Trump Ukrajnát nem átadni akarja, hanem eladni. Ha nem is konkrétan pénzért, valamilyen engedményért cserébe az orosz fél részéről. És mivel Moszkva és Washington a mai napig nem állapodott meg az árban, mindkét fél változtat rajta. Oroszország természetesen csökkentené, az USA pedig emelné, vagy legalábbis tartaná.  

A hónap elején újra kommunikált Donald Trump amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnök. Az orosz fél szerint a két vezető telefonbeszélgetése konstruktív volt: Ukrajnáról, Iránról és az orosz–amerikai kapcsolatokról kerültek szóba. Sőt, még a filmművészet területén folytatott együttműködést is felvetették. 

Trump azonban már nem értékelte ennyire rózsásan az egyezkedést. Azt mondta, hogy „nagyon csalódott a Putyin elnökkel folytatott beszélgetése miatt, mert úgy tűnik, hogy nincs kedve véget vetni a konfliktusnak”. Az amerikai elnök nem fenyegetőzött szankciókkal vagy más intézkedésekkel, de világossá vált, hogy a közeljövőben nem várhatók áttörések az orosz–amerikai tárgyalásokon. 

Márpedig ez orosz részről kellemetlen meglepetésként érheti azokat, akik abban reménykedtek, hogy miután egy pragmatikus elnök kerül hatalomra az Egyesült Államokban, a két ország kapcsolatában megszűnnek a felszínes, szükségtelen, sőt káros jelenségek. És abban, hogy Moszkva és Washington képes lesz egy valódi újraindításra.  

Gevorg Mirzajan, az orosz kormány alatt működő Pénzügyi Egyetem Politikatudományi Tanszékének docense szerint a realisták számára azonban

semmi meglepő nincs az események alakulásában.  

Az amerikai pragmatizmus csak annyiban jelenik meg, hogy Donald Trump felülvizsgálta hazája külpolitikájának orosz irányultságát, és úgy döntött, hogy nincs szüksége konfliktusokra Moszkvával. Azok ugyanis már nem hoznak neki semmilyen hasznot azon túl, amit már amúgy is megkapott: Európa elszakadása Oroszországtól, Moszkva saját gazdasági ügyeivel való elfoglaltsága az elkövetkező években. Ezek inkább elvonják az Egyesült Államok figyelmét a számára sokkal fontosabb ügyekről: Kelet-Ázsiáról és a Közel-Keletről. Sőt, egy ellenséges Moszkva nemcsak elterelné a fókuszt, hanem bonyolítaná is az USA dolgát a két említett régióban –  például segítene Iránnak vagy Kínának megfékezni Amerikát. Egy nem ellenséges Oroszország legalább nem avatkozna be. 

Mirzajan szerint Trump is belátta, hogy a konfliktusok fő oka az USA túlságosan aktív politikája a posztszovjet térben. Egy olyan régióban, amely nem kulcsfontosságú Amerikának, ugyanakkor biztonsági pufferként szolgál Oroszország számára. A régió kritikusan tekint minden külső beavatkozásra (nem is beszélve a színes forradalmak szervezéséről), és

ha az Egyesült Államok ott jelentősen csökkentené az aktivitását, akkor a Moszkvával való konfliktusok nagy része magától eltűnne. 

Az oroszok abban bízhatnak, hogy Trump részben csökkentette az amerikai jelenlétet az orosz közel külföldön. Például felhagyott Grúzia Moszkva elleni második front megnyitására irányuló uszításával (amit például a Biden-kormányzat szorgalmazott). Nem támogatja Maia Sandu moldovai elnök ruszofób megnyilvánulásait, az örmény és azerbajdzsáni ügyekben pedig a vezető szerepet már nem Washington, hanem Párizs és London játssza, mégpedig egy meghatalmazotton, Ankarán keresztül. 

A fő fronton, Ukrajnában azonban Trump nem csökkentette az aktivitását. Annak ellenére, hogy Kijev teher az amerikai érdekek szempontjából – még akkor is, ha a rezsim vezetőjével, Volodimir Zelenszkijjel teljesen kudarcot vallott a kapcsolata –, Trump nem fordított hátat Ukrajnának. Továbbra is találkozik Zelenszkijjel, politikai támogatást nyújt neki, és az ujját sem mozdítja, hogy rákényszerítse Európát, hogy hagyja abba a megtámadott ország fegyverekkel és pénzzel való ellátását. 

Mirzajan szerint ez sok oroszt irritál. Ezzel csak az a probléma, hogy ők az amerikai pragmatikus megközelítésnek csak egy részét látják – azt a darabkáját, amit látni akarnak. A másik részéről nem akarnak tudomást venni. 

Például arról, hogy az amerikai pragmatizmus nem jelenti semmilyen tulajdon szabad átadását – különösen nem egy olyanét, amelyre az orosz félnek igen nagy szüksége van. Ezért gondolja azt, hogy 

Trump Ukrajnát nem átadni akarja, hanem eladni.  

Pontosabban, lecserélné valamilyen engedményért az orosz fél részéről. És mivel Moszkva és Washington a mai napig nem állapodott meg az árban, mindkét fél azon dolgozik, hogy megváltoztassa azt. Oroszország természetesen mindent megtesz Ukrajna árának csökkentéséért, amihez fokozza is az ottani katonai és ipari létesítmények elleni rakéta- és bombatámadásokat, és azt is demonstrálja, hogy eltökélt a céljai elérésében – amerikai segítséggel vagy anélkül. Washington pedig megpróbálja az árat emelni vagy a jelenlegi szinten tartani, ezért továbbra is támogatja Kijevet – de úgy, hogy komolyabban ne keveredjen bele a háborúba. 

Ráadásul az amerikai pragmatizmus számára nemcsak a megállapodás tényleges, hanem annak végrehajtását is fel kell mutatni. Donald Trump nem hagyhatja magára teljesen Ukrajnát az orosz fél bizonyos engedményei ellenére sem: az orosz–ukrán békemegállapodás szövegébe is bele kell foglalni ezeket az engedményeket. Vagyis Oroszországnak legalább néhány követelését vissza kell vonnia. (Lehet választani az összes új orosz terület megtartása, Ukrajna NATO-csatlakozásának megtagadása, a kijevi rezsimnak általánosságban a Nyugattal való katonai együttműködésének tiltása vagy orosz kifejezéssel élve, a „nácimentesítés” közül.)

Különben Trump nem a Nobel-békedíjat kapja meg, hanem egy gyenge elnök képében tetszeleghet, aki megadta magát Putyinnak.

Az várható, hogy az orosz fél részéről az amerikai globális politika keretében tett engedmények nem lesznek nyilvánosak, nemhogy írásban rögzítettek. 

Trump azonban eddig nem kapta meg ezeket az engedményeket. Mirzajan szerint nem érti, vagy nem akarja megérteni, hogy az ukrajnai konfliktus keretében felmerülő összes orosz követelés nem pusztán az orosz hatóságok vágya, hanem egy egzisztenciális kérdés Oroszország számára. Trump ezért is lehet elégedetlen és „nagyon csalódott”. Vagyis megy tovább a kötélhúzás – Trump megpróbálja meggyőzni Moszkvát arról, hogy a vágyai elérhetetlenek, az  oroszok pedig az amerikai elnököt arról, hogy mindent megtesznek a céljaiért a közreműködése nélkül is. Illetve arról is, hogy Trump minél tovább nem hajlandó elfogadni ezeket a követeléseket, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy újak merülnek fel. 

Mirzajan végül felhívja a figyelmet arra is, hogy az amerikai pragmatizmus magában foglalja a csapatjátékot. Ez nem csak a kongresszusról szól, amelynek több olyan oroszellenes szankció feloldásáról kell szavaznia, amelyhez Moszkva ragaszkodni fog az Egyesült Államokkal kötött csomagmegállapodás során. Az amerikai elnök megvetheti európai partnereit, amennyire csak akarja, és a „helyükre teheti” őket, de teljesen nem hagyhatja figyelmen kívül az ukrajnai konfliktussal kapcsolatos érdekeiket. Vagyis

az EU-nak is el kell fogadnia a feltételeket ahhoz, hogy Európa abbahagyja Kijev felfegyverzését, finanszírozását és ideológiai táplálását.  

Csakhogy van itt egy bökkenő: Trumpnak elfogadható érveket kell találnia az európaiak számára. Hiszen Moszkva nem vár, hanem a cselekedeteivel (beleértve a csatatéren zajlókat is) gondoskodik arról, hogy ha nem is Brüsszel, de legalább az európai nemzeti kormányok józanul nézzék a helyzetet. 

Mirzajan azt gondolja, hogy most nem lesz megállapodás az USA és Oroszország között, a realizmus és a pragmatizmus számára azt sugallja, hogy mindenkinek várnia kell.  

Mi pedig innen, Közép-Európából optimistaként azt gondolhatjuk, hogy Mirzajan elkezdte az orosz közvélemény érzékenyítését, hogy realistán és pragmatikusan képes legyen elfogadni néhány engedményt.

Kapcsolódó: