Az Ilias Alami, a Cambridge-i Egyetem politikai gazdaságtan adjunktusa eredeti módon írta le korunk új hidegháborúját, és idézi Lula da Silva brazil elnököt, aki kijelentette:  

„Nem fogadunk el egy újabb hidegháborút az Egyesült Államok és Kína között, mindenkivel kapcsolatokat fogunk ápolni.” 

Ezt a véleményt osztják a globális dél vezetői is. Sok fejlődő ország – Brazília, Malajzia, Kenya és mások – ma már nem hajlandó választani Washington vagy Peking között, hanem az el nem kötelezett mozgalom mintájára igyekszik egyenrangú kapcsolatokat építeni mindkét nagyhatalommal. Ezt néhány tudós többszörös igazodásnak (polyalignment) nevezi. 

Ennek során az 1955-ben indult el nem kötelezettek mozgalom elveire, szimbólumaira és retorikájára támaszkodnak, amely a harmadik világ országainak koalíciója, amelyek az első hidegháború idején úgy döntöttek, hogy nem csatlakoznak sem az Egyesült Államokhoz, sem a rivális szovjet geopolitikai blokkhoz. 

Az első hidegháború alatt, amely nagyjából 1947-től 1991-ig tartott, a rivális geopolitikai és ideológiai tömbök a területi befolyásért versengtek, miközben igyekeztek korlátozni riválisaik terjeszkedését. A nagyhatalmi rivalizálásnak ez a korszaka hívta életre az el nem kötelezettség vízióját, amely a harmadik világ országainak kísérlete volt stratégiai autonómiájuk előmozdítására és az önrendelkezés elveinek érvényesítésére.  

A mai geopolitikai rivalizálás azonban egy sokkal mélyebben összekapcsolódó, globalizált gazdaságban zajlik. Ez az új hidegháború a neoliberális globalizáció által szült világ terméke, amely egyrészt új globális kölcsönös függőséget hozott létre a nemzetek között, másrészt a globális gazdaságban hatalmas eltolódást eredményezett a hatalmi egyensúlyban és a gazdasági tevékenységben.  

Az Egyesült Államok már nem az egyetlen globális hatalom, hanem Kínával versenyez a kereskedelemért, a beruházásokért és a technológiai fölényért. Ez a konfliktus Trump első elnöksége óta jelentősen felerősödött, és új magasságokba emelkedett a Biden-kormányzat, majd a Trump 2.0 alatt.  

Maga a geopolitika természete is megváltozott, hiszen a hatalmak immár a világgazdaságot összekötő létfontosságú stratégiai hálózatokért is versengenek.

Ebben az értelemben a második hidegháború kevésbé a megfékezésről, mint inkább az összekapcsoltságról szól.  

Ez a világgazdaságot összefonódó „kötőszövet” magában foglalja a globális termelési (félvezetők, kvantumanyagok, elektromosjármű-akkumulátorok, „tiszta” technológiák, orvostechnikai eszközök és biotechnológiai termékek ellátási láncai), a pénzügyi (fizetési rendszerek, pénzügyi infrastruktúrák), a digitális (digitális platformok, mesterséges intelligencia, adatközpontok, kiberbiztonság), az infrastruktúra-hálózatokat (közlekedés, telekommunikáció, internet, logisztika), valamint a fosszilis és a megújuló energiatermelés hálózatait.  

Talán jobban megértjük Trump második ciklusának vízióját, ha arra az USA-nak agresszív kísérleteként tekintünk, amely szeretné kihasználni és megerősíteni a strukturális pozícióit ezekben a hálózatokban. 

Ezen hálózatok közül komoly stratégiai jelentősége van az energiabiztonságnak és az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásnak. Az elmúlt években Kína e zöldhálózatok közül több felett stratégiai irányítást szerzett. A távol-keleti cégeknek domináns pozíciói lettek a napelemes kapacitások, a szélenergia és az elektromos járművek ellátási láncaiban. Kína emellett számos kritikus ásványkincs teljes ellátási láncát ellenőrzi, különösen a ritkaföldfémek kitermelését, feldolgozását és finomítását, miközben több mint 20 kulcsfontosságú nyersanyag vezető termelője és finomítója. 

Kína geopolitikai riválisai azonban egyre inkább fenyegetésként tartják ezt a fajta dominanciát.  

Biden gazdasági programjának az egyik kifejezett célja az volt, hogy az iparpolitika és az adójóváírások révén versenyezzen Kínával a tiszta technológiák és a megújuló energiaforrások terén, miközben fellendíti a hazai olaj- és gáztermelést, hogy megnövelje Amerika dominanciáját a fosszilis energiahálózatok felett.  

Bár Trump azóta számos ehhez kapcsolódó zöldkezdeményezést visszavont, a kül- és belpolitikájában továbbra is törekszik a kritikus ásványkincsek biztosítására, a célja pedig az ország kínai ellenőrzésű hálózatoktól való függőségének csökkentése.  

Ennek érdekében a hivatalba lépésének első napján aláírt végrehajtási rendelet Alaszka energia- és ásványi erőforrásainak „a lehető legteljesebb mértékű” felszabadítását ígérte, míg Grönland iránti megszállottságát részben az északi-sarki sziget kiaknázatlan ásványi erőforrásai magyarázta. Mindezen tervei befolyásolhatják az Ukrajnával kapcsolatos politikáját is, hiszen az Egyesült Államok a saját tulajdonába veheti Ukrajna hatalmas ásványi kincseinek egy részét, az elektromos járművek akkumulátoraiban használt lítiumot és a sugárhajtóművekben használt cirkóniumot. 

Természetesen az EU is fokozta tevékenységét ezen a területen. Az elmúlt másfél évben számos tervet indított, többek között a Zöldmegállapodás ipari tervét, meghozta az Európai kritikus nyersanyagokról szóló törvényt, a Nettó nulla ipari törvényt és a REPowerEU-t, amelyek célja a tisztaenergia-ellátási láncok karbonsemleges technológiáinak gyártásának növelése.  

Ezek eddig kevés sikerrel jártak, és az EU továbbra is őrlődik az Egyesült Államok és Oroszország fosszilis energiahordozókon alapuló energiahálózatokban való folyamatos dominanciája, valamint Kína zöldhálózatok feletti ellenőrzése között.  

Erre jó példa, hogy tavaly októberben az unió vámokat vetett ki a kínai elektromos járművek importjára, hogy megvédje az európai autóipart. Most azt tervezi, hogy helyi termelést és technológiaátadást követel meg a kínai elektromosgépkocsi-gyártó vállalatoktól beruházási támogatások fejében. Más szóval, az EU nemcsak a kulcsfontosságú európai vállalatokat próbálja megvédeni a versenytől, hanem kínai elektromosjármű-beruházásokat és -technológiát is be kíván vonzani a kontinensre. 

Mindez megerősíti azt a felismerést, hogy a zöldátállásban való versenyhez az EU-nak nincs más választása, mint bekapcsolódni a kínai szereplők által uralt technológiai és termelési hálózatokba. 

A nagyok mellett a fejlődő országok saját elképzeléseikkel is részt vesznek ebben a geopolitikai zöldösszekapcsoltságban, és igyekeznek kritikus csomópontokként pozicionálni magukat a globális zöldhálózatokban. Az ellátási láncok és piacok összekapcsolásával ezek az országok abban reménykednek, hogy külföldi zöldbefektetésekhez juthatnak, amelyek segíthetnek nekik az iparosodásban, a zöldértéklánc felemelkedésében és a zöldkapitalizmus központjaként betöltött pozíciójuk megszilárdításában. 

Közülük kiemelhető Marokkó, amely gyorsan fejlődik, mint vezető „összekötő ország”. Az elmúlt években kihasználta stratégiai elhelyezkedését Európa, Afrika és a Földközi-tenger metszéspontjában, és az EU-val, az Öböl Menti Együttműködési Tanáccsal, valamint az Egyesült Államokkal kötött szabadkereskedelmi megállapodásainak köszönhetően hatalmas piacok kapujaként pozicionálta magát. Hatalmas infrastruktúra-hálózata, a zöldátálláshoz szükséges bőséges természeti erőforrásai segítik abban, hogy rekordszintű zöldmezős külföldi közvetlen befektetések érkezzenek az országba, ezáltal vagy egyensúlyozzon a geopolitikai szereplők között, vagy inkább kijátssza őket.

Ez a többoldalú összehangolás hasonlóan központi szerepet kapott Indonézia gazdaságfejlesztési stratégiájában, amely elsősorban a nikkelre épít. Az ország rekordméretű külföldi befektetéseket vonzott, elsősorban, de nem kizárólag kínai csoportoktól, ami lehetővé tette számára, hogy jelentősen bővítse a finomítói kapacitásait. Ugyanakkor kereskedelmi megállapodásokat kötött a globális észak országaival, különösen az Egyesült Államokkal.  

Ilias Alami megemlít más országokat is – a nevezetesen Magyarországot, Vietnámot, Törökországot, Szaúd-Arábiát, Indiát, Kazahsztánt és Malajziát –, amelyek hasonló eszközöket alkalmaznak. 

Kockázatos üzlet 

A szerző azért figyelmeztet, hogy a többszintű összehangolás és az összekapcsoltsági stratégiák „önkannibalizálók” is lehetnek, különösen akkor, ha az egymással versengő országok egyoldalúan alkalmazzák őket. Magyarország, Szerbia, Szlovákia, Lengyelország és Csehország például mind arra törekszik, hogy elektromos járművek gyártási és exportbázisa legyen a gazdag nyugat-európai piacok számára. Valószínűtlen, hogy mindegyikük sikerrel jár.  

Ehhez hasonlóképpen számos afrikai ország – Egyiptom, Namíbia, Mauritánia, Kenya és Dél-Afrika – küzd azért, hogy a zöldhidrogéngyártás és -export stratégiai központjává váljon Európa számára. Bár az EU sokféle partnert kereshet az afrikai kontinensen, nehéz elképzelni egy olyan forgatókönyvet, amelyben ezek az országok mind kulcsszereplővé válhatnak.  

Vagyis az e stratégiák követése során egyesek nyeresége mások vesztesége lehet.  

A többoldalú igazodás kényes geopolitikai aktusát a komoly hazai érdekcsoportok is akadályozhatják. Indonézia esetében például az ottani államkapitalista osztály közvetlenül profitál a kínai vállalatokkal való szoros kapcsolatból. Így a hatalmon lévő politikai-üzleti oligarchia az országot a Kínától való függőség felé mozdította el, meghiúsítva Indonézia többoldalú igazodását.  

A fejlődő országok a rivális geopolitikai hatalmak kereszttüzébe kerülhetnek, amelyek az egymás kulcsfontosságú gazdasági hálózatai feletti ellenőrzésért küzdenek. Az olyan államokat, mint Marokkó, Vietnám és Mexikó, egyre inkább a nyugati piacokra irányuló kínai befektetések és export „hátsó kapuinak” tekintik. Nem nehéz elképzelni egy olyan jövőt, hogy ez közvetlenül szankciókhoz, vámokhoz, befektetési korlátozásokhoz vagy a színfalak mögötti diplomáciai nyomásgyakorláshoz vezet.  

Trump belépése  

Mindez már jóval Trump visszatérése előtt folyamatban volt. A rivális hatalmak ugyanis egy ideje egyre inkább hajlandók kényszert alkalmazni a fejlődő országok politikai lépéseinek alakítására. Az amerikai elnök visszatérése azonban fenyegetően hat a fejlődő országok összehangolásra irányuló törekvéseire. 

A Trump által a zaklatás kormányzási módszerként való alkalmazása – a fenyegetés és a megfélemlítés alkalmazása a baráti és az ellenséges országok megalázása és kényszerítése érdekében – pedig csak súlyosbítja a már amúgy is növekvő globális geopolitikai kockázatokat, amelyek minden olyan államra leselkednek, amelyek a többoldalú összehangolásra törekszenek. Trump már néhány héttel a hivatalba lépése után olyan országokat zaklatott a geopolitikai céljai elérése érdekében, mint Panama, Kolumbia, Kanada, Mexikó, Ukrajna, Dánia és Dél-Afrika.  

A korábban említettek mellett Panama az USA számára a transzóceáni vízi út miatt stratégiai helyszín, és Trump támadásának a célja megfegyelmezni az országot a Kínával fenntartott kapcsolatai miatt, hiszen Panamát az amerikai birodalom hátsó udvarának tekinti. 

A Trump által április 2-án, a felszabadulás napján bejelentett átfogó vámok a fejlődő országok terveit is felboríthatják. Rövid távon ezek a tarifák meghiúsíthatják, hogy ezek az államok kulcsfontosságú csomópontokként pozicionáljak magukat a globális elektromos járművek, az akkumulátortechnológia, a napelemek termelési hálózataiban, valamint az amerikai piacra irányuló zöldáruk exportbázisaiként.  

Ha a vámok tartós zavart okoznak a globális kereskedelemben, és globális gazdasági recessziót idéznek elő, azt a fejlődő országok érezhetik meg elsőként és azok lehetnek a leginkább érintettek. 

Középtávon azonban az amerikai erőszak csak még jobban eltaszíthatja a fejlődő országokat az amerikai befolyástól – sőt, akár közelebb lökheti őket Kínához, amely megbízhatóbb partnernek tűnhet. Alternatív megoldásként a nemzetek tudatosan diverzifikálhatják a kereskedelmüket, a beruházásaikat és a technológiai kapcsolataikat, együttműködve több stratégiai partnerrel.  

Az egyelőre nem világos, hogy a nagyobb és közepes méretű szereplők hogyan reagálnának egy részleges amerikai leépítésre, kivonulásra, de biztosak lehetünk benne, hogy lesznek kísérletek az így megüresedett űr betöltésére. Hogy a fejlődő országok el tudnak-e igazodni ebben az új szituációban, attól függ, hogy képesek-e egyéni és kollektív stratégiákat kialakítani.  

Mit jelent mindez Magyarország számára? 

Ilias Alami írása azt sugallja, hogy hazánknak még inkább érdemes bekapcsolódnia az ellátási láncokba, és érdemes célzottan vonzóvá tenni a zöldakkumulátor-, a napelem- és az elektromosjármű-beszállítói kapacitásokat, hogy beépüljön a kínai és a nyugati gyártóhálózatokba. 

Vagyis a „polyalignment” jegyében egyszerre érdemes mélyíteni a kínai beruházásokat (pl. akkugyárak, kritikusnyersanyag-logisztika), valamint a nyugati (EU/USA) klíma- és technológiai programokat – így nem válunk kiszolgáltatottá. 

Nagyon fontos Alami elemzésében az a rész, ami a regionális együttműködések erősítésére ösztönöz. A többi kelet-közép-európai országgal kiépítendő közös „zöldfolyosókkal” (például hidrogén- vagy a magasfeszültségű hálózat) növelhetnénk a tárgyalóerőnket mind Peking, mind Brüsszel felé. 

Magyarországnak mindenesetre megvan a lehetősége, hogy az energiahatékonyságban, a vízgazdálkodásban és a körforgásos gazdaságban „kisebb, de gyorsan improvizáló” szereplő legyen, ami kifejezetten többet érhet a globális nagyvállalatok számára. 

A szerző rámutat arra, hogy

a közép-európai államok nem specializálódhatnak egyetlen ágazatra – például az elektromos autók gyártására –, mert túl sokan versenyeznek ugyanazért a tortaszeletért.

Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szerbia és mások egyaránt igyekeznek maguknak kiszakítani egy-egy darabot, holott az autógyártók csak korlátozott számú gyártóhelyet finanszíroznak. Ahogy korábban szó volt róla, az egyik ország sikere gyakran a másik kára. Ha a megrendelők egy részét megkapja az egyik ország, akkor a többiek a túltermelés miatt elbukhatják a beruházásaikat, és a szektor fragmentálódása hosszú távon gyengíti a régió beszállítói hálózatait, ami mind az ár-, mind a minőségversenyben hátrányba hozhatja a kisebb, túlspecializált piacokat.  

Éppen ezért a kis országoknak nagyon tudatosan kell szabályozniuk, diverzifikálniuk és monitorozniuk a klímaátmeneti stratégiáikat, különben a nagyhatalmak zöldversenye könnyen többoldalú függésbe, gazdasági kiszolgáltatottságba vagy belső politikai instabilitásba sodorhatja őket. Talán ebben a tekintetben is érdemes volna együttműködésre, munkamegosztásra törekedni a régió országai között. 

Kapcsolódó: