A pályázatokat a líbiai állami Nemzeti Olajtársaság (NOC) írta ki, és a tájékoztatásuk szerint 37 cég már kifejezte együttműködési törekvését, például az amerikai Chevron és ExxonMobil, a francia TotalEnergies, az olasz Eni, az osztrák OMV, a spanyol Repsol,valamint a brit BP és a Shell, amelyek közül az utóbbi kettő már előzetes megállapodást is kötött a termelésről. A NOC még idén meg szeretné megkötni a szerződéseket, hogy a kitermelés már 2026-ban elindulhasson. A pályázatok nyertesei a kutatási költségek viselése fejében jogot kapnak a szénhidrogénkészletek kiaknázására és részesednek a kitermelés hasznából. A tender rendszer legfőbb címzettjei a tőkeerős és modern technológiával rendelkező energiavállalatok, amelyek képesek lehetnek hozzájárulni Líbia termelésének bővítéséhez, és cserébe jelentős részesedést kapnak a kitermelt szénhidrogénekből. 

A cél a napi olajkitermelés 1,4-ről 2 millió hordóra növelése a következő 12–18 hónapban – aminek a 65-70 százalékát exportálnák az EU-ba, ami az uniós napi importszükséglet 13-14 százaléka. A földgáztermelést pedig évi 12 milliárd köbméterről – amelyből 8-9 megy exportra – 2029-ig 40 milliárdra akarják növelni, ami a mostani (csökkenő tendenciát mutató) EU-s import 14-15 százalékát tenné ki.

A tender nemcsak új mezők felfedezését célozza meg, hanem a meglévő termelőegységek újjáélesztését is szolgálja. 

Líbia az elmúlt évtizedben 

Az ország 2011 óta instabilitással küzd, ami erősen rányomta bélyegét az olaj- és a gázszektor működésére. A 42 évig hatalmon lévő Moammer Kadhafi rendszerének 2011-es bukása után az ország káoszba süllyedt. 2014-ben polgárháború robbant ki, amelynek során Líbia kelet-nyugati megosztottsággal kettészakadt, és párhuzamos kormányzatok alakultak ki Tripoliban (Nyugat-Líbia) és Bengáziban (Kelet-Líbia). Mindmáig lényegében két rivális kormány létezik, amelyek évekig harcoltak egymással, és bár 2020 óta törékeny tűzszünet van érvényben a politikai berendezkedés erősen megosztott. Jelenleg a nemzetközileg elismert egységkormány Tripoliban székel, míg a keleti országrészben a Halífa Haftár tábornokhoz kötődő adminisztráció működik.  

A belső viszályok miatt az elmúlt évtizedben többszőr is előfordult, hogy fegyveres csoportok blokád alá vették az olajterminálokat vagy lezárták a fontosabb olaj- és földgázmezőket, így próbálva nyomást gyakorolni a másik félre, aminek következtében Líbia olajkitermelése többször is drámaian visszaesett. Például 2020 elején közel 8 hónapra gyakorlatilag leállt az olajexport, míg 2022–23-ban szintén rövidebb leállások fordultak elő a bevételek elosztása körüli viták miatt. 

A 2011-es forradalom utáni káosz miatt Európa és Líbia gazdasági kapcsolatai jelentősen visszaestek, de az energiaipar továbbra is összeköti a feleket. Líbia a déli szomszédság azon kevés országainak egyike (Szíriával együtt), amellyel az uniónak nincs érvényben lévő társulási vagy kereskedelmi megállapodása az instabilitás miatt. Ennek ellenére az EU maradt Líbia legnagyobb kereskedelmi partnere és tavaly az ország a külkereskedelmének a 42,5 százalékát az EU-val bonyolította le, valamint az exportjának 75-80 százaléka is ide irányult, ami főként a kőolaj- és földgázszállításoknak köszönhető, amelyek a líbiai export 96-98 százalékát teszik ki. Például az elmúlt évben az észak-afrikai ország kőolajának 73, míg a földgázának 100 százalékát európai vevők vásárolták meg. 

Két intézmény kulcsszerepben 

A tenderkiírás időzítésének több oka is van. Egyrészt a 2020-ban kötött tűzszünet óta a helyzet viszonylag konszolidálódott, és az ország a korábbinál nagyobb stabilitást élvez, ami elengedhetetlen az új befektetők bizalmának megnyeréséhez. Továbbá 2023–24-ben fontos előrelépés történt két nemzeti intézmény egységesítésében, ami csökkentette a belső feszültségeket. 

A kettő közül az egyik a Nemzeti Olajtársaság, amelynek a vezetésébe 2022-ben a nyugati kormány egy keleti származású elnököt, Farhat Bengdarát nevezett ki, akit a keleti rész is elfogadott. Ezzel a NOC – amely kulcsfontosságú, mert az olaj- és gáztermelés jogait kezeli – újra egységes nemzeti vállalatként tud működni.  

A másik intézmény az 1956-ban alapított Líbiai Központi Bank (Central Bank of Libya, CBL), amely kulcsszereplője az ország olajbevételeinek és gazdasági stabilitásának, mert ez az a semleges platform, amelyen keresztül a háborúzó felek megosztozhatnak az ország erőforrásain – enélkül bármely új olajügylet könnyen vitákat szíthat. A CBL gyűjti be a kőolajexport dollárbevételeit, amelyeket aztán dinárra váltva továbbít a líbiai állami költségvetésbe. 2014 után azonban a jegybank sorsa is a polgárháború megosztottságát tükrözte, és miután a keleti tartományok önálló kormányt alakítottak, a CBL is két részre szakadt. 2020-ban az ENSZ közvetítésével indult egy átláthatósági kezdeményezés, amelynek keretében független könyvvizsgálatot (Deloitte) végeztek a jegybank mindkét ágán. Végül 2023 augusztusában áttörés történt, majd tavaly szeptemberben a felek megállapodtak az egységes vezetésről. Az egyezség részeként menesztették a két évtizede hivatalban lévő Szadik al-Kabír kormányzót, és harmadik nekifutásra kompromisszumos jelöltként egy újat neveztek ki a helyére, Nadzsi Mohamed Issza Belkászem személyében. 

Európa energiabiztonsága és a líbiai szénhidrogének szerepe 

A legfőbb kockázati tényező továbbra is a politikai instabilitás és a labilis biztonsági helyzet. Bár jelenleg viszonylagos nyugalom uralkodik, Líbia továbbra is megosztott, és a konfliktus bármikor kiújulhat. Egy esetleges politikai válság vagy a választások körüli új konfliktus könnyen a mostani tenderek lefújásához vagy az eredmények el nem ismeréséhez vezethet. A biztonsági kockázat továbbra is magas, hiszen az országban még mindig fegyveres milíciák sokasága működik, különösen a távoli sivatagi lelőhelyek közelében. 

A globális energiapolitikai trendek paradox módon a kitermelések felfutattása ellen lehetnek, mivel Európa igyekszik csökkenteni a fosszilisenergia-függőségét, és 2050-re már karbonsemlegességet tervez. 

A jelenlegi uniós politikacsomagokkal (REPowerEU, energiahatékonysági irányelv, elektromobilitás) 2030-ra a földgázkereslet nagyjából egyharmaddal, az olajkereslet durván egyötöddel apadhat a 2023-as szinthez képest. Ez a trend tartja életben az EU 55 százalékos kibocsátáscsökkentési pályáját, és mérsékli az importfüggőséget, de a cél elérésének a feltétele a tervezett megújuló- és villamosítási beruházások maradéktalan megvalósítása. 

Bár a csökkenő trenddekkel párhuzamosan az EU még mindig jelentős piacot jelent, és a következő években az európai igény továbbra is stabil marad – mindenesetre a hosszú távú trend az, hogy Európa lassan kevesebb szénhidrogént használ majd, ami befolyásolhatja a megtérülést. 

Amennyiben a most meghirdetett kutatási és kitermelési projektek megvalósulnak, Líbia pár éven belül érdemben növelheti exportját, ami közvetlen hatással lehet Európára.

Az ország Afrikában a legnagyobb bizonyított olajtartalékkal rendelkezik (becslések szerint több mint 48 milliárd hordóval), a földrajzi elhelyezkedése miatt pedig a híd szerepét töltheti be Európa energiaellátásában.

A líbiai partoktól Olaszországig már húzódik egy földgázvezeték (Greenstream), amely évente 8 milliárd m³ gáz szállítására képes, viszont a kapacitása jelenleg kihasználatlan, és már 2022-ben is csak 2,5-3 milliárd m³ líbiai gáz érkezett Olaszországba ezen az úton. Az új beruházásokkal – különösen a tengeri gázmezők fejlesztésével – ezt a vezetéket teljesen meg lehetne tölteni, ami jelentősen hozzájárulna Dél-Európa gázellátásához. 

Például az Eni olasz olajcég 2023 januárjában írt alá a NOC-cal egy 8 milliárd dolláros szerződést két offshore gázmező kiaknázására, amelyekkel 2026-tól napi 21 millió m³ földgáz kitermelését tervezik. Ez önmagában évi 7-8 milliárd m³-rel növeli Líbia gázkitermelését, amit döntően exportra, elsősorban Olaszországba szánnak, amelynek energetikai stratégiájában kiemelt helyen szerepel a földközi-tengeri források bevonása (Giorgia Meloni miniszterelnök „Mattei-terve”) – ennek része tehát a líbiai gázimport felfuttatása is. Ha az ország megbízható partnerré válik, Olaszország nemcsak saját ellátását javítja, hanem európai gázelosztó hubként továbbíthatja a gázt északra. Ezzel közvetve Magyarország is nyerhet, mert egyrészt a diverzifikáció erősödése mérsékli a gázárakat az európai piacon, másrészt vészhelyzeti esetben – például ha az orosz gáz teljesen kiesne – alternatív útvonal nyílhat dél-nyugat felől. 

Ha a líbiai kitermelés stabilan bővül, az Európa számára újabb biztonsági tartalékot jelenthet, amivel ellensúlyozhatja a Közel-Keleten vagy máshol fellépő kieséseket, illetve csökkentheti az OPEC-országoktól való függést. Líbia ráadásul könnyű, alacsony kéntartalmú (brent típusú) nyersolajat termel, amely kedvező a környezetre és a feldolgozóiparnak is. 

Az EU számára stratégiai érdek a forrásdiverzifikáció, amit jól mutat, hogy 2023-ban az Európai Bizottság javaslatot tett az orosz LNG-behozatal 2027-ig történő betiltására is, hogy növelje az unió energiafüggetlenségét, amibe beleilleszkedik a fokozott észak-afrikai együttműködés. Természetesen minden a líbiai stabilitáson múlik: amennyiben a beruházások révén Líbia gazdaságilag erőre kap, és a felek érdekeltté válnak a békében, hiszen „a torta nagyobb lesz, amin osztozni lehet”, az hosszabb távon megszilárdíthatja az országot. Ez Európának nemcsak energetikai, hanem geopolitikai szempontból is hasznos, hiszen csökkenti a migrációs nyomást, és biztonságosabbá tenné a mediterrán térséget.

Magyarország esetében a földgázimportban ma még nincs közvetlen líbiai opció, de a nemzetközi piac integráltsága miatt egy plusz 7-10 milliárd m³/év kapacitású líbiai forrás megjelenése csökkenti az európai gázárakat, ami közvetetten a magyar fogyasztóknak is kedvez. Ugyanígy, ha Líbia napi több százezer hordóval növeli olajexportját, az mérsékli a brent árát a világpiacon, tompítva az üzemanyagárak ingadozását Európában. Az energiabiztonság nemcsak a mennyiségi ellátottságról, hanem az árstabilitásról is szól – ebben pedig a líbiai szénhidrogének szerepe kulcsfontosságúvá válhat. 

Kapcsolódó:

Fotó: Pixabay