Az Aszad utáni Szíriában a drúz többségű Szuvajda egy regionális háború kiindulópontjává válik, a cél pedig a Perzsa-öblöt a Földközi-tengerrel összekötő szárazföldi útvonalak uralása. 

Bassár el-Aszad szíriai elnök bukásával és a Törökország támogatását élvező Ahmed as-Saráa (Abu Muhammad al-Julani) hatalomra kerülésével Szíria az ellenállási tengely szerves részéből a rivális regionális projektek közötti vitatott területté vált. Két egymással versengő vízió merült fel: Törökország „Fejlesztési útja” Basrát kötné össze Törökországgal és tovább Európával, valamint Izrael „Békevonala” (Israel Katz izraeli közlekedési miniszter nevezte így el), amelynek célja, hogy a Perzsa-öblöt Szaúd-Arábián, Jordánián, és Haifa kikötővárosán keresztül összekapcsolja a Földközi-tengerrel. 

^{Az India–Közel-Kelet–Európa gazdasági folyosó (IMEC) térképe, egy tervezett projekt, amelynek a célja India, Nyugat-Ázsia és Európa összekapcsolása.} 

Regionális csata Szíria déli kapujáért 

Ezek az infrastrukturális folyosók nem pusztán gazdasági kezdeményezések, hanem egy új, regionális rend csataterei. A sokáig periferiálisnak tekintett Szuvajda e logisztikai háború stratégiai központjává vált. Ez a drúz többségű kormányzóság a kereskedelmi és közlekedési folyosókért zajló regionális összecsapás potenciális célpontjává vált. Sőt, még érintett lehet a szomszédos Libanon is. 

A terület stratégiai súlyát az adja, hogy a rivális projektek csomópontjában fekszik. A tartomány létfontosságú főútvonal Ankara szárazföldi ambíciói számára, veszélyeztetve Tel-Aviv azon erőfeszítéseit, hogy megkerülje a török és iráni területeket. 

Így a dél-szíriai Szuvajda kormányzósága hirtelen a frontvonalban találja magát. 

Eközben a város drúz vallási vezetői nyilatkozatot adtak ki, amelyben határozottan elutasították régiójuk hídként való használatát olyan külföldi projekteknél, amelyek figyelmen kívül hagyják a szuverenitásukat vagy a létezésüket.  

A régi-új Katz-projekt 

Israel Katz egykori közlekedési miniszter, jelenlegi izraeli védelmi miniszter 2018 novemberében egy ománi nemzetközi közlekedési konferencián mutatta be a „Békevonal” projektet, megígérve a gazdasági integráció fellendítését és a nyugat-ázsiai piacok izraeli kikötőivel való összekapcsolását.  

Katz mindezt egy hatalmas infrastrukturális vállalkozásként mutatta be:  

„A Békevonal lehetővé teszi a Hormuzi- és a Báb el-Mandeb-szoros biztonsági kockázatainak elkerülését, és alternatívákat nyit az áruk szállítására az Öböl-térség és Európa között.” 

A projekt lehetővé tenné a Perzsa-öböl menti államok számára, hogy elkerüljék a Hormuzi- és a Báb el-Mandeb-szoros biztonsági fenyegetéseit. Vagyis egy biztonságosabb és olcsóbb szárazföldi útvonal lenne az áruszállításhoz, jelentős gazdasági előnyöket nyújtva Jordánia, Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, más Perzsa-öböl menti államok, valamint Irak és Szíria számára. Emellett a projekt modern logisztikai központok, például a jordániai Irbidben egy rakományzóna létrehozását is tervezi a helyi gazdaság fellendítése érdekében. 

Katz kiemelte, hogy ez a palesztinok számára is több előnnyel jár: „A palesztinok Haifa kikötőjéhez való csatlakoztatásával lehetőséget adunk nekik a globális kereskedelemben való részvételre, ami gazdasági és társadalmi előnyökkel jár számukra.” 

Bár a kijelentéseit a békével és a fejlődéssel kapcsolatos eufemizmusok tarkították, a logikája világos volt:

a közlekedési infrastruktúrát Izrael regionális szerepének normalizálására kell használni, miközben kizárják az iráni és török versenytársakat. 

Annak ellenére, hogy a legtöbb érintett arab államnak nem voltak hivatalos diplomáciai kapcsolatai Izraellel, a projekt egyértelmű amerikai támogatást kapott. 

A geoökonómia mint politikai hadviselés 

A Dél-Szírián átívelő vasúti folyosókért folytatott török–izraeli verseny mellett Szaúd-Arábia ambiciózus NEOM projektje – az Egyesült Arab Emírségek Al-Ain 2030-ához kapcsolódó infrastrukturális rendszerrel együtt – ugyancsak átalakítja a geopolitikai játékot.  

A projekt célja, hogy Szaúd-Arábia északnyugati részét globális gazdasági és logisztikai központtá alakítsa, beleértve az Arab-félsziget szívétől a Vörös-tengerig terjedő vasútvonalakat és közlekedési hálózatokat, átrendezve a regionális kereskedelmi útvonalakat. 

Ez az elképzelés közvetlenül kapcsolódik Izrael azon tervéhez, amely Eilattól (a NEOM mellett) Akabáig, majd Dél-Szíriáig, végül Bejrútig vagy Tripoliig húzódó vasútvonalat kíván építeni. Vagyis ez a NEOM szárazföldi kiterjesztése lenne, és stratégiai kiegészítője Rijád azon törekvésének, hogy a Hormuzi-szoroshoz hasonló stratégiai pontokat a Perzsa-öböl és a Földközi-tenger összekapcsolásával megkerülje. 

Ebben pedig Szuvajda nélkülözhetetlen stratégiai csomóponttá válik, amely átjáróként szolgálhat Szíria megszállt Golán-fennsíkja, valamint a kurdok által ellenőrzött szíriai és iraki területek között. 

Az izraeli média és tisztviselők időnként „Dávid-folyosóként” emlegették ezt az útvonalat – olyan korridorként, amely az infrastrukturális dominanciája révén újraértelmezi Izrael szerepét a régióban, ötvözve a gyarmatosítást a logisztikával. 

^{A Dávid-folyosó térképe, egy tervezett projekt, amelynek célja Izrael összekapcsolása a kurdok által ellenőrzött területekkel Szíriában és Irakban} 

Más szóval, a NEOM tengeri-szárazföldi tengelyként való növekvő jelentősége megerősíti az Akaba–Szuvajda-vonal geopolitikai értékét, szigorúbb fellépésre kényszerítve a megszálló államot. Izrael számára azonban Törökország déli irányú terjeszkedése fenyegetést jelent ezekre a tervekre. Pedig Ankarának Szuvajda biztosítása elengedhetetlen a Levante déli része feletti befolyása érvényesítéséhez. 

Szuvajda csatatérré válik 

Az Aszad utáni vákuumban Saráa Szuvajdát választotta bázisnak a hatalma megszilárdításához és Törökország projektjének előmozdításához – azzal a céllal, hogy biztosítsa Szíria déli határátkelőhelyeit, stratégiai mélységet teremtsen és kiterjessze a befolyását Libanon, illetve Jordánia felé.  

Törökország mindezt a hozzá kötődő szíriai frakciókkal létrehozott közvetlen és közvetett megállapodásokon keresztül támogatta. Ankara ambíciói azonban Libanon felé is kiterjednek – különösen az észak-libanoni Tripolira és környékére. A város kikötőjét, amelyet Törökország Bejrút kikötőjének alternatívájává alakítana, a regionális tranzitútvonal kulcsfontosságú állomásaként képzelik el. 

Ez a törekvés azonban vörös vonalat jelent Izrael számára. Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök egy szíriai „új Dél-Libanon” kialakulására figyelmeztetett, Katz pedig kijelentette: „a drúzok a testvéreink, és nem hagyjuk őket magukra ezzel a terjeszkedéssel szemben”, jelezve a beavatkozásra való szándékukat. Nem sokkal ez után izraeli harci repülőgépek vették célba Damaszkuszt és a dél felé haladó szír egységeket.  

Ankara eközben nyilvánosan megerősítette a saját vörös vonalait. Recep Tayyip Erdoğan török elnök a július 17-i kabinetülés után kijelentette: 

„Ahogy tegnap, úgy ma és holnap sem egyezünk bele Szíria felosztásába. Akik Izrael farvizén evickélnek, előbb-utóbb rájönnek arra, hogy milyen súlyos hibát követtek el.”  

A valóságban azonban nincs nyílt konfrontáció Törökország és Izrael között, csupán egy hallgatólagos zsákmánymegosztásról van szó, ahol mindkét fél a saját ambícióit követi, miközben a konfliktust megbízottakon és háttércsatornákon keresztül kezeli. 

Washington figyel, szabályoz, de nem dönt 

Természetesen az Egyesült Államok sem maradt ki a történésekből. Washington többször is üdvözölte Saráa hatalomra kerülését, az előző kormányhoz képest nemzetközileg elfogadható embernek tekintve őt, azonban nem adott neki szabad felhatalmazást arra, hogy dél felé elmozduljon. 

Bár Washington szerepe megnőtt, inkább megfigyelő, nem pedig aktív szereplő. Ez a passzivitás teret engedett olyan regionális hatalmaknak, mint Törökország és Izrael, hogy új, számukra kedvező befolyási övezeteket tervezzenek a lerombolt Szíria területén. Washington láthatóan igyekezett szabályozni az eseményeket, de nem volt hajlandó végső döntést hozni, mivel el akarja kerülni a közvetlen konfrontációt Törökországgal és Izraellel, és nem hajlandó megengedni Törökország ellenőrizetlen terjeszkedését sem. 

A projektek háborúja 

A Szuvajdáért folyó csata valójában egy háború két infrastrukturális elképzelés között. Mindkét projekt célja, hogy meghatározza a kereskedelem és az energia útvonalát, valamint a befolyási övezeteket Szíriában. 

Saráa az al-Kaidában és az ISIS terrorszervezetben betöltött szerepe ellenére a török érdekeket támogatná, de valódi szövetségesek vagy belső legitimitás nélkül Izrael erejét sem hagyhatja figyelmen kívül. 

Vagyis ahogy szó volt róla, a szuvajdai csata  Szíria számára az Aszad utáni korszak első igazi próbatétele. A kimenetele nemcsak az ország jövőbeli határait, hanem a régió teljes közlekedési és hatalmi térképét is meghatározza. Valamint azt is, hogy Szíria Törökország Fejlesztési Útját vagy Izrael Békevonalát fogja-e követni. 

Kapcsolódó: