Brüsszel térden, Washington vigyorog: nem is kereskedelmi megállapodás született, hanem egy tanulmány arról, hogyan ne tárgyaljunk globális hatalmakkal. Egy alku, amelyben az egyik fél pénzt ígért, amivel nem rendelkezik, a másik meg csak bólint, mert még így is nyer.  

Még meg sem száradt a láthatatlan tinta az Ursula von der Leyen és Donald Trump által kötött vám- és nem vámjellegű megállapodáson, az EU kereskedelmét kézben tartó Európai Bizottság kínos magyarázkodásba kezdett. A Skóciában golfozó amerikai elnökhöz két nappal ezelőtt az EB elnökasszonya sietett, mielőtt életbe léptek volna augusztus 1-jén a Trump által korábban ígért 30 százalékos vámok. Az eredmény VDL szerint siker volt: augusztustól így 15 százalékos tarifa vonatkozik az európai exporttermékekre (a járművekre is, vagyis a német autóipar legalább nem totális zuhanórepülésben folytatja történetét), kivéve az alumínium- és acéltermékekre, amelyeken maradnak az 50 százalékos vámok. A probléma nemcsak azzal van, hogy az Európai Bizottság sikerként könyvelte el azt, hogy a nulla-nulla százalék pozíciójából indított tárgyalások végül 15 százalékba fulladtak bele, vagyis az érdekérvényesítő képessége finoman szólva is kifogásolható volt, hanem a megállapodás többi részével is.  

Ursula von der Leyen nagyvonalúan 750 milliárd dollárnyi energiavásárlást és 600 milliárd dollárnyi európai magánbefektetést ígért meg Trumpnak – természetesen úgy, hogy az Európai Bizottságnak egyik terület felett sincs jogköre.  

A kínos szituáció csak még kínosabbá vált, amikor az Európai Bizottság tagjai – élükön magával az elnökasszonnyal és Maroš Šefčovič kereskedelmi biztossal – azzal magyarázták behódolásukat (a kifejezést a francia kormányfő használta a megállapodással kapcsolatban), hogy adott szituációban ez a deal volt a legjobb, amit meg tudtak kötni. A kritikusok azonnal lecsaptak a mondatra, mondván: az adott szituáció éppen az Európai Bizottság tehetségtelensége és tárgyalásképtelensége miatt alakult ki, a bizonyítvány magyarázása ezért szegényesebb, mint maga a tartalma. Šefčovič ráadásul tudta fokozni az indoklás szerencsétlenségét. Mint mondta, a megállapodás azért is lett az EU-ra nézve hátrányos, mert a Bizottság az ukrán érdekeket is érvényesíteni igyekezett a tárgyalások során, vagyis  

az egyezség azért is született meg ilyen formában, hogy az Egyesült Államok ne vágja el a katonai támogatást Kijevtől.  

Ursula von der Leyen mindenesetre tovább próbálkozik egy kétségbeesett sikerkommunikációval. „Nehéz munkát végeztünk, de sikerült” – mondta, az európai uniós tagállamok azonban messze nem ennyire lelkesek az eredmény láttán. A kritikus hangok szerint az EB elnöke egyszerűen megadta magát Trumpnak, az unió pedig egyértelmű politikai vereséget szenvedett. Bár sikerült elkerülnie egy hatásaiban várhatóan pusztító kereskedelmi háborút, a 15 százalékos vámok elfogadása és a felelőtlen ígéretek az energiavásárlásról és a befektetésekről valóban totális kapitulációnak tűnnek, semmint win-win szituáció kialakításának. Ami ráadásul a nem vámjellegű megállapodásokat illeti, azok annyi sebből véreznek egyszerre, hogy máris lehet tudni, semmi nem lesz a megvalósításukból. Ez pedig egy dolgot jelent: Ursula von der Leyen tudatosan hazudott Donald Trumpnak (aki valószínűleg tisztában volt ezzel), ezzel pedig egyrészt beláthatatlan következményű események láncolatát indította el, másrészt egyetlen pillanatba sűrítve bizonyította be, hogy az EB és személyes centralizációs törekvései valójában mennyit érnek, amikor összuniós érdekérvényesítésről van szó. 

 

750 milliárd a ködben… 

Hogy valójában politikai és nem kereskedelmi megállapodás született, amelyet éppen annak ingatagsága miatt aztán Trump bármikor felmondhat, jól mutatja VDL ígérete, miszerint az EU három év alatt 750 milliárd dollár értékű amerikai energiahordozót vásárol, beleértve a kőolajat, az LNG-t és a nukleáris energiát vagy technológiát. Ez évi 250 milliárd dollárt jelent, ami Von der Leyen szerint az orosz energiaimporttól való végleges elszakadás tesz majd kivitelezhetővé. Ekkora mennyiséggel azonban az EU kereslete nem tud évente növekedni – és az amerikai exportőrök sem tudnak ennyit szállítani.  

Az Európai Unió teljes energiaimportja az Egyesült Államokból tavaly kevesebb mint 80 milliárd dollárt tett ki. 

Nehéz értelmezni a három év alatti 750 milliárdos vásárlást, ám van itt más probléma is. Ursula von der Leyen vagy az Európai Bizottság nem írhatja elő a tagállamoknak, illetve azok energiavállalatainak, hogy hogyan és honnan állítsák össze a nemzeti energiamixet, vagyis mennyiért vásároljanak amerikai energiát. Nem beszélve arról, hogy a már meglévő tengerentúli szerződéseken túl az EU-s tagállamok zömének érvényes és hosszú távú szerződése van energiavásárlásra a közel-keleti államokkal, valamint Norvégiával is – a jelenlegi mennyiségen felül pedig értelmetlen lenne vásárolniuk úgy, hogy a kontraktusukat felrúgva kizárólag az Egyesült Államokból kezdjenek importálni.  

A terv kivitelezéséhez lényegében a globális energiakereskedelmet kellene újratervezni, ami természetesen kivitelezhetetlen. 

És ha mindez nem lenne elég, ott a könyörtelen piaci előrejelzés. Ennek értelmében a gázárak a túlkínálat miatt globálisan csökkenni fognak az elkövetkezendő években, ez pedig azt jelenti, hogy az európai import is visszaesne az Egyesült Államokból, ami még nehezebbé tenné az elméletben kiadandó 750 milliárd dollár elköltését. Ami a nukleáris technológiát illeti: a megállapodás a törpereaktorokra hegyezi ki a kitételt, a technológia ugyanakkor csak 2030 környékén forrja ki magát tömegesen exportképesre, vagyis a három év alatti pénzköltés még akkor is sántít, ha egyébként az éves ígéret tekintélyes részét a nukleáris technológia adná ki.  

 

És 600 milliárdnyi képzelgés… 

Ami Ursula von der Leyen másik ígéretét illeti, arról mára maga az Európai Bizottság is beismerte, hogy minden reális alapot nélkülöz. A Trumpnak ajándékba adott 600 milliárd dollárnyi, az európai vállalatok által eszközölt amerikai beruházás valójában csak egy blöfflufi, ami bármikor kipukkanhat. (A Fehér Ház természetesen készül erre, és máris megüzente: az elnök fenntartja a jogot a vámemelésre, amennyiben az EU nem teljesíti az Európai Bizottság ezen ígéretét.)  Ezek a többletberuházások ugyanis semmiképpen sem állami költségvetésekből születnének meg, hanem ugyanolyan magáncégektől származnának, amelyek felett az Európai Bizottságnak semmi hatalma nincs. Vagyis kizárólag a vállalatok akaratától és szándékától függ, hogy akarnak-e és mennyit befektetni az Egyesült Államokban. Bár ez az ígéret nem kötődik időkerethez, Trump éppen ezt fogja a legszigorúbb tekintettel figyelni. Lesz is mit: az Európai Bizottság szerint az alku olyan előzetes megbeszéléseken alapult, amelyet európai vállalatokkal és üzleti csoportokkal folytattak, amelyek „lehetséges”, hogy befektetéseket fognak eszközölni a tengerentúlon. A 600 milliárd volumenű összeget azonban szinte mindenki hitetlenkedve fogadja, és Von der Leyen blöffjének tekinti.  

A Bizottság most tehát magyarázkodik, Trump kivár, Európa pedig csendben nyeli majd a következményeket. Ez nem diplomácia volt, csupán politikai bűvésztrükk. Brüsszel megmutatta, hogyan lehet egy globális alku minden részét egyszerre elrontani. Kár, hogy ez nem csupán illúzió, ami eltűnik a taps után. 

*** 

Kapcsolódó: 

 

Fotó: MTI/AP/Jacquelyn Martin