Az elnök külpolitikai irányvonala második elnökségében visszatér korábbi mintáihoz: katonai támogatást biztosít Ukrajnának, miközben keményebb gazdasági nyomással kényszerítené Oroszországot a béketárgyalásokra. A türelmi idő ezúttal 50 nap, Moszkva máris jelezte, hogy nem veszi komolyan a fenyegetést.
Miután a Fehér Házban fogadta Mark Rutte NATO-főtitkárt, Donald Trump 180 fokos fordulattal bejelentette, hogy újraindítja a fegyverszállítást Ukrajnának. A csomagok elsősorban Patriot légvédelmi rakétákat és rendszereket tartalmaznak majd, de az elnök nem zárta ki a támadó fegyverek, köztük nagy hatótávolságú rakéták küldését sem.
A történetben a csavar, hogy Trump immár teljes egészében üzleti alapon szemléli az ukrajnai háborút: a fegyvereket már nem donorországként ingyen, de nem is hiteltárgyként adja – sőt még csak nem is Ukrajnának. Beleegyezett ugyanis Zelenszkij és Rutte azon tervébe, amely szerint a rendszereket a NATO európai tagállamai vásárolják meg, majd vagy saját, már Ukrajnába küldött fegyvereik pótlására használják, vagy egyenesen továbbítják Kijevnek. Németország, Finnország, Dánia, Svédország, Norvégia, Nagy-Britannia, Hollandia és Kanada máris jelezték, hogy részt kívánnak venni Ukrajna újrafegyverzésében – ezúttal azonban már a saját költségvetésükből finanszírozzák azt. Nem is olcsón: ha csak Patriotokat vásárolnak, egy teljes rendszernek nagyjából 1 milliárd dollár körüli az ára, a rakéták darabja 4 millió dollárba kerül. Amerikai kormányzati források szerint az első csomag értéke 10 milliárd dollár körül lesz.
Trump érezhetően frusztrált lett attól, hogy az annak idején 24 órásra ígért, háborút lezáró tervével januári beiktatása óta nem tudott kézzelfogható eredményt produkálni. Külpolitikai káoszstratégiája működött az ukránoknál, de lepergett a Kreml falairól. Több alkalommal egyeztetett Putyin elnökkel a fegyverszünet érdekében, minden ilyen alkalommal elégedettségének adott hangot, az orosz módszer azonban ugyanaz maradt: Moszkva mély tisztelettel üdvözölte Trump erőfeszítéseit a béke megteremtésére, majd még hevesebb támadásokat indított Ukrajna ellen. Az elnök végül belátta, hogy a béketárgyalások csak az orosz fél ultimátumainak elfogadásával kezdődhetnének el, így taktikát változtatott, és egyfelől immár leplezetlenül üzletet csinál a háborúból, másfelől – és sokak szerint ez az, ami arcvesztéssel járhat – visszakanyarodik Biden, illetve önmaga első elnöki ciklusának Oroszország-politikájához.
A fegyverszállítás újraindításával párhuzamosan ugyanis Trump egy brutálisnak szánt szankciójellegű-csomagot is belengetett azzal, hogy amennyiben Putyin 50 napon belül nem kezdi meg a valós, érdemi tárgyalásokat Ukrajnával a békekötés érdekében, életbe lépteti azt. A fenyegetés 100 százalékos vámokat fogalmaz meg, ám Trump másodlagos szankciókat is emlegetett ennek kapcsán, vagyis arra gondolt, hogy Moszkván kívül minden olyan országra kiveti a tarifát, amelyik energiakereskedelmet folytat Oroszországgal – így próbálva meg ellehetetleníteni azt, csökkenteni a Kreml és növelni az amerikai energiabevételeket.
A lépés olyan nyílt gazdasági nyomásgyakorlás, amitől az elnök eddig távol tartotta magát, jogosan azt hangoztatva, hogy a szankciós szigorítással éppen az ellenkezőjét fogja elérni Moszkvánál, mint amit szándékozott. Az sem világos még, Moszkva egy pillanatig is komolyan fogja-e venni a fenyegetést: nem ez az első alkalom, hogy Trump szűk határidőket szabott meg Putyinnak, aminek letelte után egyetlen esetben sem történt semmi.
Az ötlet egyébként Lindsey Graham republikánus szenátortól származik, igaz, ő 500 százalékos vámok kivetését javasolta másodlagos szankciókként. A törvényjavaslathoz meg is lenne a szükséges támogatás, azonban mindenki Trump bólintásától tette függővé, hogy valóban végleges szavazásra engedjék-e azt. Graham javaslatának következményeit többen egyenesen olyan gazdasági katasztrófának minősítették, amilyet még nem látott az Egyesült Államok. Ott van Izrael, amely bőszen kereskedik az oroszokkal, vagyis egy többfrontos háborút vívó szövetségesre kellene kivetni az értelmezhetetlen nagyságú vámtarifát, de nem úszná meg Tajvan sem, ami az orosz naftavásárlással kerülne célkeresztbe – a félezer (vagy akár a 100) százalékos vám kivetése a szigetországra nyilván nagyban rombolná az USA ázsiai védelmi pozícióját. Ugyanez mondható el Japánról is, amely a mai napig orosz LNG-vásárló, a legékesebb példa azonban maga az Európai Unió lett volna, amelynek a cseppfolyósított földgázimportja majdnem 20 százalékkal nőtt tavaly, elsősorban Németországnak, Franciaországnak, Belgiumnak és Spanyolországnak köszönhetően. Graham ráadásul saját maga vizezné fel a tömény törvényt, és kihagyna a szankciókból mindenkit, aki „segíti Ukrajnát”. Ez csak még kuszábbá teszi az elgondolást, hiszen ezek az országok (beleértve az európaiakat, illetve magát az Egyesült Államokat is) egyfelől így továbbra is „támogathatják” az orosz háborús költségvetést (az EU gázszükségletének 20 százaléka származik Oroszországból), másfelől a legabszurdabb vámháborút robbantaná ki az Egyesült Államok és több mint harmincöt állam között, beleértve azt a Kínát és Indiát, amely az orosz energiaimport 70 százalékáért felelős.
Valahol halkan felnevet egy Joe Biden
Miközben Trump hat hónap alatt végig Bident ostorozta annak elhibázott, „Amerika-ellenes” ukrajnai háborús politikája miatt, a mostani bejelentés arra enged következtetni, hogy teljes egészében magáévá teszi elődje szankciókra és fegyverszállításokra alapuló módszerét. Ugyanakkor a most ismertetett terv kísérteties hasonlóságot mutat első ciklusának külpolitikai elemeivel is, vagyis a Trump 2.0 is hátraarcot készül tenni, hogy találkozzon első verziójával, lemondva a kompromisszumos megoldásról, elfogadva egy újabb végtelen háború lehetőségét.
2017-ben Trump már aláírt egy hasonló (egyébként zömében működésképtelen), másodlagos szankciókat tartalmazó törvényt, amely a Countering America’s Adversaries Through Sanctions Act (CAATSA) nevet kapta, és – nincsenek véletlenek – szintén Lindsay Graham nevéhez fűződött. A törvény akkor elsősorban három országot célzott meg: Oroszországot a Krím annektálása, Iránt a rakétaprogramja, Észak-Koreát pedig nukleáris fegyverprogramja miatt. Ugyanúgy másodlagos szankciókkal fenyegette meg azon országokat, amelyek fegyver, energia vagy pénzügyi kereskedelmet folytatnak a büntetett államokkal, mint a most, a különbség az, hogy ez a javaslat (túl azon, hogy amennyiben valóban életbe lép, szertefoszlatja a békekötés maradék illúzióját is) az Egyesült Államok legjelentősebb kereskedelmi partnerei, így Kína, az EU és Tajvan ellen is irányul majd – tovább amortizálva Washington globális megítélését. Érdekes módon a CAATSA ellen akkoriban (Németország és Franciaország vezetésével) fél Európa hangosan tiltakozott, mondván, hogy az USA európai cégeket zsarol, miközben saját LNG-exportját akarja növelni – nem mellesleg azt is Trump szemére vetették, hogy súlyosan rombolja a szuverén európai energiapolitikát, amikor másodlagos szankciókkal sújt nem amerikai vállalatokat.
Erősen megkérdőjelezhető a módszer várható eredményessége is. A Kreml szerint Trump mondhatna valami újat is, a szankciós politikát ugyanis Moszkva negyedik éve eredményesen hárítja el. Ezzel párhuzamosan Washington bajosan várhatja el majd Kínától vagy Indiától, hogy állítsa le energiakereskedelmét Oroszországgal az amerikai fenyegetés hatására. A jelenlegi kaotikus amerikai vámpolitikában Trump kénytelen volt visszavonulót fújni Kínával szemben, precedenst teremtve Pekingnek arra, hogy bebizonyítsa: a ritkaföldfémek és a kritikus ásványok exporthegemóniája miatt valóban óriási nyomásgyakorlási potenciállal rendelkezik, amit bármikor, akár egy másodlagos szankció kivetése esetén is alkalmazhat Washington ellen.
Egyszer már nem sikerült…
Ha a NATO összefüggésében nézzük Trump fordulatát, az valóban az elnök gondolatmenetét erősíti. A hágai csúcson a tagállamok megállapodtak, hogy 5 százalékra emelik a GDP-arányos védelmi költségvetést évente – trükkös módon ebben az összegben benne lehet az Ukrajnának küldött fegyversegélyek ára is. Vagyis egy hónappal a csúcs után az elnök már el is kezdi leszüretelni az egyezség gyümölcseit, amely természetesen az amerikai hadiipart fogja elsősorban erősíteni. Hosszabb távon a védelmi büdzsék növelése az európai szárnynak és államoknak fognak kedvezni, a hangsúly azonban az ukrajnai háború végéig mindenképpen a washingtoni politika és üzleti érdekek felé tolódik.
Trump tehát nem csupán újra belebújni készül saját, egyszer már levetett külpolitikai kabátjába, de újra is gombolja azt. „Béketeremtés” címszó alatt egy minden eddiginél erősebb nyomásgyakorlási terv körvonalazódik, amely egyszerre próbálja térdre kényszeríteni Moszkvát, borsot törni Kína orra alá, revolverezni az európai és ázsiai szövetségeseket, és közben dollármilliárdokat pumpálni a Pentagon megrendelésein keresztül az amerikai hadiiparba. Vérbeli Trump-féle geopolitikai üzleti modell, amely mögött azonban (Moszkva esetében) immár nem áll ott a valódi alku lehetősége, csupán egy, a Kreml számára újdonságot semmiképpen nem jelentő tranzakciós logika.
Trump bejelentésének talán az a legnagyobb kockázata, hogy Washington a másodlagos szankciókkal egyszerre veszítheti el diplomáciai hitelét Moszkvában, valamint a maradék bizalmat legnagyobb kereskedelmi partnerei körében. Ami a legfontosabb: Trumppal ellentétben Putyin soha nem pénzben mérte a háborút és a békét. Az elmúlt évek washingtoni ultimátumkülpolitikai próbálkozásai leperegtek Oroszországról, nem lesz ez másképp ezúttal sem. Ezzel párhuzamosan azonban újabb konfliktusokat szülhet olyan országokkal, amelyek egyébként is minden erejükkel az Egyesült Államok formálta világrend megváltoztatásán dolgoznak – és olyanokkal is, akik eddig kívülállóként szemlélték az új küzdelmet.
***
Kapcsolódó:
Fotó: NATO
