Miközben a háborúpárti európai államok egyre sürgetőbben figyelmeztetnek egy Oroszország által indított, NATO elleni jövőbeli háború lehetőségére, a katonai realitások józanabb képet festenek. A Kreml háborús képességeinek korlátai, Ukrajna ellenállása, valamint Moszkva határozott céljai arra utalnak, hogy a fenyegetés mértékét könnyen túlbecsülhetjük.
Az európai fegyverkezési láz a hidegháború legfagyosabb pillanatait kezdi idézni (szándékban legalábbis mindenképpen), Oroszország mint a démonizálás kézenfekvő tárgya önmagában elegendő magyarázatul szolgál arra, miért kezdik el az európai kormányok leépíteni a jóléti államot, miért csoportosítják át a szociális rendszer költségvetési forrásait a védelmi területre, miért hajszolják országukat fegyverkezési versenybe, miért fognak a következő években új adófajták felbukkanni, miért állítják vissza egyre több helyen a kötelező katonai szolgálatot, és miért akarnak egyes államok iparváltást végrehajtani, főszereplővé téve a hadiipari területet. A válasz minden esetben Putyin és egy immár megfellebbezhetetlennek kikiáltott narratíva Oroszországról, amely hamarosan támadást indít Európa, azaz a NATO európai szárnya ellen.
Új vasfüggöny épül Európában. Finnország 200 kilométer hosszan húzza fel saját kerítését az orosz határon, Észtország, Lettország és Litvánia egy szárazföldi invázió elleni balti védelmi vonalat épít az Oroszországgal és Fehéroroszországgal közös határ 960 kilométeres szakaszán, Lengyelország 2,3 milliárd euróért dolgozik a Keleti Pajzs nevű védelmi erődítményrendszerén. Tekintve Oroszország képességnövelő tevékenységét, új hadosztályok létrehozását és telepítését a NATO keleti szárnyának határbástyáitól néhány kilométerre, valamint a hadsereg létszámának folyamatos duzzasztását (jelenleg 1,5 millió fő a cél), az európai országok immár majdnem egységes kórusban ismételgetik egy Oroszország–NATO-háború közeledtét. A védelmi politikát családi és történelmi hagyományok okán is oroszgyűlöletre helyező Kaja Kallas (Észtország volt miniszterelnöke, jelenleg az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai képviselője) szerint csupán az a kérdés, mikor támadnak az oroszok. Mark Rutte NATO-főtitkár jóslata öt éven belüli fenyegetésről szól (e véleményét a pacifista külpolitikával immár végleg szakító, és a védelmi kiadásait az egekbe emelő, erőltetetten fegyverkező német vezetés is osztja), ám Dánia merészebb volt: szerinte Moszkva már két éven belül fenyegetést jelenthet egy vagy több NATO-országra. A norvég hírszerzés öt-tíz évre teszi, míg Oroszország újjászervezi és a NATO elleni csapásra alkalmassá teszi a hadseregét, Ukrajna 5-7 évről beszél, az észtek pedig 3-5 éves határidőt jósolnak.
Az egzisztenciális fenyegetés rémképét némileg árnyalja Oroszország ukrajnai kudarca: a tervezett háromnapos háborúból több mint háromévnyi pusztítás lett, nehéz ezt összeegyeztetni azzal az elképzeléssel, hogy egy esetleges békekötés vagy fegyverszünet esetén a Kreml legfontosabb dolga az lesz, hogy felkészítse kimerült hadseregét és gazdaságát egy szinte azonnali háborúra a NATO keleti szárnya ellen. Az uralkodó narratíva mégis ez. Valójában a kényszeres európai nézetet nem sok minden (még az amerikai hírszerzés sem) támasztja alá. Bár nem sokat jelent, maguk az oroszok is cáfolnak: a Kreml szerint a NATO a „féktelen militarizáció” útjára lépett, Oroszország démonizálása pedig jó indokot szolgáltat arra, hogy igazolja a tagállamok védelmi kiadásainak brutális növelését. Peszkov szóvivő arra mutatott rá: elpocsékolt idő volt arról biztosítani a NATO-t, hogy Moszkvának nincsenek háborús szándékai vele kapcsolatban, a szövetség ugyanis már régen nem a béke őrzője, hanem egy nyíltan konfliktusra készülő, háborús lázban égő szervezetté vált.
Csehov puskája
A legendás színházi narratíva szerint, ha egy Csehov-előadás első felvonásában puska lóg a falon, annak a harmadikban el kell sülnie. Nem kérdés, hogy a Kreml fala tele van puskával, ahogyan az sem, hogy a háborús lázban égő európai országok vezetői hisznek a csehovi legendának. Az azonban nem egyéb, mint dramaturgiai mítosz – attól, hogy ott a fegyver, nem törvényszerű a használata. A balti államok és Finnország a határmenti orosz területek katonai kapacitásnövelésére mutogatnak Moszkva készülő támadásának egyértelmű bizonyítékaként. Valójában az orosz katonák létszámnövelésének és a képességek telepítésének meglehetősen prózai oka van: amikor az ukrajnai háború megkezdődött, mind a termelés, mind a katonai személyzet jelentős átcsoportosításon ment át – értelemszerűen a front irányába. A NATO északkeleti szárnyán ennek megfelelően megcsappant a létszám és a haditechnikai eszközök mennyisége, vagyis az orosz jelenlét korlátozottabbá vált a megszokotthoz képest. A háború utáni időkre készülve Moszkva természetesen máris dolgozik a három és fél évvel ezelőtti status quo visszaállításán (ebben semmi meglepő nincs), ráadásul (30-50 százalékos kapacitásnöveléssel) komolyabb fegyverzettel és emelt létszámmal – utóbbiak azonban nem egy készülő támadás jelei, csupán természetes reakciók a NATO-szomszédok agresszív fegyverkezésére és a határaikon összpontosuló védelmi erősítésre. Csehov puskáját tehát válaszképpen teszik a falra úgy, hogy azt a balti államok jól láthassák, nem pedig azért, mert lőni is akarnak vele. Ezt értelmezi a litván hírszerzés úgy, hogy az orosz újrafegyverkezés egyértelműen nem újjáépítő, hanem támadó jellegű.
Igazság szerint Putyin kínosan vigyázott arra 2022 februárja (sőt már a Krím 2014-es annektálása óta), hogy semmilyen közvetlen konfliktusba ne kerüljön NATO-tagállamokkal. Igyekezett a légitámadások során Nyugat-Ukrajnát elkerülni, pontosan tudva, hogy ha a „véletlennél” több rakéta téved el és esik át egy Ukrajnával szomszédos országba, annak nagyon súlyos következményei lehetnek. Mindez arra utal, hogy Putyin minden erejével került egy olyan háborút, aminek majdani megindításával most előre vádolják. Persze maga az ukrajnai helyzet sem azt mutatja, hogy a Kremlnek lehetősége lenne egy NATO elleni hadjáratra: ha Kijev ennyi éven keresztül az ország keleti részében tudta tartani az orosz csapatokat, akkor a NATO pánikja a maga kollektív védelmi rendszerével és költségvetésével az orosz GDP és védelmi büdzsé sokszorosával különösen érthetetlen – kivéve abban az esetben, ha valójában egyáltalán nem pánikol, mindössze politikai kommunikációt folytat a feszültség folyamatos felszínen tartásával.
A kettős állítás (Oroszország még Ukrajnával sem bír el, de meg fogja támadni a NATO-t) annyira paradox, hogy valóságos elméletgyártás kezdődött a bizonyítására. Ezek közül a leghangzatosabb, mégis a legkevésbé bizonyított az, hogy Oroszország NATO elleni háborúja nagyon kevés dologban hasonlítana az Ukrajna ellenihez. Az elmélet szerint Moszkva elsődleges célja nem területfoglalás lenne (pedig a volt szovjet tagköztársaságok éppen ettől tartanak a legjobban, a vasfüggönytechnikájú védelmi rendszerek kiépítése sem utal másra), hanem a szövetség politikai és katonai kohéziójának megbomlasztása, elpusztítása – ehhez pedig nincs szükség arra, hogy újra oroszok masírozzanak Berlin utcáin, elegendő lenne a hírszerzési, dezinformációs műveletek és a kibertámadások csúcsra járatása, ráadásul csak néhány tagállamban kellene alkalmazni a módszert, a belső repedés onnantól megállíthatatlanul terjedne tovább.
Az elmélettel több gond van: az egyik, hogy az ukrajnai háború előtt pontosan ugyanezt jósolták a szakértők, egy olyan háborút, amely már semmiben nem fog hasonlítani a klasszikusokra, a fegyverek nyers erejének a helyét pedig teljes egészében átveszi egy új hadviselés. Nem lett igazuk. Ukrajnában hagyományos háború zajlik (ráadásul hagyományosan területfoglalási céllal), a főszerep pedig változatlanul a tüzérségé, a harcjárműveké és a légvédelemé. Oroszország a konfliktust megelőző években valóban egy technológiára összpontosító, „karcsúbb” haderő kiépítésére törekedett – aztán villámgyorsan visszatért az izom-hadviseléshez, a mennyiséget és a tűzerőt a középpontba állítva. A másik: nem kellett ahhoz semmiféle orosz dezinformáció, hogy Trump kijelentse, hogy az Egyesült Államok (amely jelenleg még mindig egyenlő a NATO-val) prioritása immár nem Európa, hanem a Közel-Kelet és Kína, ezzel előrevetítette egy Amerika nélküli védelmi rendszer, egyben a NATO európai szárnyának megerősítését tartalmazó koncepciót. Ami azt illeti, az elnök a NATO 5. cikkelyével kapcsolatban is erős kérdőjeleket fogalmazott meg, mondván, azt igen tágan lehet értelmezni. Ez az a passzus, ami a szövetség alapértékét hordozza, a kollektív védelem elve, amely a köztudat szerint kimondja, hogy egy tagállam megtámadása az összes tagállam elleni támadásnak minősül, a NATO tehát ebben az esetben összezár és együttesen, fegyverrel védi a megtámadottat, illetve támadja az agresszort. Csakhogy ez így nem szerepel a híres 5. cikkelyben, Trump tehát nem blöffölt, amikor a vállát vonogatta rá, és burkoltan megüzente: amennyiben az európai tagállamok háborút provokálnak ki Oroszországgal, ne vegyenek rá mérget, hogy az Egyesült Államok az 5. cikkelyt fogja alapul venni. Ami szó szerint így szól:
A Felek megegyeznek abban, hogy az egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek; és ennélfogva megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, mindegyikük az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. Cikke által elismert egyéni vagy kollektív védelem jogát gyakorolva támogatni fogja az ekként megtámadott Felet vagy Feleket azzal, hogy egyénileg és a többi Felekkel egyetértésben, azonnal megteszi azokat az intézkedéseket, ideértve a fegyveres erő alkalmazását is, amelyeket a békének és biztonságnak az észak-atlanti térségben való helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tart.
Mint olvasható, valójában a tagállamok belátására van bízva, mit tartanak szükségesnek a béke és biztonság helyreállítása érdekében: az, hogy Trump semmiképpen nem akarja az Egyesült Államokat egy Oroszország elleni háborúba belekeverni, éppen elegendő indok az 5. cikkely America First-féle értelmezéséhez. A cikkely szándékosan homályos. Az USA aggályaira válaszul fogalmazták meg így a második világháború után, pontosan azért, hogy ne kényszerítse bele az Egyesült Államokat automatikusan egy európai konfliktusba. (Egyetlen alkalmazásakor, 2001. szeptember 11-e után sem volt kollektívnak nevezhető az USA támogatása.) Ennek megértéséhez pedig Trumpnak nem volt szükség semmilyen putyini hibrid hadviselésre vagy dezinformációra.
De mi lenne, ha…?
Semmi nem támasztja alá, hogy a Kreml akár kétfrontos, akár (Ukrajna legyőzésével vagy egy neki kedvező békével) egy NATO-ország elleni háborút akarna indítani. Ha azonban szétnézünk a különböző forgatókönyvek között, találunk egy favoritot, amely logikusan a balti államokat jelöli meg konfliktuspontként, vagyis Oroszország a NATO északkeleti szárnyát venné célba – egyfelől egykor a Szovjetunió részét képezték, másfelől máig jelentősebb orosz kisebbség él a területükön.
Egy elképzelt támadás a forgatókönyv szerint (ezt a verziót pedig még Gabrielius Landsbergis, a keményvonalas volt litván külügyminiszter is magévá tette): csupán szerét kell ejteni, hogy a Moszkvából lezárt ajtókkal a kalinyingrádi exklávéba tartó vonat Litvánián áthaladva leálljon. Oroszország a saját trükkjét agressziónak bélyegezve csapatokat küldhetne a „térségben rekedt orosz állampolgárok kimentésére”, ezzel megtámadná Litvániát, de ha már ez megtörtént, akkor egy füst alatt Észtországot és Lettországot is. Ugyanekkor elzárná a Litvániát Lengyelországgal összekötő Suwałki-folyosót, vagyis az egyetlen szárazföldi összeköttetést a balti államok és a NATO többi európai országa között. Hogy a fiktív háború még zökkenőmentesebben induljon, az orosz haditengerészet átvenné az ellenőrzést az egyébként immár minden irányból NATO-tagállamok által határolt Balti-tenger felett, és elfoglalná az összes benne elhelyezkedő szigetet.
A balti országok azonnal az 5. cikkelyért kiáltanának, és ellentámadást indítanának Oroszország, illetve képzeletbeli háborús szövetségese, Fehéroroszország ellen. Innentől kezdve (véli a szcenárió), ha a NATO egésze nem is mozdul meg a baltiak védelmében (lásd az 5. cikkely nem kötelező érvényű tartalmát), néhány közeli állam, elsősorban Lengyelország és Finnország beavatkozna. Ahogyan az Egyesült Államok, úgy az európai nukleáris hatalmak sem feltétlenül azonnal és fegyverrel lépnének közbe az eszkalációtól való félelem miatt, a csapások és ellencsapások hullámai azonban előbb-utóbb az összes NATO-országot bevonnák a konfliktusba.
Az azonnali újabb energiaválság, a piacok és a pénzügyi rendszerek krízise, az ellátási láncok összeomlása a háború első évében 1,3 százalékos, azaz közel 1,5 ezer milliárd dolláros kiesést okozna a globális termelésből, a veszteség pedig minden egyes újabb ország konfliktusba való becsatlakozásával csak nőne. Csak a balti államok gazdasága 43 százalékos veszteséget szenvedne el. Az Európai Unió egészét tekintve az erőltetett fegyverkezés némileg csökkentené a megnövekedett energiaköltségek, a piaci turbulencia és az infrastruktúra pusztulásának hatásait, de a GDP így is 1,2 százalékkal zuhanna. Ami azonban Oroszországot illeti: a teljes háborús üzemmód miatt 1 százalékos GDP-csökkenés lenne a hatás – köszönhetően elsősorban az évek óta tartó szankciós nyomás miatt kialakított gazdasági buboréknak. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok a földrajzi távolság és a magas védelmi kiadásaik okán 0,2, valamint 0,7 százalékos GDP-veszteséget szenvedne el, míg Kína 0,8 százalékot veszítene a háború első esztendeje alatt.
És ami a legvalószínűbb…
Míg az elemzők futószalagon gyártják az extrémebbnél extrémebb forgatókönyveket, két olyan szcenárió létezik, amelyet komolyabban kell venni, mint egy NATO–Oroszország-konfliktust. Az egyik egy ukrán–orosz békekötésről szól, olyan biztonsági garanciákkal, amelyek betartásáért globális konszenzusra lesz szükség, de semmiképpen nem fenyegetettségi alapon – vagyis a NATO-nak vissza kell változnia azzá, amiért létrejött: védelmi szövetséggé, amelynek célja nem egy érzelmi alapon vezérelt háború elé sietés, hanem annak éppen az ellenkezője. Ebben a folyamatban benne foglaltatik Oroszország legfontosabb követelésének teljesítése, a jogi érvényű garancia arra, hogy Ukrajna nem lesz a szövetség tagja, valamint az 5. cikkelyben foglaltak nagyon alapos újraértelmezése. Minden, amit jelenleg a szövetség európai szárnya tesz, még akkor is csak az Egyesült Államok függvényében értelmezendő, ha egyébként célja éppen az Egyesült Államok nélküli védelem lehetőségeinek kidolgozása. A békekötés feltételezné Oroszország visszailleszkedését a világkereskedelmi folyamatokba is: amennyiben Európa a későbbiekben is ragaszkodna a hidegháborús módszerekhez, nemcsak a háborúnak, de magának a békének is vesztese lenne. Míg az Egyesült Államok letarolná a befektetési és energiapiacot régi-új orosz kapcsolatai segítségével, Európa még mindig a háború válsághatásaival küszködne. Pedig – szintén a Bloomberg Economics kalkulációi szerint – a kereskedelem és a gazdasági kapcsolatok újraindítása (a 2021-es szinten) kiindulópontként 0,5 százalékkal növelné Európa és Oroszország GDP-jét, míg 0,3 százalékot tenne hozzá a globális gazdasági növekedéshez.
Ennek realitása azonban (főleg amióta Trump elnök szankciós és fegyverszállítási fenyegetéseket fogalmazott meg a diplomáciai kísérletek után Oroszországgal szemben) jelenleg csekélynek tűnik. A háború állása egyre inkább Putyinnak kedvez, ő pedig csak abban az esetben hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni, ha legerősebb feltételei (megszállt területek jogi értelemben vett elcsatolása, Ukrajna NATO-tagsági tilalma) feltétel nélkül teljesülnek. A legvalószínűbb forgatókönyv tehát az, hogy a végtelen háború folytatódik, paradox módon folyamatosan a tárgyalásos rendezésre várva.
Mindezalatt az európai fegyverkezési robbanás messze nemcsak a külső biztonsági környezetre, hanem a belpolitikai struktúrákra is kihat: a jóléti rendszer átalakítására, új adónemek bevezetésére (elsősorban a középosztály kárára), sőt a társadalmi szerződések újradefiniálására ösztönzi a kormányokat. Ha az orosz „fenyegetés” stratégiai indokká és indoklássá válik, az olyan európai paradigmaváltáshoz vezet, amely mindent egy nem létező háború vetületéből vezet le, egzisztenciális előfeltételként kezelve azt – háttérbe szorítva társadalmi kohéziót és gazdasági fenntarthatóságot egyaránt.
Az uralkodó európai kommunikáció ellenére semmi nem támasztja alá, hogy Oroszország valóban támadásra készülne NATO-tagállamok ellen. Az európai politika azonban jobban fél a narratívájának összeomlásától (ezzel ugyanis alapjaiban kérdőjeleződne meg az új gazdasági modelljük alapja), mint magától a háborútól. Újradefiniálni költségvetést, társadalmi berendezkedést és gazdaságot túl súlyos ár – az Oroszország–NATO-háború ködös elképzelése ráadásul éppen az európai NATO provokációi miatt ölthet konkrét körvonalat. Csehov puskája valójában önmagában semmit nem jelent a színpadon: az orosz fenyegetettség az európai reakcióktól válik azzá, ami – reális lehetőséggé.
***
Kapcsolódó:
Fotó: NATO
Belső fotó: Dreamstime
