egy közös álláspont köré – ahelyett, hogy kijátssza őket egymás ellen, ahogy azt az ő idejében tette. Logikus: nagyságrenddel nehezebb egyesülni, mint megosztani.

Szerinte amikor az Egyesült Államok vámokkal fenyegette Európát, Talleyrand valószínűleg azt javasolta volna az Európai Tanácsnak, hogy adjon ki egy nyilatkozatot, amelyben üdvözöli a tranzakciós gazdasági kapcsolatok új korszakát, majd tegyen néhány konkrét lépést, amellyel feldühítették volna Trumpot.

Münchau bemutatja az önérvényesítés elszalasztott lehetőségét is. Ahogy emlékezhetünk, a Biden-kormányzat korábban betiltotta a nagy teljesítményű félvezetők Kínába történő értékesítését, és erősen támaszkodott a holland kormányra, hogy állítsa le az azokat előállító gépek exportját Kínába. A szóban forgó vállalat az ASML, a nagy teljesítményű litográfiai gépek globális monopolhelyzetben lévő szereplője, amely apró, háromdimenziós pályákat marat szilíciumlapkákba.

Az ASML az Európának az, ami a ritkaföldfémek Kínának.

Hszi Csin-ping nagyban kihasználta országa ritkaföldfém-monopóliumát, amikor betiltotta az exportjukat, miután Trump vámokat vetett ki Kínára. Az európaiak ugyanezt tehették volna az ASML-lel is – betilthatták volna a vállalat exportját.

De egy ilyen merész lépéshez egy Talleyrand vagy egy Metternich elveszett szellemére lett volna szükségük.

Ha hosszú távon nézzük, Európa hanyatlása drámai, és ez ráadásul az elmúlt évtizedben felgyorsult. Elég csak arra gondolni, hogy tíz évvel ezelőtt az európai diplomaták vezették az iráni atommegállapodást. Irán beleegyezett, hogy körülbelül kétharmadával csökkenti a centrifugák számát, valamint megtartja dúsítotturán-készletét. A megállapodás a szokásos felügyeleti és végrehajtási eljárásokkal járt.

Trump azonban 2018-ban kilépett az iráni atomalkuból – és ezzel vége is volt, ma az európaiaknak egyáltalán nincs szerepük és önállóságuk a közel-keleti diplomáciában. Miután Trump bombákat dobott Iránra, az európai vezetők felszólították a perzsa államot, hogy térjen vissza a tárgyalóasztalhoz és a korábbi megállapodáshoz, látszólag mit sem sejtve arról, hogy Trump volt az, aki mindezt felborította.

Egy modern kori Talleyrand és Metternich azt sem tanácsolták volna az uraiknak, hogy szakítsák meg az összes kommunikációs csatornát Vlagyimir Putyinnal. Ők is Ukrajna oldalán álltak volna, de nem mondták volna az európai vezetőknek, hogy a stratégiai céljaikat egy határozatlan idejű elkötelezettség szempontjából tervezzék meg. A stratégiai kétértelműséget szorgalmazták volna, és különösen azt, hogy ne húzzanak vörös vonalakat. Ilyet az emberek ugyanis akkor tesznek, amikor nincs stratégiájuk. Talleyrand-é és Metterniché az lett volna, hogy olyan pozíciót érjenek el, ahol a háború anélkül ér véget, hogy bármelyik fél vereséget szenvedne. Az ő diplomáciai megközelítésük közelebb állt volna Trumpéhoz, mint Európa jelenlegi vezetőié.

Amikor Trump jobb diplomata nálad, akkor bajban vagy.

Trumphoz, Hszihez és Putyinhoz hasonlóan ők is megértették volna a természeti erőforrások fontosságát a 21. században. Az európaiaknak kevés saját erőforrásuk van, kivéve azokat, amit betiltottak, mint például a szén vagy az atomenergia, vagy nem voltak hajlandók fejleszteni, mint például a repesztésből vagy a mélytengeri kitermelésből származó földgáz.

Trump, Putyin és Hszi stratégiai szereplők abban az értelemben, hogy az életükön túlmutató gazdasági jövőképük van.

Kritizálhatjuk a gazdaságpolitikájukat, de

abban különböznek minden egyes európai vezetőtől, hogy egyáltalán van gazdasági stratégiájuk.

A 19. század nagy európai diplomatái az erős örökségük ellenére gyenge pozícióból indultak. Nem gyötörte volna őket semmilyen skrupulus, hogy Mark Rutteként hízelegjenek Donald Trumpnak, bár jó eséllyel az övék szellemesebb lett volna. A hízelgés mindig is a diplomáciai eszköztár része volt. Talleyrand hízelgett a briteknek, Metternich az oroszoknak.

Ennek pedig az volt a célja, hogy stabil politikai egyensúlyt érjenek el az európai kontinensen. Végül is, néhány jelentős megszakítással, az egyensúly a következő 100 évig tartott. Rutte hízelgésének a célja az volt, hogy még egy ideig lekötelezze Trumpot az európai biztonság irányában – de anélkül, hogy foglalkozna az európai függőség problémájával. És ez a fő különbség az akkori és a mostani diplomaták között. A politikai horizont ugyanis manapság ritkán nyúlik túl a másnapi újság hasábjain.

Talleyrand-nak és Metternichnek megvolt a régimódi diplomáciájuk és a meggyőződésük. Metternich reakciós volt – gyűlölte a demokráciát. Talleyrand a francia forradalom támogatójaként kezdte, de aztán egyre szkeptikusabbá vált. Wolfgang Münchau úgy gondolja, hogy manapság mindketten euroszkeptikusak lennének, legalábbis a nagy államügyekkel kapcsolatban, de mégis, ideológiailag támogatnák az EU érdekeit szolgáló intézményeket, például a Kereskedelmi Világszervezetet vagy a Nemzetközi Büntetőbíróságot. Emellett valószínűleg támogatnák a szabadkereskedelmi koalíciókat a készséges multilateralisták között.

A puha hatalom nem az ő világuk volt, de megértenék a szerepét a modern diplomáciában.

A külföldi segélyek csökkentésével az Egyesült Államok olyan stratégiai űrt hagyott maga után, amit az okos európaiak kihasználhattak volna. De nem ez történt.

Az Egyesült Királyság követte az Egyesült Államokat a segélyezési költségvetés csökkentésében is, hogy teljesíteni tudja az USA által előírt védelmi kiadási célokat. Persze a puha hatalom nem helyettesítheti a keményet, és nehéz elfogadni azt a romantikát a naiv puha hatalom iránt, amely az európai integrációról szóló diskurzust hangsúlyozza. Inkább a stratégiai gondolkodás hiánya látszik, amikor az európai kormányok csökkentik a nemzetközi rádiószolgáltatásaikat, az idegen nyelvű műsoraikat és az ösztöndíjaikat vagy korlátozzák a külföldi hallgatók hozzáférését a nyugati egyetemekhez.

Ami a modern kori európaiakat a korábbiakkal összeköti, az az erkölcsi és intellektuális felsőbbrendűség érzése.

Csakhogy ezt ma már egyre nehezebb alátámasztani.

Az európaiak imádnak Trumpról fecsegni és pöffeszkedni. Egyes közgazdászok, akiknek elvileg „jobban kellene tudniuk”, felszólították az EU-t, hogy torolja meg Trump vámjait: ez egy nagyon rossz tanács, amit azonban az Európai Bizottság kegyesen figyelmen kívül hagy. A valóság a múlt héten „kopogtatott be”, amikor a pánikba esett Friedrich Merz német kancellár azt mondta az Európai Bizottságnak, hogy siessenek, és írják alá a Trump által kínált kereskedelmi megállapodást. Persze nem egészen így fogalmazott. Azt mondta, hogy az EU-nak nem szabad egy tökéletes kereskedelmi megállapodást keresnie, ha egy kevésbé tökéletes is megteszi.

Valójában azt mondta: nincs más választásunk. A német ipar több sebből vérzik.

A vámok pedig azzal fenyegetnek, hogy meghosszabbítják Németország kétéves recesszióját.

Ha nincs stratégiád, veszítesz azokkal szemben, akiknek van.

Ha az európaiak okosak lennének, kihasználhatták volna Trump támadását az amerikai egyetemi rendszer ellen. Ő ugyanis nem csak a keleti part bölcsészettudományi főiskoláival áll háborúban, a kormánya sok csúcstechnológiás kutatási programot csökkentett. Az ok, amiért a technológiai iparban tevékenykedők szívesebben dolgoznak az Egyesült Államokban, a magasabb fizetés és a technológiai ipar liberálisabb környezete.

Miért nem tudnak az európaiak vonzó fizetést kínálni az elégedetlen amerikai tudósoknak, és éreztetni velük, hogy szívesen látják őket?

Wolfgang Münchau ennél a pontnál abba hagyja a kritikát, és inkább javaslatokat tesz arra vonatkozóan, hogy mit tehetett vagy kellett volna tennie Európának az elmúlt néhány hónapban. Szerinte nincs értelme belevágni nagyobb dolgokba, mint például a fiskális, a tőkepiaci unió vagy akár egy program az európai egységes piac akadályainak lebontására.

A valóság az, hogy Trump cselekszik, Európa pedig csupán reagál – ami szintén a hanyatlás jele.

A hanyatlás az, amikor megelégszel azzal, hogy te legyél a második legjobb. Már nem akarsz vezető lenni a technológiai iparban, de hatalmas örömmel tölt el, amikor a Google adatközpontot vagy ha a Tesla gigagyárat épít az országodban.

Az európaiak találták fel az autót, de az elektromos autók világa az amerikaiak és a kínaiak játéktere lesz. A gépjárműipar talán a leglátványosabb példája az európai ipar hanyatlásának, de ez más szegmensekben is megmutatkozik, például az akkumulátorokban, a napelemekben, a nagy sebességű vasutakban és a távközlési berendezésekben.

Európa iparágai dominóként dőlnek össze, és továbbra is zuhanni fognak, ha nem védik meg őket.

De a támogatások és a vámok, amelyeken keresztül ez a védelem megvalósulna, szintén a hanyatlás jele.

Münchau szerint a fentiek a hosszú távú strukturális hanyatlásként írhatók le. Ez persze elméletileg visszafordítható lenne, de ahhoz olyan politikai akaratra lenne szükség, amely teljesen hiányzik minden általa ismert európai országból. Nem ismer egyetlen olyan politikust vagy politikai pártot egyetlen európai országban sem, amely egyértelműen ezekre a kérdésekre összpontosítana.

Szerinte ezt a problémát sem a kevesebb bevándorlás, sem a magasabb kormányzati kiadások, sem a katonai kiadások adósságból finanszírozott növekedése nem oldja meg. Vagy bármi más, amiről mostanság beszélnek az európaiak.