Az egyre gyakoribb aszályok és az éghajlatváltozás mind több országot kényszerít arra, hogy milliárdokat fektessen a tengervíz sótalanításába. Viszont a technológia energiaigényes és jelentős környezeti következményekkel jár. 

Ciprus már a harmadik éve szenved az aszálytól, június elején az ország 18 fő víztározójának a töltöttsége mindössze 21,7 százalékos volt. Öt évvel ezelőtt ez még 97 volt. A kormány a felére csökkentette a mezőgazdaság vízellátását, emiatt az idén, az utóbbi években először, Ciprus kénytelen lesz paradicsomot, görögdinnyét és más, korábban termesztett termékeket importálni.  

A megoldás a sótalanítás lenne, de Cipruson jelenleg csak négy telep alkalmas erre. Éppen ezért azt a célt tűzték ki, hogy két-három éven belül ezekkel elégítik majd ki az összes ivóvízigényt, de ehhez meg kell duplázniuk a sótalanítási kapacitásukat. Ehhez persze be kellene ruházni, ahogy az Indiától Észak-Amerikán át Dél-Afrikáig húzódó zónában, ahol a sótalanítás egyre fontosabb eszközzé válik a víz biztosításában. 

Veszélyeztetett régiók 

Becslések szerint minden tizedik ember olyan országban él, ahol az ENSZ vízügyi ügynöksége „magas és kritikus vízhiányt” állapított meg. Az esőzések egyre szeszélyesebbek, a talajvízkészletek kimerülnek, a világ kormányai pedig keresik a megoldásokat a vízellátás fenntartására. Az éghajlatváltozás mellett a növekvő népesség és a bővülő ipari tevékenység is növeli a víz iránti keresletet, ami előtérbe helyezi a sótalanító technológiát. A sótalanító ágazat a piackutatók szerint 2027-re meghaladja a 20 milliárd dollárt – 2024-ben ezt még kevesebb mint 15 milliárdra becsülték. 

A sótalanítási folyamat az elmúlt évtizedekben nagyot fejlődött. A tengervíz forralásának ősi technikáját felváltotta egy kifinomultabb technológia, a fordított ozmózis, amely mikroszkopikus pórusokat használ speciálisan tervezett membránokban a só kiszűrésére.  

A becslések szerint a sótalanítási kapacitás globális növekedése évi 6 és 12 százalék között van. Elsősorban a Közel-Keleten, de más országokban is a kormányok és a vállalatok milliárdokat költenek a sótalanító infrastruktúra bővítésére, miközben meg kell küzdeniük a technológia kellemetlen mellékhatásaival is. Az édesvíz kinyerése ugyanis nagyon sok és tömény sóoldatot termel, ami jelentősen befolyásolja az ökoszisztémát. Viszont sok országnak ez az egyetlen azonnali megoldás, sőt még azt is bevállalják, hogy a tengerpartról több száz kilométerre szállítják a vizet, a szárazabb vidékekre.  

Az olajban gazdag Kuvait, amelynek nincsenek állandó folyói, korábban kénytelen volt az édesvizet a szomszédos Irakból szállítani. Úttörő volt a sótalanító technológia alkalmazásában a Közel-Keleten, már 1951-ben üzembe helyezte az első ilyen üzemét. A hasonló gondokkal küzdő szomszédok gyorsan követték a példát, ennek köszönhető, hogy ma a száraz közel-keleti és észak-afrikai régióban üzemel a globális sótalanító kapacitás mintegy 70 százaléka. A régió legnagyobb üzemei akár több mint 1 millió ember ellátására is képesek elegendő vizet termelni.  

Az Arab-tenger felszíne alól nyerik ki a tengervizet, ahol figyelniük kell arra, hogy az élőlényeket nehogy beszivattyúzzák a sótalanító üzembe. Ennek érdekében a beszívócsövek körül egy buborékfal gomolyog, hogy távol tartsa a medúzákat. Emellett az Arab-tengerben az egyre növekvő algavirágzás is veszélyezteti a sótalanítást, ugyanis az algáktól is meg kell szabadítani a tengervizet, mielőtt azt nagy nyomással átnyomnák a finom membránokon.  

A szakértők szerint a Perzsa-öböl vize a legnehezebben sótalanítható, mivel a félig zárt öböl sokkal sósabb, mint például az Atlanti-óceán, vagyis minél magasabb a sókoncentráció, annál több energiára van szükség az eltávolításához. A helyzetet súlyosbítja, hogy maga a víz is zavaros, „köszönhetően” a hajózási útvonalaknak és a szennyvíznek.  

Energiaigényes művelet 

Az iparág csökkentette az energiafogyasztását a fordított ozmózisra való átállással, de a termikus sótalanító technológiához szükséges energiamennyiségnek így is legalább a 20-25 százalékát rá kell szánni.  

Most azért folytatódik a harc, hogy ezt a fogyasztást, azaz a költségeket még tovább csökkentsék. A Veolia energia- és vízszolgáltatónak elsősorban a kutatás-fejlesztéssel sikerült csökkentenie az energiafogyasztást, ezzel együtt az ötödére levinni a költségeket. A 22,4 milliárd eurós forgalmú francia multinacionális vállalat szerint a globális sótalanító kapacitás 18 százaléka már az általuk használt technológiával működik. 

Reményteli az a megoldás is, amivel az Egyesült Államokban kísérleteznek. Ennek során az úgynevezett mélytengeri sótalanítást alkalmazzák, amely az óceán nyomását használja fel, hogy átjuttassa a tengervizet a membránokon keresztül.  

Ehhez képest az arab államok továbbra is régebbi technológiára támaszkodnak, például Dubaj a sótalanított vizének 86 százalékát termikus desztillációval nyeri. Ezen azonban változtatnának, és azt tervezik, hogy 2030-ra a sótalanító kapacitásának a 66 százaléka már fordított ozmózist használ, szemben a jelenlegi 40-nel. Természetesen itt is kihasználnák a napenergiát, csökkentenék a szivárgó csövekből származó veszteséget, illetve újra felhasználnák a szennyvizet is.  

Európai gondok 

Az olcsóbb sótalanítás előnyeit azonban nem mindenki élvezi. Bár Ciprus fordított ozmózist alkalmaz, fosszilis tüzelőanyagokat importál az üzemeltetéséhez, ami azt jelenti, hogy minden köbméter előállítása 1,50 euróba kerül. Összehasonlításképp: Izraelben vagy Dubajban a fordított ozmózissal előállított víz ára körülbelül 40 cent. 

A ciprusiak azt tervezik, hogy napelemekkel szerelik fel a szivattyútelepeket, de a szigeten korlátozott a hely, és a hálózatnak nincs elegendő tárolókapacitása a stabil ellátás biztosításához. Márpedig a sótalanítás nem működhet szakaszosan. 

A veszélyes sóoldat 

Tudományos kutatások szerint a sótalanítás világszerte napi 150 millió köbméter sóoldatot termel, és ezt a sűrű, tejszerű folyadékot általában visszaengedik a tengerbe. Egy tanulmány összefüggésbe hozta a sóoldat jelenlétét a korallfehéredéssel az Akabai-öbölben, mások pedig a negatív hatásokat állapítottak meg a vízkiömlési pontok körüli tengerfenék élővilágánál.  

Ciprus különösen aggódik a sóoldat Földközi-tengerre gyakorolt hatása miatt, mivel minden köbméter édesvízhez közel fél köbméter sóoldatot kell kijuttatni. Ott ezt úgy oldják meg, hogy akár két kilométerre is elviszik a partoktól, távol az érzékeny ökoszisztémáktól – ez jó megoldásnak bizonyul, ugyanis egyelőre nincsenek bizonyítékok arra, hogy ezzel ökológiai károkat okoznának.  

Szaúd-Arábia is foglalkozik ezzel a problémával. Az egyik kutatójuk szerint a sóoldatból akár kereskedelmi mennyiségben is kinyerhető néhány értékes elem, mint például kálium vagy lítium. Úgy vélik, ha az utóbbit ki tudnák nyerni, az gazdaságilag is életképesebbé tehetné a probléma megoldását. Bár a lítium csak nagyon alacsony koncentrációban található meg a sóoldatban, a királyság hajlandó erőfeszítéseket tenni e kihívás megoldása érdekében. 

Mindenesetre a szakértők szerint a sótalanítás nem az egyetlen lehetséges megoldás, annak egy szélesebb körű stratégia részének kell lennie, amely magában foglalja a víz újrahasznosítását, a vízinfrastruktúra felújítását és a hatékonyabb vízgazdálkodást. 

Ennek érdekében az Európai Beruházási Bank több százmillió eurót fektetett be Spanyolország vízhálózatainak korszerűsítésébe, Kalifornia pedig több tízmillió dollárral finanszírozza az esővíz összegyűjtését és újrafelhasználását. 

Az ENSZ Vízügyi és Környezetvédelmi Intézete is figyelmeztet: 

„Könnyebb növelni a kínálatot, mint csökkenteni a fogyasztást. A sótalanítás fontos szerepet fog játszani, de önmagában nem elég.”   

Kapcsolódó: