Az expedíciós haditengerészet műfaja elavult, a szövetségesek elbizonytalanodtak – ez, valamint a felderítő és drónharcok sikerei, illetve a téves nyugati adatnarratíva segíthetett rövidre zárni az USA és Kína közötti Thuküdidész-csapdát. A világ fellélegezhet.
Az elmúlt évek harci cselekményei azt mutatják, mintha lejárt volna az expedíciós haditengerészet korszaka. Kína bebizonyította ezt a Dél-kínai-, Ukrajna a Fekete-, a húszik pedig a Vörös-tengeren. Hiába a méregdrága technika, a hadihajók tehetetlenek az olcsó drónok és rakéták okozta támadással szemben.
Az Asia Times Han Fejzi ókori kínai bölcs nevét használó szerzője a fentiek megállapítása után azt is kijelenti, hogy a közhiedelemmel ellentétben Kína nem pusztán az olaj-, a földgázvagyon vagy a halak miatt vágyik a Dél-kínai-tengerre, hanem leszállópályákat, rakéta- és haditengerészeti bázisokat, valamint elektronikus lehallgatóállomásokat szeretne telepíteni, kiterjesztve az ország déli tengeri biztonsági határvonalát.
Kína valójában egy olyan hadszínteret akar itt kialakítani, hogy egész Ázsia tanúja lehessen az amerikai haditengerészet tehetetlenségének.
Az ázsiai nagyhatalom okosan építkezett a térségben. Először alaposan tesztelték, majd telepítették a hajók elleni ballisztikus rakétáikat, bizonyítva a működőképességüket. A rakétapajzs nélkül az amerikai haditengerészet egy anyahajó puszta jelenlétével is megállíthatta volna a szigetépítést.
Mindennek az előzménye, hogy Kína még 1996-ban rakétateszteket hajtott végre a Tajvani-szorosban, így próbálva befolyásolni a tajvani elnökválasztást. Ekkor Clinton elnök két amerikai haditengerészeti csapatot küldött a térségbe, a kínaiak pedig kénytelenek voltak visszavonulni.
Peking ekkor kezdte fejleszteni a ballisztikus rakétáit (ASBM), amelyekkel veszélyeztetheti az amerikai haditengerészetet: a 2010-es években a Dél-kínai-tengeren hét mesterséges szigetet épített fel és militarizálta azokat.
De nem csak Kína hozható fel példaként, ugyanis alig két hónappal az ukrajnai invázió elindítása után, 2022. április 22-én ukrán vadászgépek két R–360 Neptune cirkálórakétát indítottak a Moszkva nevű cirkáló, vagyis az orosz fekete-tengeri flotta zászlóshajója ellen. A második világháború óta nem süllyesztettek el ekkora orosz hajót. Az ukrán vadászgépek ezt követően további egységeket és egy tengeralattjárót süllyesztettek el vagy rongáltak meg rakéták és drónok segítségével. Oroszország azóta keletre, Szevasztopolból Novorosszijszkba helyezte át fekete-tengeri flottáját, ezzel nagyrészt kivonva azt a további harcokból.
Visszatérve Kínára, drámai volt tavaly, amikor érvényesíteni kezdte az igényét egy Fülöp-szigeteki atollra. Bár az USA szövetségben áll a Fülöp-szigetekkel, az amerikai haditengerészet válasza mégis az volt, hogy már átcsoportosította a USS Theodore Roosevelt repülőgép-hordozót és annak kísérőit Kelet-Ázsiából a Közel-Keletre. Így a dél-kínai-tengeri feszültségek csúcspontján a Csendes-óceán nyugati része amerikai hadihajó nélkül maradt. A kínai szerző szerint ez
sokaknak azt bizonyította, hogy az amerikai haditengerészet elrettentő ereje csökkent, és nem kíván összecsapni Kína vadonatúj tengeri flottájával és rakétáival.
Persze akkortájt a húszik komolyabb fejfájást okoztak az Egyesült Államoknak, hiszen a világkereskedelem egyik ütőerét blokkolták. Filléres rakétáikkal ugyanis arra kényszerítették az amerikai haditengerészetet, hogy milliárdos nagyságrendben égesse el a rakétáit, mégpedig anélkül, hogy komolyabb károkat okozott volna a síita mozgalomnak. A húszik pedig akár győzelemként is elkönyvelhetik a békekötést, hiszen a jemeni harcosok csak abban egyeztek meg, hogy tartózkodnak az amerikai hadihajók megtámadásától. Vagyis tovább folytatták a műveleteiket az Izraelhez köthető hajók ellen, és ebben az amerikai haditengerészet vörös-tengeri jelenléte nem zavarta őket.
Az Asia Times szerzője azt is felemlíti, hogy a sajtószivárogtatások szerint Elbridge Colby, az Egyesült Államok védelmi politikai államtitkár-helyettese nyomást gyakorolt Japánra és Ausztráliára, hogy tisztázza a két ország szándékát egy tajvani vészhelyzettel kapcsolatban. Washington nyomásgyakorló taktikája azonban zátonyra futott amiatt, hogy kitudódott Colby követelése, ami így belpolitikai problémákat okozott a két országban. A kiszivárogtatás nem meglepő, tekintve az amerikai haditengerészet nem túl kiemelkedő teljesítményét a Vörös- és a Dél-kínai-tengeren, ami Japán és Ausztrália bizalmatlanságát mutatja az Egyesült Államok elszántsága és képességei iránt.
Hiszen miért kötelezné el magát bárki is Tajvan védelme mellett, ha maga az Egyesült Államok sem hajlandó erre?
Japán és Ausztrália miért állna egy olyan haditengerészet megsegítése mellé, amelyik csak azért hagyta magára a Fülöp-szigeteket, hogy aztán a húszik megalázzák? Ráadásul Kína hajók elleni rakétái és drónjai valószínűleg hatékonyabbak, mint a húszik által használtak.
Han Fej-ce figyelmeztet, hogy egy ilyen helyzetben a szövetségek törékenyek. Amikor ugyanis a hegemón nem tudja bizonyítani az elszántságát és azt, hogy képes minden költséget viselni, akkor bizony kevés az ösztönző erő. A szövetségi partnerek kötelezettségvállalása hiányában pedig az USA elszántsága is csökken az iránt, hogy egyedül vágjon bele a küzdelembe.
A Thuküdidész-csapda elmélete szerint egy háború kirobbanása akkor valószínű, ha egy felemelkedő hatalom kihív egy domináns, már meglévőt. A felemelkedő által keltett félelem pedig arra készteti a domináns felet, hogy megpróbálja elnyomni a kihívót, ami egyre növekvő feszültségekhez és elkerülhetetlen háborúhoz vezet.
Hogy Kína ezt elkerülte, abban szerepet játszhatott, hogy a nyugati média az országot következetesen a világ második legnagyobb gazdaságaként írta le. Ez a téves helyzetfelmérés megbénította az ázsiai nagyhatalom megfékezésére irányuló erőfeszítéseket.
Ezért pedig hálás lehet az emberiség, hiszen így megoldódott Thuküdidész csapdája.
A szerző Václav Havelt idézi, aki szerint Kína gazdasági felemelkedése olyan gyors volt, hogy „még meglepődni sem volt időnk”. Hozzáteszi, hogy Kína termelő és fogyasztói erejének számbavétele szerint a gazdasága mérete kétszerese az Egyesült Államokénak. A legtöbb index (azaz például a hivatkozások, a szabadalmak) tekintetében az ázsiai nagyhatalom tudományos és technológiai kibocsátása jóval meghaladja az USA-ét, ráadásul exponenciálisan növekszik. Kína humántőke-termelése is óriási: 6-8-szor annyi STEM-diplomást (természettudományok, technológia, mérnöki tudományok és matematika) mutathat fel, mint az Egyesült Államok.
Így jogosan állíthatja az Asia Times szerzője, hogy
a Nyugat elszalasztotta a pillanatot: Kína már nem a felemelkedő, hanem meglévő hatalom.
Minden, Kína megfékezését szolgáló erőfeszítés, a technológiai szankcióktól a kereskedelmi háborúkon át a médián keresztüli lejáratásig, hatástalan, sőt olykor kontraproduktív. Az ókori Görögországban viszont Spártának nem a nála kétszer nagyobb Athénnal kellett szembenéznie. A peloponnészoszi háború könnyen elkerülhető lett volna, ha Athén olyan gyorsan felemelkedik, hogy Spártának „megdöbbeni sem lett volna ideje”. Így aztán soha nem hallottunk volna Thuküdidészről, és talán a Peloponnészoszi háború története című műve sem született volna meg.
Visszatérve a tengeri hadviselésre, amikor az egyes nemzetek rájönnek, hogy az expedíciós haditengerészet mára elavult, és felismerik Kína elképesztő növekedését, az az átrendeződés ugyanilyen gyors lesz, és egy vereséghez fog hasonlítani.
Han Fej-ce szerint
mindez leginkább az Egyesült Államoknak lesz hasznára, amely végre újra felépítheti magát a nyolc évtizedes hegemónia viselésének a terhei után.
Kapcsolódó:
