Már csak egy nap van hátra Donald Trump ultimátumából, amit Oroszországnak szabott az ukrajnai háború mérséklésére és a tárgyalások megkezdésére. A határidő szorítása most sokkal inkább az elnökre nehezedik, mint Putyinra, aki aligha fog meghajolni egy amerikai nyomásgyakorlás előtt.
A világ feszülten várja, mi fog történni, amikor augusztus 8-án lejár Trump Putyinnak adott határideje arra, hogy megkezdje Ukrajnával a tűzszüneti tárgyalásokat. Valószínűleg semmi: az amerikai elnök vámokkal fenyegette meg Oroszországot, valamint több olyan országot, amely nagyobb tételben vásárol orosz energiahordozókat. Utóbbi esetében elsősorban Indiát állította célkeresztbe, és az egyébként is brutális, 25 százalékos vámra még ráígért 25 százalékot, amennyiben Modi három héten belül nem szakítja meg az orosz olaj importját. A jelenlegi állás szerint nem fogja. Az indiai kormányfő eddig dacosan üzent vissza: esze ágában sincs hátat fordítani országa egyik legnagyobb kereskedelmi partnerének, ha pedig az elnök ragaszkodik hozzá, hogy a vámokat politikai fegyverként használja, arra is fel fog készülni. Hogy Kínával mint a másik gigászi orosz energiavásárlóval mi a terve Trumpnak, egyelőre nem tudni. Mindenesetre a kereskedelmi háborús fegyverszünetet a két fél most készül meghosszabbítani, vagyis Washington önmaga döntené porba minden tervét, ha Pekinget is extravámokkal sújtaná az „orosz háború pénzelése miatt”.
Az Egyesült Államok az elnöki ígérettel egészen lehetetlen helyzetbe hozta magát. Elméletileg (ha már rájuk fogta a fegyvert) Trumpnak tüzelnie kellene, amennyiben visszautasítják a felszólítását. Ha nem teszi, az a gyengeség jele lesz. Ha megteszi, a saját országát rántja magával egy olyan gazdasági örvénybe, amelyből csak meghátrálással tud majd kimászni. Oroszország ebből a szempontból a kisebb probléma: ha azonban megint összeakaszkodik Kínával, Peking egy pillanat alatt fogja elveszíteni legendás stratégiai türelmét, és minden rendelkezésre álló kereskedelmi fegyverével viszonozni fogja a tüzet. Példa ennek eredményességére éppen a közelmúltban akadt.
Blöffmesterek
Trump valóban hadilábon áll a határidőkkel, legyen szó kereskedelmi vagy politikai ultimátumról. Amikor júliusban 50 napos határidőt adott az oroszoknak, hogy leüljenek érdemben tárgyalni Zelenszkijékkel, Lavrov külügyminiszternek minden erejét össze kellett szednie, hogy komolyságát megőrizve reagáljon. „Ötven nap. Valamikor 24 óra volt, aztán 100 nap lett. Szeretnénk megérteni, hogy mi áll pontosan az amerikai elnök kijelentései mögött” – mondta, pedig akkor még nem tudta, hogy az ötven nap hamarosan 10-12-re olvad, amely augusztus 8-án jár le.
A Kreml szemmel láthatóan nem veszi komolyan Trump fenyegetéseit. Putyin csapatai egyre jobban állnak a harctéren, az orosz erők egymás után foglalják el a kelet-ukrajnai településeket, az orosz elnöknek pedig sokkal fontosabb a katonai győzelem, mint a kapcsolatok minősége az Egyesült Államokkal. Moszkva éppen ezért (tisztelete kifejezése mellett) immár nem is burkoltan üzente a Fehér Háznak és a világnak: folytatja a háborút, és nem igazán érdekli, hogy Trump milyen szankciókkal vagy vámokkal fenyegeti. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a sikerben maga Trump sem bízik. Mint mondta, fogalma sincs, hogy a bejelentései és az esetleges büntetések lesznek-e bármilyen hatással Moszkvára. Ugyanakkor sok lehetősége nem maradt: túl sokáig mosolygott Putyinra, azt vélve, hogy üzleti alapokra helyezett külpolitikája (a közös üzletek és beruházások újraindításának ígérete) eléri a kívánt hatást. Nem így lett, és bár Trump lezárta az ingyen fegyversegély fejezetét Kijev felé, az amerikai–orosz olvadás is megtorpanni látszik.
Utolsó próbálkozásként augusztus 6-án Trump a Kremlbe küldte különmegbízottját egy engedmény kicsikarása érdekében, amelyet részsikerként lehet eladni. Steve Witkoff többórás „hasznos és konstruktív” megbeszélést folytatott Vlagyimir Putyinnal, nem sokkal ezután pedig az amerikai elnök bejelentette, hogy a következő hetekben csúcstalálkozót szervez orosz kollégájával. Trump szerint Putyin nyitott a béketárgyalások megkezdésére, ennek előfeltétele azonban a Moszkva által bizonyos részben már elfoglalt ukrán területek, Donyeck, Luhanszk, Zaporizzsja és Herszon egészének átadása lenne. Ami a szankciókat illeti: Washington változatlanul érvényben tartja nyomásgyakorlási terveit, vagyis elméletileg augusztus 8-án másodlagos szankcióként Trump újabb vámokat fog bejelenteni azokkal az országokkal szemben, amelyek orosz energiát vásárolnak.
A vámfenygetés annak ellenére blöffnek tűnik, hogy India kereskedelme máris igen közel áll a büntetés élesítéséhez. De még ha Trump másodlagos szankcióként ki is veti a büntetőtételeket Oroszország nagy kereskedelmi partnereire, a gyakorlatban az – főként India, Kína és Törökország esetében – nem lehet hosszú életű. Az elképzelés, hogy az Egyesült Államok leállítja a kereskedelmet Pekinggel, pár héttel ezelőtt már csúfosan megbukott. Eddig Trump ráadásul alig titkoltan igyekezett egy Kína-ellenes szövetségest találni Modiban, a régi rivalizálásra apellálva esetlegesen ellensúlyozva Peking hatalmát. Ami pedig Törökországot mint az orosz energia szintén óriás vásárlóját illeti: egy olyan NATO-szövetségest szankcionálna az elnök, amelynek a területe – geopolitikai elhelyezkedése okán is – létfontosságú az amerikai érdekek szempontjából.
Oroszország jelenleg Kína nyersolajimportjának 13,5 százalékát adja, szemben a háború előtti 7,7 százalékkal. India eközben több nyersolajat importál Oroszországból, mint bárhonnan máshonnan: az orosz olaj az indiai piac 36 százalékát teszi ki.
És végül: bár az olajpiacnak megszokásból a szeme sem rebbent Trump első fenyegetései hatására, amennyiben valóban egy Indiának ígért vagy ahhoz hasonló vámmal sújtaná az orosz olajjal kereskedő országokat, az már olyan globális felfordulást okozna, amit épp ő akarna elkerülni – hiába növel szeptembertől termelést az OPEC+, nincs annyi szabad kapacitás, amely ellensúlyozná az egy csapásra kieső orosz olajmennyiséget a piacon. Ezt pedig az amerikai fogyasztók is a saját bőrükön éreznék meg, nem beszélve az elnökről, akinek az egyik alapvető ígérete volt az üzemanyagárak stabilan tartása.
Csak vicc volt
Amennyiben Washington magát Oroszországot is bünteti vámok formájában, az Putyint vélhetően csupán egy vállrándításra fogja késztetni. Az Egyesült Államok 2024-ben mindössze körülbelül 3 milliárd dollár értékű árut importált Oroszországból, ami azt jelenti, hogy az amerikai vámokat az egyébként is mélyponton lévő kereskedelem meg sem érzi majd. A másodlagos szankciókat illetően már nagyobb a zavar: az Egyesült Államok eddig elkerülte, hogy kereskedelmi vagy politikai szövetségeseire célzott vámokat vessen ki, India fenyegetésével azonban felborulni látszik az eddigi trend. Ugyanakkor a feketepiaci technikák és a mára legendássá vált orosz árnyékflotta miatt nincs garancia arra, hogy ezek a szankciók valóban működőképesek lesznek.
Ott van még a fegyverek kérdése is: Trump egy üzleti csavarral (az európai államoknak ad el fegyvereket, amelyek aztán immár saját tulajdonukként küldik azokat tovább Kijevnek) teljesítette ugyan az ígéretét, és a továbbiakban nem küld fegyversegélyt Ukrajnának, ám ezzel a lépéssel visszakanyarodott elődje útjára. Folytatódik a „csepegtetett” fegyverszállítás, ami a háború életben tartásához elég lesz, minden máshoz kevés: három és fél évvel a háború kitörése után az európai és az amerikai hadiipar gyártási kapacitásban még mindig nem tudja felvenni azt a tempót, így mennyiségben messze elmarad attól, amire szüksége lenne Ukrajna valós támogatására. Az elnöki döntés valójában az amerikai fegyveripart szolgálja, semmint Ukrajna esélyeinek növelését, ahhoz túl szerény a megállapodás.
Trump ultimátumszerű határidős fenyegetései önmagukban nem fogják leültetni Putyint a tárgyalóasztalhoz, ahogyan a háború menetét sem befolyásolják. Az oroszok egyre nagyobb katonai fölénybe kerülnek Kelet-Ukrajnában, Moszkvának így semmi érdeke nem fűződik a háború lassításához – hacsak egy esetleges tárgyaláson Ukrajna valóban le nem mond harc nélkül a Kreml által követelt területekről. Az amerikai elnök éppen aktuális terve inkább csökkenti, semmint növeli a rövid távú megoldás lehetőségét, nem mellesleg saját közvetítői szerepét is amortizálja. Egy nap múlva lejár a maga által szabott határidő, így amennyiben Putyin semmit nem reagál az ajánlatra, és nem születik eredmény (hogy a Witkoff-látogatás homályos csúcstalálkozói ígérete annak számít-e, vagy csupán egy részsiker részsikerének a részsikere, egyelőre kérdéses), Trumpnak döntenie kell: meghátrál, vagy beleáll egy olyan kereskedelmi revolverezésbe, amely garantáltan kárt fog okozni az Egyesült Államok gazdaságának – és bizonyosan leállítja a háború gyors befejezésére vonatkozó elképzeléseket. Másfelől: az Indiának adott háromhetes határidő ismét csak azt mutatja, hogy az elnök valójában minden lehetőséget kihasznál a drasztikus döntések életbe léptetésének elkerülésére. Három hét a háború jelenlegi szakaszában nagyon hosszú időnek számít.
A Fehér Ház retorikája harsányabb, mint valaha, ám annak eredményessége Moszkvával és az India/Kína párossal szemben erősen kérdőjeles. Moszkva, Újdelhi és Peking a világgazdaság nehézsúlyú szereplői – nem félik, inkább gondolatébresztőnek használják Trump szavait. Bár az elnök újra és újra igyekszik üzleti filozófiája szerint szabályozni geopolitikai játszmáit, a partnerek a játékhoz ezúttal meg sem fognak érkezni. Könnyen elképzelhető, hogy az elkövetkezendő napokban Trump számára a legnagyobb kihívást nem Putyin okozza majd, hanem az, hogyan szabaduljon ki a maga által készített csapdából.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Alekszej Nikolszkij/AFP/Scanpix
