Donald Trump váratlanul bejelentette, hogy jóváhagyja amerikai fegyverek szállítását Ukrajnának. A döntés inkább kényszerlépés, mintsem tudatos irányváltás. A háború nem áll meg – csak irányt vált, majd visszakanyarodik önmagába. Az elnök Ukrajna-politikája egyelőre nem nyit új korszakot, csupán visszatér oda, ahonnan minden erejével el akart fordulni.
A közelmúltban Donald Trump (és/vagy védelmi minisztere, Pete Hegseth) leállította az Ukrajnába küldendő lőszerszállítmányokat, arra hivatkozva, hogy az amerikai készletek is kimerülőben vannak, a hadiipar pedig képtelen a hiányt megnyugtató módon és rövid idő alatt kezelni. Az okok között Izrael Irán elleni „tizenkét napos háborúja” is szerepel, ahol Washington saját bevallása szerint minden idők legnagyobb légvédelmi segítségnyújtásával akkora mennyiségű Patriot-rakétát vetett be, ami valóban megtizedelte a hadra fogható készletet. Az ukránok által várva várt Patriotok mellett a 155 mm-es tüzérségi lövedékek kapcsán is aggasztó készlethiányról számolnak be a források, miután pedig a Fehér Ház a biztonsági kihívások prioritását immár a Közel-Keletben és Kínában jelölte meg, Ukrajna magára maradt az európai, proxyháborút erőltető, de azt kiszolgálni egyre kevésbé tudó országokkal.
Ehhez képest egy szokásos káoszfordulattal Trump a napokban már azt jelentette be, hogy újraindítja a lőszerszállítmányokat Ukrajnába, elsősorban a védelmet erősítve – az információk szerint a csomagok tartalma alapvetően 155 mm-es tüzérségi lövedékekből és a HIMARS-rendszerekhez tartozó rakétákból fog állni. Egyelőre azt sem tudni, hogy csak lőszerről van szó, vagy teljes fegyverrendszerek küldése is felmerült, ugyanakkor Trump felvetette a Patriot-rakéták becsomagolását is, vagyis épp olyan védelmi eszközökről beszélt, amelyeknek a szállítását pár nappal azelőtt még a hiányra való hivatkozással leállították. Az elnök újabb 180 fokos fordulata éles ellentétben áll minden eddigi kommunikációjával, a háború lezárásának eddigi stratégiájával, valamint a Biden-féle Ukrajna-politika eddigi ostorozásával. Valójában Trump – amennyiben belekezd a fegyverszállítási folyamatba – pontosan oda kanyarodik vissza, ahol elődje befejezte az ukrajnai konfliktus kezelését: egy újabb végtelen háború folytatásához.
Védelem vagy eszkaláció?
Nehezen értelmezhető a Pentagon mondata, amely szerint a tartós béke biztosításának érdekében indulnak újra a fegyverszállítmányok Ukrajnába. Trump eddigi indoklása ennek épp az ellenkezője volt: „a háborút Biden finanszírozta, ha ő nem szponzorálta volna a kijevi vezetést pénzzel és fegyverrel, már nem is lenne semmilyen konfliktus Európában”. Jelenleg az ukrán önvédelem fontosságát hangsúlyozza, és a jelek szerint még arra a Zelenszkij-féle ötletre is hajlik, amely szerint az európai országok vásárolják meg a fegyvereket az Egyesült Államoktól, majd azt küldik tovább Kijevnek. Németország már fel is ajánlotta ezt az opciót Trumpnak a Patriotok esetében, s bár néhány hete még úgy tűnt, az végül szappanbuborék lesz, ma már senki nem merne fogadni az elnök válaszára. (Ebben az esetben a készlethiányra való hivatkozás még mindig ütné Trump üzleti alapokra helyezett konfliktuselméletét – a kettő együtt biztosan nem állja meg a helyét, vagyis valamelyiknek a valóságtartalma erősen sántít.)
Washington nem ment bele a részletekbe a küldendő fegyverek száma és típusa tekintetében. Hogy ez is része-e a káoszpolitikának, és csak egy újabb improvizatív Trump-csavar az ukrajnai háború történetében, csak akkor tudjuk meg, ha a szállítmányok megérkeznek (vagy épp ellenkezőleg, soha nem érkeznek meg) Ukrajnába. Az elnök eddigi Ukrajna-politikája finoman szólva is hektikus volt. Szívélyes beszélgetéseket folytatott orosz kollégájával, miközben szó szerint kidobatta Zelenszkijt a Fehér Házból, hogy aztán a következő héten már az ukrán elnököt nevezze „rendkívül kedvesnek”, Putyint pedig idiótának. A verbális kommunikáció változása természetesen nem nyom annyit a latban, mint a fegyverszállítmányok fizikai valósága – amennyiben az elnök valóban beleáll a halálos segélyek küldésébe, gyakorlatilag visszakanyarodik oda, ahol elődje befejezte: óvatosan, adagról adagra növelve a mennyiséget folytatja majd a háború finanszírozását, időtlenné téve azt, nem hagyva abba az elődje által indított proxyháborút, amelynek az elítélése és megkérdőjelezése elnöki kampányának egyik leghangsúlyosabb eleme volt.
Pánik és kapkodás
Trump váratlan fordulatának még káoszimádatának ismeretében is súlyos, de egyszerű oka lehet: a tanácstalanság. Nem lehet mondani, hogy a mögötte álló néhány hónap alatt nem próbált meg mindent, mire megértette, hogy a háborút valójában sem Oroszország, sem Ukrajna (illetve a mögötte álló európai országok) nem akarja befejezni. Két lehetősége maradt: vagy kukába dobja minden eddigi ígéretét, és az Egyesült Államokat ismét Ukrajna megbízható donorországává teszi (ebben az esetben, amennyiben nem történik súlyos eszkaláció, folytatódik egy végtelen háború), vagy ígéretéhez híven magára hagyja az önmagában segíteni képtelen Európát, és végignézi, hogy egy békekötés gyakorlatilag az orosz diktátumoknak megfelelően történjen meg. Csapdahelyzet ez az elnök számára. Bár a NATO-ban igyekeznek nem beszélni róla, mindenkinek élénken él az emlékeiben az Egyesült Államok vezette, gyalázatosan amatőr afganisztáni kivonulás, ami a szövetség talán legkínosabb epizódja a fennállása óta – mind kivitelezésében, mind utóhatásaiban, tekintve a tálibok ismételt hatalomra kerülését. Egy hasonló összeomlás Ukrajnában messze sodorná Trumpot a „béketeremtő elnök” eszményképétől –
ahogyan az is, ha átveszi Biden helyét, és először óvatosan, majd egyre nyíltabban vívja tovább annak proxyháborúját.
A jelek szerint egyik háborús fél sem enged a feltételeiből a pusztán papíron létező fegyverszüneti egyeztetések során, sőt: Putyin vérszemet kapott, és már a Nyugatnak is diktál, a szankciók visszavonását és a befagyasztott orosz vagyon visszaadását is követelve. Mindez időhúzás: Moszkva jól áll a kelet-ukrajnai fronton, csapatai egymás után foglalják el a településeket, a blöfftárgyalások pedig elegendő időt biztosítanak arra, hogy a folyamat elnyúljon. Trump tisztában van azzal, hogy máris tett annyi engedményt Oroszországnak, amellyel egy Ukrajnának nyilván nem mindenben megfelelő, de legalább gyors béketárgyalási folyamatot el lehet indítani.
Ezt az ajánlatot utasítja vissza Putyin – országa egzisztenciális érdekeinek magyarázatával – úgy, hogy valójában úgy tesz, mintha érdekelné. Az időhúzás azonban csak egy darabig működik. A békevágy hamisan cseng mindkét háborús fél részéről, a valódi döntés azonban Moszkva kezében van. Trump ezt értette meg, majd gyorsan csavart egyet eddigi politikáján, és engedélyezte a további fegyverszállítást Kijevnek. Lassan hozzászokva a káoszpolitikához, az európai szárny nem feltétlenül hisz abban, hogy az (ha meg is valósul) tartós lesz. Valószínűleg maga a Trump-kormányzat sem.
Mindenesetre, ha megtörténik, az elnök visszatér az origóhoz, 2022 tavaszához, amikor Biden kezdetben ügyefogyottan, majd egyre harciasabban szabadjára engedte a háborút, hogy megvillantsa a világnak az Egyesült Államok katonai felsőbbrendűségét. Trump ezt az utat folytathatja, megsemmisítve a békekötés eddig is törékeny illúzióját, tovább hajszolva Ukrajnát és Európát a reménytelenségbe. Ilyen lesz az új béketerv: rakéták és újabb vörös vonalak. A háború vége továbbra is a láthatáron van – csak épp napról napra homályosabb.
***
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm álláspontjával.
Kapcsolódó:
Fotó: ukrán elnöki hivatal
