Brüsszel ma már azt nevezi sikernek, ha nem veszít túl sokat. Ursula von der Leyen mosolyogva fogadta el Trump 15 százalékos vámját – miközben pár hónapja még a szabadkereskedelem volt a hivatkozási alap. Ha ez győzelem, milyen lehet a vereség?
Nem valósul meg augusztus elején a legrosszabb forgatókönyv: az Egyesült Államok és az Európai Unió elkerülte (elnapolta?) a pusztító kereskedelmi háborút, amely a globális gazdaság két legnagyobb szereplőjének gazdasági káoszát okozhatta volna. Miután Donald Trump golfozással töltötte a napot Skóciában, egy órát szánt az Európai Bizottság elnökére, hogy (egyelőre szóban) megállapodjon vele egy olyan keretrendszerről, amely mindkét fél számára elfogadható. Hogy ez mennyire sikerült, azt a következő hetek és hónapok eldöntik, jelenleg azonban mindketten elégedettségüknek adtak hangot. Trump talán némileg őszintébben, mint Ursula von der Leyen.
Az amerikai elnök május végén már 50 százalékos vámokkal fenyegette meg az Európai Uniót, amennyiben az nem hajlandó az új szabályok szerint játszani, majd a tárgyalások lassúsága miatt tologatta a határidőt, legutóbb augusztus 1-jétől léptek volna életbe a 30 százalékos vámok. A tragédiát megelőzendő sietett Skóciába az Európai Bizottság elnöke, hogy aztán diadalmasan bejelenthesse:
a legtöbb európai árura 15 százalékos vám lesz érvényben,
ami valamilyen szinten valóban sikerként könyvelhető el, tekintve, hogy Brüsszel már össze is állította a kereskedelmi háborút azonnal kirobbantó saját bosszúlistáját, amellyel célzott amerikai termékeket vámolt volna agyon, ha Trump nem fúj visszavonulót. Kérdés persze, mennyiben visszavonulás ez: az elnök híres az üzleti alapú megközelítéseiről, az 50 vagy a 30 százalék ebben az esetben is olyan szándékos fölé lövés lehetett, amit ő sem gondolt komolyan, de revolverezési céllal jónak látott hangoztatni.
Az is tény, hogy a Biden-érában a vámok 5 százalék alatt maradtak az európai áruk esetében, Trump pedig április elején emelte globálisan 10-re azokat – ehhez képest a 15 százalék már nem is hangzik annyira jól. Kicsit fellélegezhettek a német autóipar szereplői: a 15 százalékos vám az eddig 25 százalékos tarifával sújtott exportautókra is vonatkozik – ugyanakkor cseppet sem ígéretes, hogy az európai acél- és alumíniumexportra kivetett 50 százalékos továbbra is érvényben marad.
Hátravan még a feketeleves…
Amire az amerikai elnök jelenleg a legbüszkébb, az az, hogy az Európai Bizottság vállalta (kissé érthetetlen módon, miután a tagállami energiapolitikákba nincs beleszólása), hogy az Európai Unió 750 milliárd dollár értékben vásárol amerikai energiát, a fegyverkészletét jelentős részben az Egyesült Államokból növeli, valamint további 600 milliárd dollár értékben fektet be az óceánon túl. A megállapodásnak ez a része a legzavarosabb. Egyfelől az ukrajnai háború kitörése óta Európa nagy része eleve az amerikai LNG-t részesítette előnyben, másfelől az EB záros határidőn belül be akarja tiltani az orosz energiahordozók vásárlását, vagyis ez az ígéret valószínűleg megállapodás nélkül is teljesült volna. Bár ez esetben nem csak LNG-ről van szó, a leghomályosabb mégis az időkeret, ami nincs. Nem tudni ugyanis pontosan, mennyi idő alatt „kell” elkölteni a pénzt. Ami a külföldi befektetést illeti, Európa jelenleg is a legnagyobb szereplő az Egyesült Államokban, csak 2023 és 2024 között 200 milliárd dollárral nőtt az erre szánt összeg,
a 600 milliárd tehát ismét csak egy meghatározatlan időkeretben jelenleg egyrészt reálisan teljesíthető, másrészt pontos koordináták nélkül értelmezhetetlen.
Ami a védelmi kiadásokat illeti, azok a NATO-vállalás érdekében a GDP 5 százalékára nőnek 2035-ig, vagyis fegyvervásárlás tekintetében marad minden, ahogyan volt: más kérdés, hogy a megállapodás ezen pontjának mennyire fog örülni az a Franciaország vezette tömb, amely éppen az európai fegyveripar fellendülését várta a büdzsénöveléstől.
Ami viszont Trumpot illeti, feltűnően kimaradtak a szóbeli megállapodásból (de legalábbis annak nyilvánosságra hozott részéből) azok a momentumok, ami miatt az elnök a legidegesebben nyilatkozott az európai kereskedelemmel kapcsolatban. Ilyen az amerikai technológiai vállalatok ellen folytatott uniós büntetőhadjárat vagy azok az élelmiszer-biztonsági szabályozások, amelyek konkrétan kizárnak amerikai termékeket az európai piacról. Félő, hogy ezek a problémák a közeljövőben újra előkerülnek, jelentősen módosíthatva a szóbeli megállapodást.
Igazság szerint született egy részleteiben láthatatlan alku, amely egyik félnek sem különösen jó. Ursula von der Leyen egyfelől örült a 15 százalékos vámnak, mert „ez alá úgysem lehetett menni”. Másfelől elég morbid arra hivatkoznia, hogy a 15 mégsem 30, vagyis győzelemként elkönyvelni a „nem jó, de lehetne ennél rosszabb” tételt. Emlékezhetünk még, hogy amikor Trump egy másik megállapodásban 10 százalékos vámokkal terhelte meg a brit exportárukat, az európai vezetők azt kifejezetten rossz üzletnek tartották.
A megállapodás a jelenlegi formájában inkább politikai, semmint kereskedelmi színezetet kapott.
A tárgyalásokat sikerként tálaló Ursula von der Leyen valójában egy előnytelen alkuhoz asszisztált. A nulláról induló vámvita végül 15 százalékos tarifában csúcsosodott ki – amit Brüsszel most győzelemként próbál eladni, pusztán azért, mert lehetett volna rosszabb is. Ez a hozzáállás nemcsak önfelmentés, de súlyos taktikai hiba is: gyakorlatilag elismeri, hogy az EU defenzívában tárgyal, és nem tud érdemben ellenállni Trump túllicitálásra épülő alkustratégiájának. Ahelyett, hogy valódi kompromisszum született volna, az unió megfizeti az elkerült katasztrófa árát – vámokban, befektetési kötelezettségekben és egy olyan politikai narratívában, ahol az engedmények győzelemként vannak elkönyvelve. Ez pedig nemcsak Brüsszel hitelességét ássa alá, hanem veszélyes precedenst teremt a jövőbeli tárgyalásokra.
***
Kapcsolódó:
Fotó: EU
