A NATO történelmi léptékű döntést hozott: a szövetség tagállamai 2035-ig GDP-jük 5 százalékát fordítanák védelmi célokra, ezzel minden korábbi kötelezettségvállalást felülmúlva. A bejelentés politikai üzenete egyértelmű. De vajon a számháború mögött valódi kapacitásbővítés húzódik, vagy ez pusztán egy szimbolikus gesztus a szövetség kohéziójának demonstrálására?
A júniusi hágai NATO-csúcsnak gyakorlatilag egyetlen kiemelt témája volt, amely minden mást háttérbe szorított: a tagállamok elfogadták, hogy az eddigi GDP-arányos 2 százalékos védelmi költségvetésüket 2035-ig 5 százalékra húzzák fel. Ez merész lépés egy olyan szövetségtől, amelynek a tagjai közül többen még mindig nem érték el a 2014-ben elfogadott 2 százalékos büdzsét sem, ám a keserű emlékű, hét évvel ezelőtti brüsszeli csúcs tapasztalataiból kiindulva mindenki tudta, hogy Donald Trump összegnövelésre vonatkozó indítványa valójában nem opcionális, hanem kötelező.
Mark Rutte főtitkár egy kiskaput építve a szerkezetbe kettébontotta az 5 százalékot: 3,5 százalékot költenek majd a tagállamok tényleges fegyverkezésre és haderőfejlesztésre, 1,5-öt pedig „szélesebb körű”, kettős felhasználású beruházásokra, elsősorban a közlekedési és energia-infrastruktúra megerősítésére, vagy éppen kibervédelemre.
Ez az 1,5 százalék lesz az, amivel a tagállami költségvetések a legrugalmasabban tudnak játszani: nincs ugyanis olyan szegmense egy gazdaságnak, amit ne lehetne összeköttetésbe hozni a védelmi politikával.
Hatalmas vállalás volt ez tagállami szinten – természetesen ha nincs Trump (és mögötte a jól ismert fenyegetés a NATO-ból való kilépésről és az európai szárny magára hagyásáról), igen kevés országnak jutott volna eszébe az 5 százalékra emelés. A 2014-ben tíz éven belülre vállalt 2 százalékot 2024-ben a 32 tagállamból még mindig nem érte el mindenki. Kanada 1,38, Portugália 1,55, Olaszország 1,49, Belgium 1,3, Horvátország 1,8, Szlovénia 1,29, Spanyolország pedig a GDP-jének 1,28 százalékát fordította védelemre. (Magyarország megbízhatóan hozta a 2,11 százalékot.) Összességében a NATO-s tagállamok a GDP-jük 2,61 százalékát költötték védelemre, az arányokban azonban óriási eltérés mutatkozott. Lengyelország a maga több mint 4 százalékával még az Egyesült Államokat is maga mögé utasította (GDP-arányosan, nem pedig felszereltség és a hatékonyság tekintetében), nem beszélve a lista végén kullogó Spanyolország 1,3 százalékáról.
Ehhez képest Spanyolország húzott egy merészet, és közölte, hogy a maximum, amit elvárhatnak tőle, az a 2,1 százalék. Jelen pillanatban úgy tűnik, ennyi is elég volt ahhoz, hogy felmentést kapjon, Trump extravámos fenyegetése és az európaiak dühe ellenére.
A tagállamok tavaly 1300 milliárd dollárt költöttek (ebből több mint 900 milliárd az Egyesült Államok költségvetéséből származott). Amennyiben „csak” 3,5 százalékkal számolunk, az összeg 1,75 ezermilliárd dollárt tenne ki, látható tehát, mekkora büdzsérizikót vállaltak az emeléssel. És pontosan ezzel lesz a legnagyobb probléma: a tagállamok egyelőre maguk sem tudják, honnan fogják előteremteni a pénzt ígéretük teljesítéséhez. Az EU a védelmi kiadások tekintetében megengedi az átlag 1,5 százalékos emelést anélkül, hogy eljárást indítana a tagállamai ellen költségvetési fegyelem megsértéséért, továbbá bevonná vagy átcsoportosítaná az eddig fel nem használt strukturális alapokat, és egy új, 150 milliárd eurós hitelfelvétellel biztosítaná az országok erőltetett fegyverkezését. (Utóbbi esetben a szigorú fiskális szabályokat alkalmazó országok, élükön Hollandiával, máris fenntartásaiknak adtak hangot.) A pénz egy részét tehát elő lehet teremteni egy 5 százalékos emeléshez is, kérdés azonban, hogy valóban szükség van-e ennyire drasztikus fegyverkezésre, és ha igen, az milyen hatással lesz a tagállamok gazdaságára. Végül: az aláírók egyáltalán be akarják-e tartani a vállalásukat, vagy egyszerűen csak azért írták alá a dokumentumot, hogy Donald Trump elégedetten utazzon vissza Washingtonba, anélkül, hogy megismételte volna 2018-as brüsszeli fenyegetését, amikor kis híján felrobbantotta a szövetséget.
Kvantumugrás a földszintre
Mark Rutte a megállapodás kapcsán előszeretettel használja a kvantumugrás kifejezést, és ha pusztán a költségvetési kiadásokat vesszük figyelembe, igaza van. Természetesen az elsődleges kérdés, hogy ha a NATO-tagállamok valamennyien 11 év alatt még a 2 százalékot sem tudták elérni, hogyan akarják megugrani az 5 százalékos szintet, ráadásul egy olyan geopolitikai káoszhelyzetben, amikor az Európai Unió gazdasága és versenyképessége egyaránt drasztikus leszakadásban van.
Pedro Sánchez spanyol miniszterelnöknek igaza volt, amikor megindokolta nemleges válaszát.
A tagállamok alapvetően adóemelésekkel és a szociális, a közszféra, illetve a környezetvédelmi kiadások csonkolásával érhetik el ezt a célt.
A jelenlegi gazdasági helyzet finoman szólva sem ad alapot egy fegyverkezési verseny beindítására. A tagállamok zömének az adósságszintje meglehetősen magas (Meloni olasz miniszterelnök nem véletlenül lett dühös a közös hitelfelvétel ötletének hallatán) – Németország kivételével, amely egészen az idei évig folytatta a szigorú fiskális politikát, tartva a 62 százalékos államadósság-arányt, igaz, az új kancellár, Merz vezetésével lazítottak az adósságfék alkotmányos szabályán, lehetővé téve a kormánynak, hogy fegyverkezési területen (is) tulajdonképpen limit nélküli hitelt vegyen fel. Igen nagy gondban van Franciaország, ahol tavaly az államadósság már a GDP 112 százalékát tette ki, az imént említett Olaszország pedig annál is súlyosabb, több mint 135 százalékos adóssággal küzd. Ilyen kondíciók mellett az 5 százalék eléréséhez Németországnak 329 milliárd, Franciaországnak 221 milliárd, Olaszországnak pedig 158 milliárd dollárt kellene költenie 2035-ig, hogy elérje az 5 százalékos NATO-célt.
Bár sokan kész tényként tekintenek arra, hogy Európában (különösen Németországban) a hadiipar lesz a húzóágazat, kérdés, hogy ekkora összeget egyáltalán el tud-e nyelni a védelmi szektor. A hirtelen, ugrásszerűen megnőtt védelmi költségvetések hatékony felhasználása számtalan tényezőtől függ (és ezen a ponton jogos az aggodalom a túlárazások és a visszaélések miatt is, amit Ukrajna példája bizonyít a legjobban), a kapacitáshiány ráadásul továbbra is hátráltatja az európai termelés felfuttatását. A kereslet-kínálat egyensúlyromlása miatt az ukrajnai háborút övező fegyverkezési láz elsősorban az amerikai fegyvergyártóknak kedvez – bármennyire is ellentétes ez a sokat hangoztatott európai stratégiai autonómia eszméjével. Az Európában használatos légvédelmi rendszerek, páncélos- és tüzérségi eszközök jelentős része amerikai gyártású. A csúcstechnológiás fegyverzet esetében ez még inkább igaz: az F–35-ös vadászgépek például kulcsszerepet játszanak az európai modernizációban. Vagyis hiába növekszik a politikai akarat az európai önvédelmi képesség erősítésére, ha a piac fragmentált, az ipari kapacitás korlátozott, az amerikai technológiák pedig továbbra is pótolhatatlanok. A megnövekedett védelmi kiadások nagy része az amerikai védelmi ipar főszereplőié lesz, ahelyett, hogy elősegítené Európa saját védelmi iparának fejlődését.
A valódi önellátás elérése lassú folyamat lesz – és csak szigorú amerikai együttműködéssel valósítható meg.
Mindezek mellett ott van az eltérő védelmi prioritás kérdése az egyes tagállamok esetében. Rutte az 5 százalékos cél elérése kapcsán az új képességek finanszírozásának racionalizálását a NATO kollektív biztonságának függvényében hangsúlyozta, ugyanakkor a tagállamok országonként, de legalábbis szűkebb régiónként más és más szempontokat tartanak lényegesnek a haderőépítés során. Ez azt jelenti, hogy minden kormány a saját céljainak megfelelő haditechnikával erősít (ez pedig teljesen más például Portugália és Lengyelország esetében), nem pedig egy nehezen meghatározható NATO-elképzelést követ. Miután a szervezetnek nincs saját költségvetése, a tagállamok alapvetően azt vásárolnak és olyan kapacitásnövelő képességekbe fektetnek be, amelyeket a saját költségvetésük vetületében magukra nézve fontosnak tartanak.
Hazug számok
A tagállamok zöme GDP-arányosan a 3,5 százalékot sem fogja elérni. Valószínűleg meg sem próbálkozik majd vele. Hágában egy politikai üzenet hangzott el, a jelzés az Egyesült Államok elnökének szólt, nem pedig a NATO reformjának. A cél Donald Trump megnyugtatása volt, a védelmi célkitűzések aláírása egy hosszúra nyúló (még minimum három és fél évig tartó) játék kezdőlépéseként értelmezhető. Az igazi feladat nem az értelmetlenül magas százalékemelés, hanem az, hogy Amerika a NATO-ban és mindenekelőtt Európában maradjon. A düh, ami Spanyolország felé irányult, nem annak szólt, amit tett a visszautasítással, hanem annak, hogy meg merte tenni, amit valójában szinte mindenki szeretett volna.
Hága félreértelmezése azonban veszélyes folyamatot indít el: azon hit betonba öntését, hogy a NATO védelmi képességei a GDP-arányos összeg emelésével fognak erősödni, nem pedig a valós harci képességek javításával.
A szövetség így válik uroborosszá, amely vég nélkül hajszolja saját magát abba az illúzióba, hogy költségvetési trükkökkel és az 5 százalék lepapírozott elérésével ütőképesebbé válik, mint valaha.
Széles körű konszenzus alakult ki abban, hogy növelni kell a védelemre fordított összeget Európában. Ám a kiadások összege szétforgácsolódik az európai védelmi ipar egymástól teljesen eltérő produktumot előállító gyártói között. Ez pedig így is marad: bár az egységes beszerzések ötlete nem ördögtől való, a piacon kíméletlen verseny uralkodik, amelyben kivételesen még az európaiak is a mezőnyben vannak, így természetesen minden tagállam arra törekszik, hogy az ő hadiipari kapacitásai legyenek az élmezőnyben – a másik kárára. A közös európai védelem (ha úgy tetszik, a NATO keleti szárnya) egyik alappillérének szánt „Buy European” elv azonban pusztán a még nagyobb költségkiadásra épít, remélve ezáltal az ipari fellendülést, vagyis a nemzeti iparágak a közös védelmi integráció legcsekélyebb szándéka nélkül, a tömegtermelést szem előtt tartva törtek ki hangos éljenzésbe az 5 százalék hallatán. Ez a széttagoltság abban is tetten érhető, hogy a tagállamok egyszerre tartanak hadrendben 17-féle harckocsit (Leopard 2, Leclerc, Ariete stb.), három konkurens európai vadászgépcsaládot (Eurofighter Typhoon, Rafale, Gripen), valamint a Patriot, SAMP/T, NASAMS és IRIS-T légvédelmi rendszereket, amelyek között alig van műszaki átjárhatóság, így mindenki saját, drága logisztikai ökoszisztémát épít. Bár az egészséges verseny valóban ösztönzi az innovációt, a harctéren az egymással nem kompatibilis platformok és lőszertípusok miatt a NATO-egységek nem tudnak kölcsönösen ellátmányt, pótalkatrészt vagy digitális adatkapcsolatot megosztani, ami a logisztikai láncokat túlterheli és közvetlenül csökkenti a közös hadműveletek harckészültségét. Ez a nemzeti iparágakat erősíti ugyan, de a NATO célzott képességfejlesztéséhez nincs sok köze.
Ezen a ponton pedig felmerül a legfontosabb kérdés:
van-e bármiféle értelme GDP-alapon számolni a védelmi képességek erősségét egy-egy ország esetében?
A GDP-arányos számítás valójában azt a terhet mutatja, amennyit a védelem jelent egy tagállam gazdasága számára, pontosabban azt, mennyi kiadást enged meg magának egy ország (önként vagy külső nyomásra), nem pedig azt, hogy ténylegesen mennyit kellene költenie rá. A kiadásokat nem az igényekhez vagy a stratégiához, hanem a gazdasági lehetőségekhez köti, vagyis egy fals célt támaszt alá egy meglehetősen fals indoklással. Az uroborosztechnika meglepően egyszerű. A hágai logika értelmében nem azért kell többet költeni, mert a katonai szükségletek így kívánják, hanem azért, mert az Egyesült Államok szerint a tagállamok nem költenek eleget. (Fontos részlet, hogy a Pentagon nem emeli 5 százalékra a védelmi költségvetését, Washington ugyanis pontosan tisztában van az általa hangoztatott elv buktatóival, valamint azzal, mennyi pénz szükséges ahhoz, hogy a világ legütőképesebb és legjobban felszerelt hadserege maradjon, természetesen kizárólag az amerikai hadiiparra támaszkodva. Ráadásul ekkora büdzsével is kényelmesen fordulhat a csendes-óceáni térség irányába, sőt a hadiipari megrendelései miatt még vissza is tud forgatni abba.) A bizonyíték erre éppen a 3,5+1,5 százalékos Rutte-modell, ahol a nem fegyvervásárlásra és haderőfejlesztésre elkülönített 1,5 százalék ad értelmet az 5 százalékos célnak. Ellentmondásos módon a GDP-arányos védelmi költségvetések emelése így a NATO politikai, nem pedig katonai szárnyának erősítését célozzák, a költségek méretét és nem a miértjét célozva.
Az 5 százalékos cél elfogadása önmagában is egy a hidegháború óta nem látott, a diplomáciát háttérbe szorító, izompolitikát feltételező globális fegyverkezési verseny kezdetét jelenti – függetlenül attól, hogy sok tagállam csupán politikai gesztust gyakorolt vele, és esze ágában sincs teljesíteni azt. A mennyit költünk háttérbe szorítja a miért költünk kérdést (a BlackRock, a világ legnagyobb vagyonkezelője a hágai csúcsra reagálva máris a védelmet nevezte meg a globális piacok átalakulását leginkább meghatározó egyik szegmensnek), a háttérben azzal az egyszerű ténnyel, hogy a mesterséges költségvetési duzzasztással már a hadiipar határozza meg a katonai igényeket, nem pedig fordítva. Talán ez mutatja meg leginkább a GDP-modell elavultságát és hiábavalóságát.
***
Kapcsolódó:
Fotó: MTI/AP/Alex Brandon
