Azerbajdzsán és az USA hallgatólagos segítségével Ankara egy érdekes politikai játszmába kezdett: erősítené keleti ambícióit, ráadásul Erdoğan van annyira zseniális, hogy mindezt úgy tudja eladni, hogy ezzel az atlantista rendet szilárdítja meg.
Ali Nasszar libanoni író és geopolitikai tanulmányokra szakosodott elemző szerint Ankara eurázsiai behatolása a neooszmán ideológiát, az iszlám „puha hatalmat” és a NATO-hoz közel álló geopolitikát ötvözi, hogy versenyre kelhessen Oroszországgal, Kínával, Iránnal és Indiával – írta a The Cradle (A bölcső) oldalán.
Érthető, hogy az arab világ – történelmi tapasztalataira hagyatkozva – feszélyezve tekint Törökországra, különösen, ha a neooszmán terjeszkedés jegyeit véli felfedezni. Még akkor is, ha nem az arab világ felé való térfoglalásaról volna szó. Így tesz Ali Nasszar is, aki megállapítja, hogy az elmúlt évtizedekben Ankara külpolitikai célja döntően kelet felé tolódott, Közép- és Dél-Ázsián keresztül haladva. Szerinte
ez egy többrétegű geopolitikai projektet tár fel, amely a pánturanista nacionalizmusra, a Muzulmán Testvériséggel szövetséges politikai iszlámra, valamint a katonai és fejlesztési eszközök stratégiai bevetésére épül.
Mindezeket szerinte Törökország nemzeti érdekeinek szolgálatára, valamint a NATO tágabb regionális céljaival való összhang megteremtésére alakították ki. Abban a világban, ahol az amerikai befolyás csökken, és visszatérünk a multipolaritáshoz, valamint fokozódik az energiáért, a kereskedelmi folyosókért és a feltörekvő piacokért való globális verseny,
Törökország az eurázsiai terjeszkedést már nem opcionálisnak tekinti, inkább stratégiai szükségszerűségnek.
Banglades – a keleti próbaterep Ankara számára
Ali Nasszar Bangladest tartja Törökország befolyásolási céljai legkeletibb határának, mivel India és Mianmar közé ékelődve a muszlim többségű ország termékeny talajt kínál a török befolyás számára. Az arab világon kívüli iszlám társadalmakban Törökország a Muzulmán Testvériség-stílusú politikai iszlámján keresztül terjesztette ki a befolyását. Ez a megközelítés különösen Pakisztánban és Bangladesben érződik. A törökök egyre növekvő érdekvédelmi és médiahálózatot építettek ki, amelyek a muszlim umma (hívők közössége) spirituális és politikai élcsapataként mutatják be Ankarát. Ezzel párhuzamosan a Testvériséghez kötődő nem kormányzati szervezetek kiterjesztik a török „puha hatalmat” az oktatás, az egészségügy és a vészhelyzeti segélyek révén. Ez az architektúra pedig lehetővé teszi Ankara számára, hogy magát mind a civil társadalomban, mind az állami intézményekben megszilárdítsa.
Bangladesben, Muhámmad Iunúsz kormányának – egy iszlamistabarát és Ankarával szimpatizáló adminisztrációnak – 2024-es felemelkedése utat nyitott a török szereplők számára, hogy ne csak fejlesztési partnerekként, hanem kulturális és politikai erőként is megjelenjenek. Nagy diplomáciai botrány alakult ki, miután egy török támogatású nem kormányzati dakkai szervezet vitatott térképeket mutatott be az úgynevezett „Nagy-Bangladesről”, amely magában foglalja India keleti és északkeleti államainak nagy részét, valamint Mianmar egyes területeit. A dokumentum megjelenése komoly aggodalmat keltett Indiában a Bangladessel való kétoldalú kapcsolatok romlása közepette, a vita pedig fordulatot vett Törökország növekvő bangladesi jelenléte miatt. A török katonai együttműködés Dakkával állítólag a Iunúsz-kormány alatt bővült.
Egyes szakértők szerint ez a „térképészeti vállalkozás” Törökország azon kísérletét tükrözi, hogy stratégiai ellensúlyt teremtsen India dél-ázsiai hegemóniájával szemben.
Ali Nasszar szerint Banglades több, mint egy új befolyási színtér. Egy olyan laboratórium, ahol Törökország teszteli politikai modelljének és vallási ideológiájának az indiai szférába való exportálhatóságát, a humanitáriusság és az iszlám szolidaritás álcájába burkolva. Pakisztán régóta alappillérként szolgál Ankara regionális kapcsolataiban. A kétoldalú viszonyt erősítik a közös védelmi projektek – különösen a drónok és a páncélozott járművek gyártása. Mindkét ország különböző mértékben közösen támogatta a muszlim ügyeket, beleértve Kasmírt és Palesztinát is. Ez a partnerség Észak-Ciprusra is kiterjed.
Ankara eurázsiai terjeszkedését egy gondosan kidolgozott „puha hatalmi” stratégia támasztja alá. A Török Együttműködési és Koordinációs Ügynökség (TIKA) fejlesztési projekteket hajt végre az oktatás, az egészségügy és az infrastruktúra területén. A Török Vallási Alapítvány mecseteket épít, vallási központokat finanszíroz, és török nyelvű iszlám oktatást kínál külföldön. Eközben a török iskolák és egyetemek egy új elitréteget képeznek, ami összhangban van Ankara politikai világnézetével.
Turanizmus: a török terjeszkedés gerince
A pánturanizmus egy olyan, 20. század eleji ideológia, amely az Anatóliától Nyugat-Kínáig terjedő török ajkú népek egyesítésére épül, és Ankarában a geopolitikai konszolidáció eszközeként éledt újjá. Ma Törökország ezt a víziót alkalmazza Közép-Ázsia – különösen Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Kirgizisztán és Azerbajdzsán – feletti uralmának elmélyítésére.
Ali Nasszar eme megjegyzése bírálja a török népeket, miközben figyelmen kívül hagyja, hogy az arab nemzetek között is létezik hasonló pánarab mozgalom. Mindenesetre megemlíti, hogy az olyan, államilag támogatott kulturális kezdeményezéseken keresztül, mint például az ösztöndíjprogramok és a diákcserék, Törökország átalakítja a regionális oktatási és médiatájképet. Ezzel egybevágnak azok az erőfeszítések, hogy a cirill (orosz) alapú írásokat latin ábécével váltsák fel ezekben az államokban, erősítve a pántörök nyelvcsalád fogalmát.
Infrastruktúra szintjén olyan projektek, mint a kelet-nyugati energiafolyosó és a transzkaukázusi vasútvonal, fizikailag is összekötik Közép-Ázsiát Törökországgal és Európával. Szerinte azonban ez nem pusztán a logisztikáról szól, hanem arról is, hogy az eurázsiai magban betöltött befolyásért folyó közdelemben Oroszországot és Kínát kihívások elé állítsák, és Ankarát meghatározó szereplőként pozícionálják az ázsiai hatalmi egyensúlyban.
Ali Nasszar legfőbb bírálata libanoni arabként az,
hogy Törökország csak látszólag folytat független külpolitikát, eurázsiai terjeszkedése tökéletesen összhangban van a NATO kulcsfontosságú célkitűzéseivel.
Igaz, Tibetben és Hszincsiangban közvetlenül kiegészíti a nyugati erőfeszítéseket Kína megfékezésére, Afganisztánban és Közép-Ázsiában Ankara jelenléte Iránt veszi körül, Közép-Ázsia volt szovjet köztársaságaiban pedig Moszkva maradék befolyásának riválisaként szolgál. A szerző viszont elismeri: Ankara távol áll attól, hogy „gazember államként” viselkedjen, inkább a NATO regionális segédszervezetének szerepét tölti be. Kulturálisan rezonáló narratívák használata – legyen az pántörök vagy iszlamista – a beavatkozását a helyi közönség számára elfogadhatóvá teszi, miközben hosszú távon atlanti terveket is szolgál.
Ali Nasszar ezzel tulajdonképpen elismeri Erdoğan zsenialitását, hiszen ezeknek a céloknak a konvergenciája magyarázhatja a nyugati országok toleranciáját Törökország terjeszkedő manővereivel szemben, bármekkora viták is folynak a Szíriával és a Földközi-tenger keleti részével kapcsolatban.
Persze Törökország erősödése Ázsiában nem arat mindenhol osztatlan sikert. India például egyre növekvő aggodalommal tekint Ankara erősödő bangladesi jelenlétére, különösen az említett „Nagy-Banglades” térkép terjesztésére. Kína stratégiai provokációnak tekinti Törökország tibeti szerepvállalását. Oroszország pedig, amely újra megerősítené pozícióját Közép-Ázsiában (ha nem lenne annyira elfoglalt Ukrajnában), valószínűleg nem fog teret engedni a török ambícióknak. Ankara tehát módszeresen épít ki egy befolyási övezetet Közép- és Dél-Ázsiában, de a terjeszkedése nem kockázatmentes.
Jelenleg regionális hatalomként kell érvényesítnie az érdekeit anélkül, hogy ellenreakciót váltana ki olyan beágyazott hatalmakból, mint Oroszország, Kína és India. Megmutatni függetlenségét, miközben a nyugati szövetség funkcionális pillére marad.
Abban bízhatnak, hogy igazak maradnak azok az előrejelzések, miszerint a világ gazdasági rangsorának jelenlegi 18.-ik helyéről 2050-re akár az első tíz közé is kerülhet, és hogy mindaddig az ország élén lesz egy olyan távolba nézni képes stratéga, mint Erdoğan.
Gondolatkísérlet a nagy Turáni birodalom kialakulásáról (Attila unokáinak egyesüléséről)
Ez a törekvés a következő évtizedekben meghatározhatja a kontinens nyugati és keleti hatalmi tengelyeit. Provokatív forgatókönyvnek tűnhet, hogy 30–40–50 éves perspektívában az egész folyamat Oroszország felbomlásához vezethet, főleg ha Kína is mellé társul érvényesítve területi követeléseit Moszkvával szemben – persze csak ha már legyűrte az Egyesült Államokat.
Elméletileg volna reális esély egy 200 milliós türk nagyhatalom kialakulására, de ezt több tényező is gátolhatja. Bár jelenleg ezen államok több közös szervezetben is részt vesznek (Türk Tanács, Kaszpi Gazdasági Együttműködés, Shanghaji Együttműködési Szervezet), de egyelőre nincs jele annak, hogy bármelyikük közelebb vinne egy politikailag értelmezett „szövetségi államhoz”.
A közép-ázsiai államok (Kazahsztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán, Türkmenisztán) erősen ragaszkodnak a belső hatalmi gyakorlataikhoz és a kétoldalú egyensúlyokhoz: Moszkvával és Pekinggel is fenntartják viszonyaikat, nem szeretnének kizárólag Ankara tengelyébe kerülni. Minden érintett állam próbál egyszerre Oroszországgal, Kínával és Európával is gazdasági kapcsolatokat építeni. Egy Törökország-központú blokk – amely egységes vám- vagy közös valutapolitikát követelne – jelenleg nem szolgálná mindannyiuk rövid távú érdekeit.
Bár a legtöbb „türk” nép szunnita muszlim, a regionális vallási irányzatok (szúfi hagyományok Közép-Ázsiában, de kisebb síita közösségek is Azerbajdzsánban) és az etnikai kisebbségek szintén bonyolítják a homogenizálást. Jelenleg a Türk Tanács országainak lélekszáma valamivel több mint 160 millió, kétszázmillióra akkor nőhetne, ha sikerülne integrálnia Oroszország tatár/muszlim népességét, de erre nincs semmilyen hivatalos kezdeményezés. Az oroszországi muszlimok száma ma nagyjából 25–30 millió (a teljes lakosság 18–20 százaléka). Különböző modellek léteznek, de a magasabb termékenységgel bíró etnikum 2050-re könnyen kiteheti a lakosság 25-30 százalékát.
Azt is meg kell említeni, hogy Oroszország szövetségi struktúrája (a szubjektumok közt erősen eltérő autonómiával) lehetőséget ad a regionális identitások fenntartására. A Kreml mindhárom nagy konfliktustérség (Csecsenföld, Dagesztán, Baskíria) háborúi után rájött a puszta elnyomás mint uralmi stratégia korlátaira. Tompítja a regionális politikai elitellenességet, valamint a helyi vezetőkkel való tárgyalások során a kisebbségek tagjainak lehetőséget ad, hogy az orosz intézményekben karriercélokat és anyagi biztonságot találhatnak, ami mérsékli a szélsőséges szeparatizmust.
Erdoğan komoly dilemmával néz szembe. Bár látványosan emeli a türk világ presztízsét, azért közben a legfontosabb partnere Oroszország (energiaimport, szíriai megállapodások). Egy konfliktus Moszkvával megzavarná az észak-déli energiaszállításokat, destabilizálná a kaukázusi és közép-ázsiai régiókat, kockázatos törésvonalakat nyitna a Szíriában és Líbiában közösen folytatott beavatkozások mezsgyéjén.
Peking elsődleges érdeke a stabilitás, az Egy övezet, egy út kezdeményezés útvonalainak sima működése. Egy orosz széttagolódás rövid távon nem feltétlen hozna kedvező helyzetet, hosszabb távon pedig a kelet-szibériai és dél-szibériai vasútvonalak kiszámíthatóságát, illetve az energiaexportot tenné kockázatossá. Így a nagyhatalmi érdekeknek megfelelően fokozott diplomáciai és gazdasági verseny várható, főleg a soft power (infrastruktúra-fejlesztés, beruházás, vallási-kulturális kapcsolatok) mentén. A muszlim közösségek növekedése, Törökország keleti nyitása és Kína eurázsiai stratégiája együtt alakítják a jövőt, de egyik sem valószínűsíti Oroszország teljes darabokra hullását. Sokkal inkább egy rugalmas, többközpontú, hálózatos együttműködés fog kialakulni a posztszovjet térségben.
A fegyveres konfliktus veszélye
Fegyveres konfliktus vélhetően akkor alakulhat ki, ha a helyi muszlim vezetők vagy közösségek úgy érzik, hogy Moszkva nem elégíti ki kulturális, nyelvi vagy vallási autonómiára vonatkozó igényeiket. Megszilárdulhatnak bizonyos szeparatista törekvések (például az Észak-Kaukázusban) – a Csecsenfölddel kapcsolatban láttunk már hasonlót. Törökország vagy akár Kína biztonságpolitikai, gazdasági és valláshasználati okokból (eddig főleg soft power) támogathatná a helyi elit bizonyos csoportjait. Ha ez nyíltan erősödik, Moszkva katonai eszközökhöz nyúlhat a befolyási zónák megtartásához.
Az észak-déli szibériai energiaszállító útvonalak, a vasút- és olajvezetékek a Közel-Keletet Európával kötik össze. Márpedig ezek célpontjai lehetnek fegyveres akcióknak vagy szabotázsnak egy nagyobb geopolitikai válság során. A Kreml ma már inkább olyan decentralizált, de kontrollált megoldásokat alkalmaz, mint a regionális elnökök kinevezése vagy nagyobb költségvetési juttatások. Ha azonban már ez sem eredményez konszenzust, a központi hatalom katonai beavatkozásra kényszerülhet.
Ezen kívül, ha Törökország és Kína túl nyíltan rivalizál Moszkvával az oroszországi muszlim közösségek támogatásáért, azzal könnyen belekeveredhet egy NATO–Oroszország–Kína-feszültségbe, és regionális proxykonfliktusokat gerjeszthet.
Ha ezek a folyamatok kiegyensúlyozottan, tárgyalások útján zajlanak le, elkerülhető a fegyveres konfrontáció. Ellenkező esetben – különösen, ha egyik nagyhatalom sem hajlandó a kompromisszumra – valóban kialakulhatnak helyi lázadások vagy szélesebb proxyháborús helyzetek.
Érdemes megemlíteni még egy konfliktusforrást: a vizet. Közép Ázsia vízhiánytól szenved, a szibériai gazdag vízhozamú folyók erre enyhülést nyújthatnának, ami könnyen válhat geopolitikai feszültség forrásává. Oroszország valószínűleg nem engedi meg a vízexportot, ha az veszélyezteti belpolitikai vagy ökológiai érdekeit (pl. a tajga). A partnerországokban viszont nőhet a radikalizált, szélsőséges nézetek térnyerése, ha nem látnak reális, békés megoldást. Egy-egy nemzetközi nagyhatalom (Törökország, Kína, Irán) „puha” vagy „kemény” támogatást nyújthat valamely helyi csoportnak, fokozva ezzel a feszültséget.
Ugyanakkor a gyakorlatban a magas költségek, az öntöző- és energetikai integráció bonyolultsága, valamint a politikailag érzékeny szuverenitási kérdések miatt egyelőre inkább lassú, adminisztratív vita és regionális együttműködés várható, semmint közvetlen fegyveres összecsapás.
Cikkünk nem tükrözi a Makronóm álláspontját, célja csupán a tájékoztatás és információközlés.
Kapcsolódó:
