A globális hatalmi verseny újraéleszti a klasszikus geopolitikai elméleteket: míg a Nyugat továbbra is a tengeri dominanciára épít, addig Kína és Oroszország a szárazföldi befolyás kiterjesztésével válaszol. A Mahan-féle tengeri és a mackinderi szárazföldi stratégia összecsapása egy új világrend körvonalait rajzolja ki, ahol a globális befolyás már nem csupán az óceánokon dől el.
A jelenkori nagyhatalmi versengés oka sok korábbihoz hasonlóan felfűzhető a geopolitikai elméletekre. A földrajzi realitások mellett ugyanis részben több mint egy évszázada két elhunyt tanácsadó gondolatai alakítják és határozzák meg a nagyhatalmak világnézetét, illetve cselekvési irányát.
Az egyik oldalon áll Alfred Thayer Mahan amerikai tengernagy, aki szerint a tengeri hatalom dönti el a globális fölényt, és az óceánok feletti uralom a kereskedelem ellenőrzését jelenti. A 19. század végén bár nem használta a befolyási övezetek fogalmát, elmélete a tengeri uralom és a stratégiai pozíciók kontrollja köré épül, közvetve meghatározva befolyási övezeteket.
Alfred Thayer Mahan (Forrás: Wikimedia Commons)
Abból indult ki, hogy a tengeri hatalom a globális dominancia kulcsa, mivel az ő idejében a tengerek ellenőrzése lehetővé tette a kereskedelem, a hadviselés és a kommunikáció irányítását.
Ezáltal egy állam képes kiterjeszteni a befolyását távoli régiókra. Egy kereskedelmi flottával a globális kereskedelem kontrollja olyan gazdasági erőforrásokat biztosít, amelyek fenntartják a haditengerészetet és a befolyási övezeteket, a hadiflottával egy erős haditengerészet képes megvédeni a kereskedelmi útvonalakat és elrettenteni a rivális hatalmakat, míg a stratégiai bázisokkal a tengerparti és a szigeteken lévő támaszpontok hálózata lehetővé teszi a tengeri útvonalak és a kulcsfontosságú régiók ellenőrzését. Mahan elméletében a befolyási övezetek létrehozása és fenntartása a stratégiai tengeri csomópontok és támaszpontok ellenőrzésén múlik. Az a hatalom, amely kontrollálja ezeket, képes szabályozni a tengeri forgalmat, és így befolyást gyakorolni a környező régiókra – ezért például a Karib-tenger az Egyesült Államok számára kulcsfontosságú, hiszen biztosítja az amerikai kontinens biztonságát és a Panama-csatorna feletti uralmat.
A Földközi-tenger és a Közel-Kelet a Brit Birodalom számára volt nélkülözhetetlen a 19. században, mivel a Szuezi-csatorna ellenőrzése biztosította az Indiához vezető útvonalat.
Ebben az időben Nagy-Britannia haditengerészetének a globális hálózata lehetővé tette, hogy befolyási övezeteket tartson fenn Ázsiában, Afrikában és a Közel-Keleten.
A másik oldalon áll Halford Mackinder brit földrajztudós, aki pont az ellenkezőjét állította: szerinte aki a „világszigetet” – Eurázsiát – magáénak tudja, az ellenőrzi a világot. Úgy vélte, hogy a vasutak, a folyók, a csővezetékek és a szárazföldi birodalmak számítanak, nem pedig a fregattok és a repülőgép-hordozók.
Az általa bemutatott Szívföld-elmélet a szárazföldi hatalom és a földrajzi pozíciók fontosságát hangsúlyozza.
Ennek középpontjában a „szívföld” áll, amely területileg lefedi Közép-Ázsia és Kelet-Európa területét, amely a világ legnagyobb összefüggő szárazföldi régiója, így stratégiai szempontból megközelíthetetlen a tengeri hatalmak számára.
Halford Mackinder (Forrás: Wikimedia Commons)
Mackinder szerint ez a terület a globális hatalmi versengés középpontja, mivel az innen kiinduló szárazföldi hatalom képes kiterjeszteni a befolyását a környező régiókra, létrehozva ezzel egy hatalmas befolyási övezetet. Rengeteg erőforrással (mezőgazdasági területek, nyersanyagok) és kiterjedt szárazföldi közlekedési hálózatokkal büszkélkedhet, amelyek lehetővé teszik a gyors katonai és gazdasági mozgósítást.
Úgy gondolta, hogy a térség irányítója akkor válhat globális hegemónná, ha képes ellenőrizni bizonyos peremterületeket is: Kelet-Európát, amely a szívföld kapuja, a Közel-Keletet, amely stratégiai csomópont az energiaforrások és a tengeri útvonalak miatt és Kelet-Ázsiát, amely a peremövezet gazdasági dinamizmusa miatt fontos.
A szívföld és a peremövezetek közötti versengés határozza meg a globális befolyási övezetek határait, ahol a szárazföldi és tengeri hatalmak érdekei ütköznek. Utóbbiak stratégiája ezért a peremövezetek ellenőrzésére és a szívföld elszigetelésére irányul, például szövetségi rendszerek (NATO) vagy tengeri támaszpontok hálózatának kiépítésével. Ezzel szemben a szívföldet uraló hatalom arra törekszik, hogy kiterjessze befolyását a peremövezetekre, ahogy tette ezt Oroszország Kelet-Európában vagy Közép-Ázsiában.
A tengeri hatalmak világa
Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság mint hagyományos tengeri hatalmak feleltethetők meg a mahani elmélet letéteményesének, és régóta profitálnak az óceánokon alapuló jelenlegi világrendből, hiszen a tengerek feletti uralom hozta meg nekik a jólétet és a hatalmat. A Brit Birodalom hatalma a tengerekre terjedt ki és az amerikai haditengerészet ma minden fontos tengeri útvonalat őriz, nem véletlen tehát, hogy ezt a fölényét minden lehetséges eszközzel védi Kína feltörekvő tengeri képességei ellenében. A dollár továbbra is uralkodik a világ vezető tartalékvalutájaként, köszönhetően annak, hogy az olaj, az áruk és a kereskedelem elszámolása többnyire dollárban történik. Igaz, a főként a BRICS+-országok által hajtott dedollarizáció egyre inkább felpörög. Az így kialakult világrend az oka annak, hogy mindeddig az amerikaiak domináltak, míg a szárazföldi hatalmak (Oroszország, Kína), évtizedek óta próbálnak felzárkózni.
Kína jól láthatóan próbálja megtörni az USA kizárólagos tengeri dominanciáját: hajóépítési kapacitás 232-szer nagyobb, mint az amerikai.
De ennek a világnak vannak határai, különösen akkor, amikor a tengeri hatalmak megpróbálják a természetes riválisaikat, vagyis a szárazföldi hatalmakat a saját területükön tartani. Pontosan ezt igyekszik tenni az Egyesült Államok Kínával.
Kína földrajzi fogságból dominanciára tör
Az első és a második szigetlánc – amely Japántól Tajvanon és a Fülöp-szigeteken át Guamig és Indonéziáig húzódik – olyan, mint egy tengeri börtön, amely Kínát körülveszi. Ez mindeddig megakadályozta, hogy Peking a haditengerészetét globális erővé alakítsa, és korlátozta a hozzáférését a nyílt Csendes-óceánhoz. Az Egyesült Államok politikája ki is használja ezeket a földrajzi realitásokat.
Az elsődleges és másodlagos szigetlánc (Forrás: Wikimedia Commons)
Kína így nem meglepő módon kénytelen volt a szárazföld felé fordulni, ezért is indította el az Egy övezet, egy út kezdeményezést (BRI). Ha az amerikaiak és szövetségeseik uralják a tengereket, akkor erre a válasz a szárazföldi uralom: kikötők, vasutak, utak, csővezetékek, szárazdokkok, optikai kábelek és villamosenergia-hálózatok ellenőrzése nemcsak Ázsiában, hanem Eurázsiában, a Közel-Keleten, Afrikában és még Európában is. Mackinder egykori szívföldjére Kína egyre inkább kiterjeszti befolyását, Moszkvával kiegészülve.
Oroszország: szankcióról szankcióra
Oroszországot az ukrajnai háború óta a Nyugat minden elképzelhető szankcióval sújtotta. Többek között elzárták a nyugati pénzeszközöktől, kizárták a Swift-rendszerből, kulcsfontosságú, például tankokban használható alkatrészek beszerzésétől estek el, valamint a félvezető chipektől is. A Nyugat gyakorlatilag megpróbálta elvágni Oroszországot a globális gazdaságtól, azaz az óceánalapú rendszertől.
Moszkva Pekinghez hasonlóan a szárazföldi hatalom, így a folyók felé fordult. Kihasználva páratlan földrajzi adottságait, és hogy nagyjából lefedi Mackinder szívföldjének nagy részét, egy belső folyó-, kikötő- és vasúti hálózat kiépítésébe kezdett, amely integrálja az egész eurázsiai kontinenst.
Az olyan folyók, mint a Volga, a Don, az Ob és a Léna, nem integrálódott be olyan szinten a globális kereskedelembe, mint mondjuk a Szajna, a Duna vagy a Rajna, ezért óriási, eddig kiaknázatlan lehetőségeket rejt magában az orosz állam számára.
Oroszország főbb folyói (Forrás: Wikimedia Commons)
Európai helyett kínai tőke
Annak, hogy a Nyugat megpróbálta leválasztani a globális gazdaságról Oroszországot, az lett az eredménye, hogy kialakulóban van egy stratégiai „házasság” a kínai tőke és Oroszország földrajzi adottságai között. Henry Kissinger egykori amerikai külügyminiszter szerint ez jelenti a legnagyobb kockázatot a nyugati (amerikai) dominanciára, mivel a két szárazföldi hatalom összedogása a tengeriek ellen közel kiegyenlített helyzetet tud teremteni. Az USA ezzel elérte, hogy az európai tőke és az olcsó orosz nyersanyag kooperáljon egymással, így ez a fajta Eurázsia nem jelent veszélyt a pozíciójára, de helyette megteremtette a lehetőséget a szárazföldi hatalmak szövetségére.
Stratégiai házasság (Forrás: Wikimedia Commons)
Méghozzá annak ellenére, hogy a történelem során a kínai és orosz geostratégiai célok sok esetben ellentétesek voltak. Jelen helyzetben, az erőpozíciókat tekintve, tisztán látszik, hogy a kínai–orosz szövetségen belül nem Moszkva a domináns fél: Pekingnek pénze és ambíciója, Moszkvának területe, folyói és sürgető szüksége van arra, hogy releváns maradjon a nemzetközi porondon.
Együtt megalapozhatnak egy új kontinentális infrastruktúrát, amely nagyrészt immúnis a tengeri hatalmak nyomásgyakorlására.
Ez magában foglalhatja kereskedelmi folyosók kiépítését Kínából Európába, megkerülve a Malakka-szorost és a Szuezi-csatornát. Az orosz folyami kikötőkből kínai vasútvonalak vezethetnek Kazahsztánba, Iránba és Törökországba, olyan csővezetékekkel párhuzamosan, amelyeket a haditengerészeti csoportok nem tudnak blokkolni. A digitális infrastruktúrájuk baráti fővárosokon keresztül futna, nem a Szilícium-völgyben vagy Brüsszelben.
Ha ez megvalósulna, vagy csak elmozdulás történne ebbe az irányba, megkérdőjeleződne a Mahan-féle, a tengeri hatalmak által dominált rendszer, és minimum kiegyenlítődne Mackinder elméletével, amit a szárazföldi hatalmak hajtanak. A világ ketté- vagy blokkokká szakadása így a geopolitikai elméletek szintjén is kimutatható.
Lehetséges kimenetelek
A jelenlegi helyzetből kiindulva alapvetően 4 forgatókönyv lehetséges.
- Együttélés: a tengeri hatalmak megtartják dominanciájukat a tengeri kereskedelemben, de az eurázsiai rendszer egy működőképes párhuzamos struktúrává válik, és így egy többpólusú logisztikai világ jön létre, ahol a hajók és a kikötők találkoznak a vonatokkal és a csővezetékekkel.
- Eurázsia felemelkedése: a szárazföldi útvonalak gyorsabbá, olcsóbbá és biztonságosabbá válnak. Európa a transzatlanti partnerség helyett vagy mellett egyre inkább Moszkván és Pekingen keresztül közeledik Ázsiához. A tengeri dominanciára berendezkedő Nyugat így egyre inkább egy régi rendszerre kezd hasonlítani, világgossá válik, hogy a jövő a szárazföldön van.
- Konfrontáció: a tengeri hatalmak szabotálják, szankcionálják vagy aláássák az eurázsiai projekteket, legalábbis tesznek ezekre kísérletet. Ennek már mutatkoztak és mutatkoznak is jelei a csővezeték-robbantásokon, a proxyháborúkon és a BRI-csomópontokra irányuló célzott szankciók keresztül, kockáztatva a helyzet elmérgesedését.
- Szintézis: a tengeri és a szárazföldi hatalmak elfogadják, hogy a világ több rendszerben működik, és a kereskedelmi útvonalakat ugyanúgy biztosítani kell, mint egy befektetési portfóliót.
