Az EU vezetői megpróbálják nyomás alatt tartani Donald Trumpot a Putyinnal folytatott tárgyalás előtt. A politikai nyilatkozatok és a direkt marketing azonban nem pótolják a tényleges részvételt: az asztalnál, ahol Ukrajna sorsáról döntenek, Európának nem készítettek be széket. 

Miután az augusztus 15-i alaszkai csúcstalálkozóra egyetlen európai politikus sem kapott meghívót, Brüsszel vezetésével az EU harcias üzeneteket küldözgetett Trumpnak, majd egy virtuális meetingen is világossá tették, „mire figyeljen, amikor leül Putyinnal tárgyalni”. Virtuálisan az európaiak nagyon jók. Úgy vannak ott, hogy nincsenek ott. A mátrixban mindenki az tud lenni, ami akar, ők speciel geopolitikai főszereplők. Aztán mindig jön a felébredés.  

Az elnök már többször egyértelművé tette, hogy – látva az európai országok háborúpárti hozzáállását és az ígéreteik mögött álló semmit – nem kívánja asztalhoz engedni sem azok vezetőit, sem Brüsszel vezetőt játszó bürokratáit. Az amerikai kormányzat, ha csak lehet, elkerüli az érintkezést az Európai Bizottság minden tagjával, különösen, ha Ursula von der Leyennek hívják az illetőt – hogy a teljesen súlytalan, oroszgyűlöletén kívül mást eddig felmutatni nem tudó új EU-s külügyi főképviselőről, Kaja Kallasról pedig egyáltalán tudják-e, hogy létezik, erősen kérdéses. (Amikor a hölgy Washingtonba látogatott  – bár senki nem hívta –, és mindenáron Marco Rubio külügyminiszterrel akart beszélgetni, a kormányzat füle botját sem mozgatta a kérésre. Így a hölgy hazarepült a mátrixba, oroszt gyűlölni tovább.  

A geopolitikai súlytalanság félhalott állapotában lebegő Európai Unió (kiegészülve a védelmi politikát egységesíteni kívánó és abban egyre inkább vezérszerepre törő Nagy-Britanniával) bizottságának szóvivője tényleg képes volt sírás nélkül kimondani azt a mondatot, hogy Brüsszelben nincs rossz érzés, amiért nem hívták meg a Trump–Putyin-meccsre, mivel nem is jelentkezett, hogy ott szeretne lenni. Milyen életszerű. Amiről nem tudunk, az nem fáj. Mindenesetre a partvonalról hangosan üvöltözött mindenki, utasítva, mit utasítva, szinte követelve a pályán lévő „mi fiunktól”, hogyan mozogjon. Az amerikai üzleti sportoló (aki momentán a világ leghatalmasabb embere) pedig bólogat, elmormol néhány halk káromkodást, no meg azt, milyen „nagyszerű emberek ezek, hogy egy megállapodást szeretnének látni”, majd arra gondol, végül is örülhetnek ott az Óperencián túl, senki nem mondhatja, hogy nem hallgatta meg őket, még ha össze is kutyulták az amerikai érdekeket az európaiakkal. Nem összeurópaiakkal, csak az önjelölt kiváltságosokéval, de ha valaki, Trump megérti a féltékenységből fakadó önérzetet – maximum nem érdekli. A másé. 

 

Bolondok hajója 

Tragikomikus a mód, ahogyan az európai vezetők igyekeznek a maguk számára valami hízelgőt is találni ebben a rájuk nézve valójában rendkívül nyomorult szituációban. A legnagyobb sikerként könyvelik el, hogy valahol nyolc órával arrébb az elnök bekapcsolódott egy online meetingbe, és meghallgatta a szokásost: „Ukrajna nélkül nincs alku, Ukrajna területi integritása szent és sérthetetlen, nem lehet alku tárgya”. Mintha nem az lenne éppen. Tényleg szakadéknyi a különbség a reálpolitikai és a vágyvezérelt liberális szemlélet között. Az EU-ban a magyar kormányon kívül nagyjából senki nem meri kimondani a nyilvánvalót: ilyen megalázó helyzetbe Európa még nem került történelme során: úgy tárgyalnak a jövőjéről, hogy a jelenlétük a találkozón még gondolatcsíraként sem bukkant fel senkiben. Igen, ráadásul ugyanaz az ember nem hívta meg Brüsszelt (sem), aki az EU-t az Egyesült Államok ellenségének nevezte, aki szerint az azért jött létre, hogy ártson Amerikának, aki annektálni akarná Grönlandot – és aki legutóbb úgy porrá alázta Ursula von der Leyent és az egész gittegyletét a 15 százalékos kereskedelmi vámokkal, hogy az Európai Bizottságban még mindig fagyos csend támad, ha valaki megemlíti. 

És ezek az emberek, akik eddig reszkettek, hogy véget ér a háború, most, amikor tényleg valós az esélye, ugyanilyen reszketve várták, hogy Trump csepegtessen nekik némi információt, miközben az egészet úgy állították be, hogy ők igyekeztek rávenni az elnököt a feltételeik (így, többes számban) átadására Putyinnak. Kaja Kallas például – aki a globális közjó legnagyobb megkönnyebbülésére nem volt ott a meetingen – azt hajtogatta, hogy semmiről nincs mit tárgyalni addig, amíg Putyin bele nem egyezik egy teljes tűzszünetbe. Merz az Oroszországra gyakorolt nyomásgyakorlás lehetőségeiről papolt, mintha nem azok kudarcával szenvedne az EU immár negyedik éve. A cinizmus netovábbja volt Starmer brit miniszterelnök közleménye (jó, VDL megfejelte egy „senki sem akar békét jobban, mint mi, egy igazságos és tartós békét” mondattal, és nem szakadt le közben a csillár), amelyben kifejtette: az európai vezetők „megköszönték Trump elnöknek az erőfeszítéseit, hogy Putyint a tárgyalóasztalhoz ültesse a folyamatos vérontás megszüntetését célzó tűzszünet érdekében”.  

Három és fél évnyi lehetősége lett volna erre a színváltó békeharcosoknak, de Európából az egy Orbán Viktoron kívül senki nem beszélt békevágyról, tűzszünetről, kommunikációs csatornák nyitvatartásáról és tárgyalásról.  

Eközben Trump csendesen (ezúttal valóban csendesen) közölte, hogy de, a területvesztés is szóba fog kerülni a csúcstalálkozón, nem, nem hiszi, hogy az azonnali fegyverszünetet elfogadná Putyin, nem, nem tudja már szankcionálni Oroszországot, mert semmi értelme, ezért találta ki a másodlagos szankciókat, és nem, egyáltalán nem biztos, hogy eredményt fog elérni Alaszkában. Azt már nem tette hozzá, hogy ő legalább megpróbálja az európai fotelhősök helyett is.  

Merz szerint Trump ismeri az európai álláspontokat, és „nagyrészt osztja azokat” (nem mondta el, mik kerültek a „kisrészt” kategóriába), így az európaiak mindent megtesznek, hogy „lefektessék az alapokat és biztosítsák, hogy ez a találkozó a helyes irányba haladjon”. Nem valószínű, hogy ezt Trump fülébe is bele merte volna mondani – ahogyan a harcias, egyre furcsábban viselkedő lengyel miniszterelnök, Tusk sem merné a „követelés” szót kiejteni a száján, amikor a Fehér Ház lakója hallótávon belül van. Igazság szerint az európai vezetők úgy viselkednek, mint a félnótás kibicek, aki folyton belekiabálnak egy partiba: ők maguk nem tudnak játszani, de rendkívül energikusan tudják kioktatni a játékosokat arról, mit kellene tenniük. Amíg a kezükre nem csapnak, ha már nyúlkálni is elkezdenek. 

 

Ébredések

Az optimista és nárcisztikus nyilatkozatok a virtuális megbeszélésről pompásan illeszkednek a mátrix világába, ahol a mondatok következményei más dimenzióban értelmezendők. A kauzalitás valójában nem tényező, ez pedig hatványozottan igaz a meetingen állítólag elhangzottakra. Bármit mond vagy nem mond Trump, valójában senki nem tudja, mi fog történni Alaszkában, amikor szemben ül majd a mosolygó orosz csúcsragadozóval. Ami biztos: egy amerikai–orosz alapokon nyugvó békemegállapodás tönkretenné az európaiak dédelgetett, a köz felé mosolyogva kommunikált narratíváját az ukrán győzelemről, Moszkva megbüntetéséről, a jó és a rossz szerepek globális felosztásáról és a többi ostobaságról, amellyel három és fél éve szürke eminenciásként hülyítették az Egyesült Államok előző, nem éppen topon lévő elnökét anélkül, hogy ők maguk életben tudták volna tartani a háborút. A fegyverek még sokáig az Egyesült Államoknál lesznek, a narratíva pedig semmit nem ér azok nélkül. Európa valódi megaláztatása abban rejlik, hogy Trump kőkeményen szembesítette az alaszkai találkozó megszervezésével: vezetői csak ugatni tudnak, a csattogó állkapocs azonban Washington szájában van, elég messze tőlük.  

Az alaszkai játék szabályait mindössze ketten ismerik. Reálisan nézve, valójában egyetlen kiemelt téma lesz asztalnál: azok a területi kérdések, amelyekről Zelenszkij és az európai avatárok hallani sem akarnak. Trump tudja ezt, nem véletlenül lengette be ő és alelnöke is ugyanazt: a háború Ukrajna csonkolásával végződik majd, az elnök tehát nem fog azzal indítani a megbeszélésen, hogy „nézd, Vlagyimir, az európaiaknak vannak ilyen izéik, vörös vonalaik, ne csináljunk belőlük négyzetrácsot, mert akkor soha nem lesz itt béke”.  

Európában még mindig nem értik, hogy a célhoz vezető úton tornyosuló akadály maga vált az úttá  

– és miután visszafordultak a startmezőre, Trump türelmetlenül lerugdosta a bábuikat a tábláról. Abból az elnök sem csinált titkot, hogy egyetért Putyinnak a háború kezdete óta hangoztatott állításával: a konfliktus valójában az Egyesült Államok és Oroszország között zajlik, Ukrajna csak az eszköz hozzá, vagyis a békemegállapodásnak is a két ország között kell létrejönnie. 

Itt tartunk most, a finálé kezdetén. Európa a nézőtéren ül potyajeggyel egy vakszínházban, ahol a jelenetek a függöny mögött játszódnak, a felvonások végén azonban kijön a rivaldához valaki, és elmeséli, mit láthattak volna, ha a függöny nincs leeresztve. A történet, amit hallani fog, valószínűleg nem lesz ínyére, de ez van, tetszett volna fizetni. Emmanuel Macron szerint az jó dolog, hogy Oroszország és az Egyesült Államok tárgyal, de fontos, hogy Európát is meghallják. Nem fogják. A mátrixból az ébredés az egyik legfájdalmasabb. Ideje lenne újratervezni. A döntés joga csupán illúzió hatalmasok és elnyomottak közt.  

*** 

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm álláspontjával.   

Kapcsolódó: 

 

Fotó: WH