Az IMF legfrissebb jelentései látszólag a globális gazdasági viharok elcsendesedéséről és egy lassú normalizálódásról festenek képet. De mi van, ha a legfontosabb adatok csupán egy ügyesen felépített illúzió részei? Egy mélyebb elemzés feltárja, hogy a színfalak mögött drámai átrendeződés zajlik: Kína soha nem látott mértékű, ám a statisztikákban elrejtett fölényre tesz szert, miközben az USA szerepe végérvényesen megváltozott.
A nemzetközi gazdasági elemzések világában a Nemzetközi Valutaalap (IMF) éves Külső Szektorról szóló jelentése (External Sector Report) olyan, mint egy orvosi látlelet a globális gazdaság állapotáról. Pedig az idei kiadás első olvasatra egészen megnyugtatónak tűnik. A Valutaalap, ahogy Brad W. Setser, a Council on Foreign Relations (CFR) neves szakértője fogalmaz, „jobb későn, mint soha” alapon végre elismeri, hogy a globális folyó fizetési mérleg egyensúlytalanságai – a többlettel és a hiánnyal rendelkező országok közötti szakadék – 2024 folyamán ismét növekedésnek indultak. Ez valóban előrelépés a tavalyi jelentéshez képest, amely hajlamos volt a gondok súlyát alulbecsülni. Azonban a megnyugtató hangvétel és a látszólagos őszinteség egy sokkal mélyebb és veszélyesebb problémát takar:
az IMF diagnózisa nem csupán pontatlan, hanem alapjaiban téves, mert a betegséget rossz műszerekkel méri, és a kezelési tervet egy olyan jövőképre alapozza, amely a szemünk láttára porlad szét.
Setzer cikke egy gazdasági detektívtörténet, amely bemutatja, hogyan vezetnek félre a hivatalos számok, miért veszélyesebb a globális egyensúlytalanság, mint valaha, és ez milyen elkerülhetetlen ütközési pályára állította a két gazdasági szuperhatalmat. A tét nem kevesebb, mint a következő évtized gazdasági világrendje.
A felszín alatt forrongó világgazdaság
A Valutaalap modelljei ugyanis egy régóta fennálló, szinte már krónikus betegségben szenvednek: rendre „elprognosztizálják” a problémákat. Évről évre azt a következtetést vetítik előre, hogy a globális egyensúlytalanságok a következő években mérséklődnek, a rendszert fenyegető feszültségek pedig maguktól elsimulnak. Ezalól az idei előrejelzés sem kivétel. Csakhogy a valóság makacs dolog, mivel a nagy frekvenciájú, valós idejű adatok éppen az ellenkezőjét mutatják. A legfrissebb statisztikák szerint a kínai kereskedelmi többlet 2025 első felében is robusztusan nőtt, miközben az amerikai hiány tovább mélyült. A Setser által is kritizált tévedés szerint az IMF ugyan nagyjából eltalálta a kínai többlet és az amerikai hiány irányát, de teljesen téves okokból.
A modelljeik, amelyek óriási súlyt helyeznek a nettó külföldi eszközállományra, azt sugallták, hogy az egyensúlytalanság fő forrása a befektetési jövedelmek terén lesz. A valóságban azonban a probléma gyökere szinte teljes egészében a kereskedelemben, a fizikai áruk áramlásában rejlik.
A CFR szakértője szerint ez a tévedés nem egy egyszerű technikai részletkérdés. Ez valójában annak a csendes beismerése, hogy a világ legfontosabb gazdasági elemzőintézményének a modelljei nem értik a jelenlegi világgazdaság valódi mozgatórugóit.
A nagy kínai „bűvésztrükk”
A történet legizgalmasabb, egyben legaggasztóbb szála Kínába vezet, ahol egy statisztikai módszertani változtatás képében egy valóságos gazdasági bűvésztrükknek lehetünk tanúi. Az IMF, ahogy Setser ironikusan megjegyzi, „hihetetlenül szerencsés” volt tavaly.
Kína ugyanis az év közepén, látszólag minden előzmény nélkül, úgy módosította a folyó fizetési mérlegének számítási módszertanát, hogy az a hivatalos statisztikákban jelentősen csökkentette a kimutatott többletét.
Ha a korábbi, vámadatokon alapuló módszertant alkalmazták volna, Kína többlete a GDP 1,5 százaléka körül alakult volna, ami egy sokkal reálisabb, a nemzetközi közösség által is kérdőre vonható szint. Az új módszerrel azonban a hivatalos szám jóval alacsonyabb maradt, így az IMF téves modelljei hirtelen „pontosabbnak” tűntek. Csakhogy az IMF egy olyan adatsorhoz igazította a modelljét, amely egyre kevésbé tükrözi a valóságot. A számok mögött ugyanis egy stratégiai jelentőségű manőver húzódik.
A konkrét adatok önmagukért beszélnek, és leleplezik a trükk mértékét. Miközben az IMF az idei évre visszafogott, 363 milliárd dolláros kínai folyó fizetési többletet jósol, a valós idejű vámadatok egész más képet festenek. Setser elemzése szerint a kínai vámhatóságok által jelentett árukereskedelmi többlet egyedül az év első fél ében 150 milliárd dollárral nőtt.
Egy konzervatív, de reális becslés alapján Kína valós folyó fizetési többlete már most is bőven 600 milliárd dollár felett jár. Ez pedig több mint 65 százalékos eltérés a Valutaalap hivatalos prognózisához képest!
Ez a gigantikus, több százmilliárd dolláros eltérés egyetlen dologból fakad: Kína áttért egy belső vállalati felmérésen alapuló adatközlésre a vámadatok helyett. Az IMF maga is ezt a „transfer of value” elvet javasolja a globális értékláncok (mint például az Apple Írországban adózó, de Kínában gyártott telefonjai) pontosabb mérésére. A probléma azonban az, hogy Kína ezt a kifinomult módszertant nem a valóság pontosabb leírására, hanem annak stratégiai elfedésére használja. Vagyis semmilyen nyilvános szektorális adat nem támasztja alá azt a gigantikus, esetenként éves szinten 600 milliárd dollárt is elérő negatív korrekciót, amit a kínai hatóságok a vámadatokhoz képest elvégeznek. Ez azonban nem statisztika, hanem politika. Kína valós gazdasági ereje és a világgazdaságra gyakorolt kereskedelmi nyomása messze meghaladja azt, amit a hivatalos adatok tükröznek. Ez egy tudatos stratégia, amely lehetővé teszi Peking számára, hogy elkerülje a nemzetközi nyomást a jüan felértékelésére vagy a piacnyitásra, miközben csendben, a „statisztikai köd” leple alatt tovább növeli példátlan méretű exportvezérelt gazdasági dominanciáját.
A világ bankárjából a világ fő adósává
Miközben a világ egyik pólusán Kína láthatatlanná teszi gigantikus többletét, a másikon az Egyesült Államok szerepe is alapjaiban változott meg. A „világ bankárja” mítosz, amely évtizedekig meghatározta az amerikai gazdaság globális szerepét, mára teljesen kiüresedett. A Setser-cikk is kíméletlen őszinteséggel mutat rá: az USA már nem az a szereplő, amely olcsón vonja be a világ megtakarításait, hogy azokat aztán magas hozammal kockázatosabb eszközökbe fektesse szerte a világon. A valóság sokkal prózaibb és sebezhetőbb. Az Egyesült Államok a „világ legnagyobb és legprémiumabb hitelfelvevőjévé” vált, ahol a beáramló külföldi tőke szinte teljes egészében egyetlen célt szolgál: az ország ikerdeficitjének, vagyis a folyó fizetési mérleg és a szövetségi költségvetés gigantikus hiányának finanszírozását. Nincs már „maradék” tőke, amelyből újabb külső eszközöket építhetne fel; a bejövő pénz egyszerűen elfolyik a rendszer fenntartására.
Lényegében az USA a világ többi részének megtakarításaiból finanszírozza a jelenlegi életszínvonalát, ami egy történelmileg példátlan és rendkívül sebezhető helyzet.
Ez a modell egy végzetszerű táncot eredményez a két hiány között, és egyre mélyülő geopolitikai függőséget teremt. Az amerikai életszínvonal és fogyasztás fenntartása ma már elképzelhetetlen a külföldi tőke folyamatos beáramlása nélkül, amelynek jelentős része éppen a többlettel felhalmozó országokból, köztük Kínából származik. Ez a helyzet pedig egyfajta gazdasági zsarolási potenciált ad Peking kezébe. Ráadásul az a „prémium”, amelyet az USA évtizedekig élvezett – vagyis hogy a világ biztonságos menedékként tekintett az amerikai állampapírokra, és ezért alacsonyabb kamatok mellett is hajlandó volt finanszírozni az adósságát – eltűnőben van. Ennek az oka nemcsak a folyamatosan növekvő adósságállomány, hanem egy finomabb, de annál fontosabb globális trend: a világ hivatalos devizatartalékai az elmúlt évtizedben stagnáltak. Nincs már meg az az automatikus, szinte korlátlan kereslet a dollár iránt, amely korábban jellemezte a piacot. Az USA-nak tehát ma már aktívan versenyeznie kell a tőkéért, magasabb hozamokat kínálva. A dollár trónja tehát még megvan, de az alapjai már recsegnek-ropognak. A „világ bankárja” helyett egy óriási adós képét látjuk, akinek a sorsa egyre inkább a globális tőkeáramlások kénye-kedvétől és a hitelezői jóindulatától függ.
Egy elkerülhetetlen ütközési pályán?
Amikor összeillesztjük a kirakós darabjait – a rejtett kínai szupertöbbletet és a fenntarthatatlan amerikai hiányt –, egy nyugtalanító kép rajzolódik ki: nem csupán gazdasági anomáliákat látunk, hanem azt, hogy a világgazdaság két legnagyobb hatalma egyre gyorsuló ütemben halad egy elkerülhetetlen ütközéssel végződő pályán. A probléma lényege, hogy a köztük lévő valós egyensúlytalanság jóval nagyobb, mint amit a hivatalos intézmények, élükön az IMF-fel, kimutatnak, és ahelyett, hogy csökkenne, valójában folyamatosan növekszik. Ez a helyzet a definíciók szerint fenntarthatatlan. A kérdés már nem az, hogy lesz-e korrekció, hanem az, hogy az egy irányított, tárgyalásos folyamat lesz-e, vagy egy hirtelen, kaotikus piaci összeomlás, amely magával rántja az egész világgazdaságot. A valóság és a statisztikai látszat közötti szakadék fenntarthatatlan. E kettő előbb-utóbb össze fog ütközni, és annak az ereje megrengetheti a globális rendet.
Ennek a rejtett feszültségnek a felszínre törése többféle formát ölthet. A legvalószínűbb forgatókönyvek között szerepelnek újabb, a korábbiaknál is durvább kereskedelmi háborúk, a jüan árfolyamával kapcsolatos nyílt konfliktusok, amelyek során az USA valutaleértékeléssel vádolhatja Kínát, és a tőkekontrollok kölcsönös szigorítása. Ebben a helyzetben a Nemzetközi Valutaalap felelőssége óriási.
Azzal, hogy hallgatólagosan elfogadja a kínai adatokat, és a problémákat a jövőbe mutató, optimista prognózisokkal próbálja elsimítani, nemcsak a saját hitelességét teszi kockára, hanem – talán akaratlanul is – asszisztál egy jövőbeli, a korábbiaknál sokkal nagyobb válság kialakulásához.
Setser végső következtetése élesebb nem is lehetne: az IMF-nek sürgősen fel kell hagynia a problémák „elprognosztizálásával”, és szembe kell néznie a rideg valósággal. Amit ma látunk, az már nem egy egyszerű gazdasági anomália. Ez egy új, kétpólusú világrend születésének fájdalmas folyamata, ahol a szabályokat már nem csak Washingtonban írják. Sőt, a harc már arról is szól, hogy ki írja le magát a valóságot: ebben az új világban a statisztikai adatok meghamisítása és a valóság elrejtése is a geopolitikai küzdelem egyik legfontosabb fegyverévé vált.
Kapcsolódó:
Címlapfotó: Flickr
