Elon Musk washingtoni kiruccanása tankönyvi példája lett annak, miért nem képes egy technoautokrata a kormányzás logikáját uralni. Trump, aki kezdetben a technopolaritás gyakorlati megtestesítését látta Muskban, végül elrettentő példává tette: a kormányzati hatalomhoz csak addig férhetnek hozzá a techvezérek, amíg a politikai érdek ezt diktálja.
„A nézetek megdőlését nem követi mindjárt az intézmények megdőlése, az új nézetek még sokáig laknak elődeik puszta, barátságtalan házában és konzerválják azokat a lakáshiány miatt.
Friedrich Nietzsche: Emberi – túlságosan is emberi
Egy esztendővel ezelőtt Ian Bremmer politológus, kockázatelemző segítségével azon gondolkodtunk el, hogy mekkora a valószínűsége egy technopoláris rend kialakulásának. Bremmer 2021-ben (pedig akkor még mennyi minden nem történt meg) a geopolitikai recessziót átmenetinek minősítette, ami után egy olyan digitális világrend alakulhat ki, ahol a szabályokat hozó és a hatalmat gyakorló domináns szereplők többé már nem a kormányok, hanem a techvállalatok lesznek. „A digitális világrend döntően meghatározóvá vált és válik abban, hogyan élünk, miben hiszünk, mit akarunk – és mit vagyunk hajlandók megtenni annak érdekében, hogy megszerezzük” – írja, rámutatva, hogy a technológiai cégek mára akkora gazdasági, politikai és befolyásolási hatalommal rendelkeznek, amellyel önmagában is geopolitikai tényezővé váltak. Bremmer szerint a profitorientált techszereplők már most átvették az irányító szerepet azokban a társadalmi, gazdasági és nemzetbiztonsági szegmensekben, amelyek eddig a kormányok kizárólagos hatáskörébe tartoztak. De hogyan fogják fel- vagy kihasználni a vállalatok a hirtelen ölükbe szakadt óriási hatalmat? Vagy beállnak a saját kormányuk mellé, vagy politikától függetlenül a saját háborújukat vívják, vagy a nagyhatalmi versengés színtere maga a digitális tér lesz, ahol a techvállalatok hatalma nagyobb a kormányokénál, és kialakul egy posztvesztfáliai típusú technopoláris rend, amelyet geopolitikai főszereplőként maguk a cégek fognak uralni. Mindez egyes részleteiben megvalósulni látszott 2025-ben, amikor a Szilícium-völgy legjelentősebb alakjai (Elon Musk, Peter Thiel, David Sacks, Reid Hoffman, Ched Hurley, Steve Chan) felsorakoztak Donald Trump mögé, és ezzel olyan hatalmat adtak az elnök kezébe, amire még nem volt példa a történelemben. És fordítva.
A fő kérdést úgy fogalmazhattuk és fogalmazhatjuk meg, hogy egy kormánynak mi az észszerűbb: a konszenzusos együttműködés a technológiai vállalatokkal a saját céljai elérése érdekében akár azon az áron is, hogy a digitális hatalommal rendelkező cégeket a valós hatalomba integrálja, vagy az elutasítás, és a vállalatok hatalmának megtörése? Trump második ciklusának röpke pár hónapja igyekezett mindkét kérdésre válaszolni, ezzel megkérdőjelezve Bremmer elméletét. Mi történik akkor, ha egy kormány mindkét lehetőséggel él: szabadjára engedi a techcézárokat, de csak addig, ameddig hasznot hajtanak. Abban a pillanatban, amikor a két érdek már nem találkozik, kezdődik a megtörés és az eltörlés folyamata. Elon Musk, aki néhány héten keresztül a kormányzati hatékonyságért felelős szervezet (DOGE) élén élet és halál ura volt, olyan látványos bukást produkált Trump jóvoltából, ami még a vállalatait is magával rántotta. Az üzleti és politikai élet összefonódása a lehető legszerencsétlenebbül sikerült: a technopolarizációt egy technoautokrata kiiktatásával az elnök egy mozdulattal söpörte le az asztalról, példát statuálva a világ leggazdagabb emberével. Hogyan és miért?
Ember a zűrben
Példátlan az a hatalom, ami Musk a második Trump-adminisztrációban kapott. A kormányzati költségek és a bürokrácia csökkentéséért felelős kvázi miniszterként a DOGE élén a politikai élet egyik legbefolyásosabb alakja volt, akinek a jogköre azonban egészen a bukásáig nem volt teljesen tisztázott. Ezzel párhuzamosan azonban a háta mögött álló üzleti birodalom – egyértelműen politikai szereplésének és Trumphoz fűződő viszonyának köszönhetően – gyors növekedésbe kezdett. Az X (korábban Twitter) platformjára visszatértek a hirdetők, akik azután távoztak, hogy Musk 44 milliárd dollárért megvásárolta az oldalt, eltörölte a cenzúrát és a szólásszabadság jegyében alkalmanként teret engedett olyan megnyilvánulásoknak is, amelyek megjelenése előtte elképzelhetetlen lett volna. Miután Trump jó ötletnek tartotta a Mars-missziót, a SpaceX iránti (állami) érdeklődés ugrásszerűen megnőtt. A legjobban a Tesla járt, amelynek részvényei a Trump-győzelem hírére egyetlen nap alatt 100 milliárd dollárral növelték értéküket, a folyamat pedig egészen addig tartott, amíg Musk el nem kezdett dolgozni a Fehér Házban. A világ leggazdagabb emberének a vagyona folyamatosan nőtt – nem tűnt rossz üzletnek befektetni az elnök választási kampányába azt a 300 millió dollárt, ami megalapozta törékeny barátságát Trumppal.
Aztán pár hét leforgása alatt minden megváltozott. Trumpnak egyre kellemetlenebbé vált Musk politikai csapongása, gátlástalan intézkedési stílusa – és az őt övező mind nagyobb közutálat. A választók üzletileg is büntetni kezdték a milliárdost. Ez legkézenfekvőbben a Tesla eladási mutatóinak zuhanásában nyilvánult meg: az idei második negyedévben már 13 százalékos volt az esés, míg a részvények a választás utáni csúcs óta 30 százalékot veszítettek az értékükből.
Mindez túlélhető lenne, ha a technopolaritás-elmélet első szintjének értelmében Musk lojálisan tovább ápolja a jó kapcsolatait a regnáló kormányzattal.
Ő azonban nem ezt tette: távozása után néhány nappal ámokfutásba kezdett az X-en, először közölve, hogy Trump nélküle soha nem lett volna elnök, majd (ezzel akkora hibát követve el, amit ő is belátott, és törölte a posztot) kijelentette, hogy Trump bűnrészes volt Jeffrey Epstein bűncselekményeiben, ezért igyekszik eltussolni azokat.
A viszony azért romlott meg, mert egyrészt Trump tartotta magát az ígéretéhez, és egyfelől előkészítette a Biden-féle inflációcsökkentő-törvény megcsonkolását (ez volt az, ami az elektromos járművek felfuttatását is célozta adójóváírások és konkrét támogatások formájában), másfelől óriási adócsökkentő-csomagjával (One Big Beautiful Bill) kivívta Musk haragját, aki szerint a törvény csak növeli majd az államadósságot és a költségvetési hiányt a csökkentés helyett. „Őszintén szólva csalódott voltam a hatalmas kiadási tétel láttán, ami növeli a költségvetési hiányt, nem pedig csökkenti, és aláássa a DOGE-csapat munkáját” – mondta, majd fogta a kalapját. Távozásával a Fehér Ház egyik leggyűlöltebb figurájának pozíciója üresedett meg. Az amerikai kormányzat méretének csökkentésére irányuló Musk-munka valóban sokkoló volt a szövetségi alkalmazottak számára: egyes szervezeteket teljesen felszámoltak, több tízezren pedig kénytelenek voltak új állás után nézni. A DOGE egyetlen célja ugyanis az, hogy a kormányzati kiadásokat racionalizálja, illetve olyan mértékben csonkolja, hogy a folyamat végén 2 ezermilliárd dollár szabaduljon fel a költségvetésből. Musk 150 milliárdig jutott (ez alapján tíz év alatt sem végzett volna a feladattal), a munkát azonban biztosan nem ő fogja befejezni. A viszony közte és az elnök között csak tovább romlott, amikor a Tesla-vezér július 4-én bejelentette egy új politikai tömörülés, az Amerika Párt megalapítását. (A bejelentésen kívül a mai napig nem történt semmi, Musk egyetlen bejegyzési kérelmet vagy más dokumentumot nem adott be.) Bár a Fehér Házból való távozásakor azt ígérte, minden idejét a vállalatainak szenteli (részvényárak fel), a pártalapító bejelentés utáni napon csak a Tesla piaci értéke közel 70 milliárd dollárral esett.
A technopolaritás alapjai a szemünk láttára kezdtek kiépülni a Fehér Házban, ám az elmélet egészen banális tévedéseken, hibákon és az emberi, túlságosan emberi magatartásokon kezdett elcsúszni. A politika összefonódása egy techbirodalommal rosszul sült el: Musknak most valóban minden erejével azon kell lennie, hogy a hatalomba tett kirándulásának elképesztő károkozását valahogyan jóvátegye. Ráadásul úgy, hogy a legnagyobb kockázati tényező éppen az a hatalom lett, aminek alárendelte üzleti érdekeltségeit. Ha létezik a Bremmer által népszerűsített elmélet paradoxonja, ez a szituáció bizonyosan az.
Szétesőben
A Tesla, amely megalapozta Musk birodalmát, jelenleg mélyrepülésben van. A második negyedévi adatok 13 százalékos esése világszerte mindössze 384 122 eladást jelentett. A legnagyobbat a Cybertruck bukott, amelyből nagyjából 5000-et adtak el – Musk 250-300 ezres eladással számolt erre az évre, most jó, ha a 20 ezer összejön. Nem lehet tagadni, hogy a bukásnak politikai okai is vannak. Musk kormányzati tevékenysége és nemritkán zavaros ideológiai ámokfutása az X-en (hivatali ideje alatt) globális bojkottra késztették a Trump-kormányzat módszereinek ellenzőit. A Tesla-eladások visszaesése párhuzamosan nőtt Musk kormányzati láthatóságával.
A vállalat helyzetét több vezető távozása súlyosbította: kirúgta egyik legfontosabb alelnökét, a gyártásért felelős Omead Afshart, felmondott Milan Kovac, a Tesla humanoidrobot-programjának mérnöki vezetője, David Lau, a szoftverfejlesztés vezetője, Troy Jones, az észak-amerikai értékesítési és Jenna Ferrua HR-vezető is. Musk a szokásos nagyvonalúságával nem is kommentálta a beosztotti szinten tomboló káoszt, és helyette az ütőkártyát, az évtizede ígért Robotaxit kezdte gőzerővel népszerűsíteni, amely állítólag a legközelebbi jövőben komoly üzletággá alakul. A legújabb kitűzött cél több százezer Robotaxi 2026 végére, amihez Musknak egyébként még ki kellene találnia, hogyan üzemeltetheti azokat biztonságosan a jelenleg szükséges emberi segítség nélkül. A Tesla flottája egyelőre néhány tucat autóból áll, amelyek Austin egy részén próbálkoznak a forgalomban. Minden úton (ami inkább próbaútnak tekinthető) jelen van egy alkalmazott, aki szükség esetén meg tudja állítani az autót. Ezt kiegészítve, operátorok is figyelik az utat, akik szintén bármikor átvehetik az irányítást a kocsi felett. Vagyis jelenleg a vezető nélküli járműhöz két biztonsági sofőr szükséges. Ez még nem egy sikertörténet…
Felmerül a kérdés, hogy amennyiben Musk elképzelései ennyire elütöttek Trumpétól, akkor miért adott horribilis összeget a kampányára, és miért vállalta el a DOGE vezetését. Nem a Tesla miatt. Az elnök világossá tette, hogy meg fogja szüntetni a Teslákra is vonatkozó 7500 dolláros adójóváírási támogatást – a hírre érdekes módon a Tesla részvényei kilőttek, a piac úgy kalkulált, hogy egyedül Musk vállalata képes nyereségesen elektromos autókat gyártani és eladni. Az utóbbi esetben azonban a globálisan is jelenlévő visszaeséssel senki nem kalkulált, ahogyan Musk személyes megítélésével sem, ami a politikai szereplése okán hatalmas rombolást végzett a statisztikákban. Most pedig maga az elnök kontrázott: „Ennél sokkal többet is veszíthet” – mondta.
A kiegyenlítő vállalat
Ami valójában a legtöbbet hozhatja Musk kasszájába, egyben (a Teslával ellentétben) a legjobb állami szerződéseket eredményezheti (vagyis a Trump-kapcsolat egyik sikersztorija lehetett volna), az a SpaceX. Az űrcég afféle kakukktojás Musk birodalmában, lévén a legstabilabb, legmegbízhatóbb és a legjobban kihasznált vállalat a milliárdos érdekeltségi körében. Elég csak megemlíteni, hogy tavaly az összes műhold pályára állításának 84 százalékáért felelt, de a nemzetközi űrállomás rakományait és személyzetét is Musk űrhajói fuvarozzák. Egyetlen komoly konkurenciája a Boeing lenne, ám a Starliner-program kudarca bebiztosította a SpaceX hegemóniáját a területen.
Ugyanakkor a SpaceX az a vállalat, amelyiket (éppen hegemóniája miatt) a legnagyobb kockázatnak, sőt biztonsági kockázatnak tekintenek. A kritikusok azzal érvelnek, hogy a kormányzat függőségi viszonyba került egy szeszélyes milliárdossal (éppen ez a technopoláris rend felé vezető út alapja), ami nagyfokú sebezhetőséget jelent. A halk ellenző hangok orkánná erősödtek, amikor 2023-ban Musk állítólag „elsötétítette” a Starlinket a Krím felett, hogy az ukrán csapatok ne tudják azt megtámadni. Az amerikai szenátusban ekkor merült fel először nagyon komolyan a gondolat, hogy a kormányzatnak saját műholdrendszerrel kell rendelkeznie, mivel a Musktól való függés már „nemzetbiztonsági kockázatot” jelent. Musk tagadta a beavatkozást, a botrány pedig elsimult, miután Washington a Starlink ukrajnai szerepét kevésbé tartotta stratégiai fontosságúnak, mint a SpaceX igazi nagyágyúit, a szállítórakétákat. Olyannyira, hogy Trump már a kampány alatt bejelentette: elnökként nem csak erkölcsi értelemben támogatná a milliárdos Mars-expedícióját. Jóindulata jeleként a NASA élére azt a Jared Isaacmant jelölte, aki két SpaceX-küldetést is finanszírozott – hogy aztán májusban, amikor a milliárdos elkezdte kritizálni az elnököt, visszavonja azt. Musk újabb hibát követett el: bejelentette, hogy tekintettel az elnök fenyegetéseire szerződései felmondásával vagy módosításával kapcsolatban, leállítja a Dragon űrhajó felkészítését – anélkül pedig az Egyesült Államok nem tudja elérni a nemzetközi űrállomást, legalábbis amíg a Boeing meg nem oldja a Starliner problémáit. A kormányzat reakciója logikus volt: egyfelől felvették a kapcsolatot a SpaceX valamennyi riválisával, másfelől figyelmeztették a techvezért: olyan szolgáltatások leállításával fenyegetőzik, amelyekre a kormányzatnak élő szerződése van vele, vagyis szavainak és tetteinek a lehető legsúlyosabb következményei lesznek. Musk visszavonulót fújt, annyit azonban megjegyzett: a SpaceX nem függ az állami támogatásoktól, a magánbevételei ugyanis jócskán meghaladják a NASA-szerződések összegét. (Ebben nem hazudott, de azt már nem tette hozzá, hogy a bevételek szinte 100 százaléka a Starlink-rendszerből származik, nem pedig az űrutazásokból.) Ami az internetet illeti: Musk azt remélte, hogy a Biden-féle 42 milliárdos finanszírozást az amerikai államok széles sávú optikai kábeleinek fejlesztésre Trump majd átirányítja a Starlink-projektre, ez azonban az elnökkel való riasztó szakítás után valószínűleg ismét csak ábránd marad.
Egy technoautokrata bukása
Az azóta napvilágot látott hírek szerint áprilisban a Fehér Házban Elon Musk és Scott Bessent pénzügyminiszter trágárkodva üvöltött egymással a folyosón, úgy, hogy azt még Donald Trump is hallotta az irodájában. A kínos incidens a kiindulópontja, egyben esszenciája volt a milliárdos politikai bukásának. Az ok az volt, hogy ki válassza ki az adóhatóság új vezetőjét: Musk ugyanis megkerülte a tárcavezetőt, és a saját jelöltjét ültette a posztra – ezen Bessent érthetően felháborodott, majd Trumppal egyeztetve visszahívta Musk emberét. A perpatvar Musk számára megalázó vereséggel zárult, ám egyben teljes pompájában világította meg bürokráciaellenességét. Azzal a céllal érkezett (bemutatkozásakor egy láncfűrészt lóbálva), hogy újrakalibrálja és főképp felgyorsítsa a kormány működését – szerinte „semmittevő” alkalmazottak tízezreinek kirúgásával és 2 ezermilliárd dollár megtakarításával. Heteken át ámokfutó módjára ötletelt és rendezett vérengzést a különböző szövetségi hivatali szinteken, és amíg a kormányzati struktúra meg nem szilárdult, ezt tehette is. Elfelejtette azonban a legfontosabbat: segíteni küldték a minisztériumokhoz és a hivatalokhoz, nem pedig uralkodni. A milliárdos nem tudott megfelelő kapcsolatokat kiépíteni az adminisztráció felső szintjein (emberi volt, túlságosan emberi), a vezetőket irritálta a stílusa, így egy idő után fogyni kezdett körülötte a levegő.
Amikor még nem került sor a végleges szakításra, de Musk már kikacsingatott a kormányzatból, és újra az üzleti birodalmával kezdett foglalkozni, sok szövetségi vezető egyszerűen elkezdte visszavonni, teljesen figyelmen kívül hagyni (vagy saját szája íze szerint végrehajtani) az utasításait, megkönnyebbülve attól, hogy a józan ész győzedelmeskedik egy technoautokrata rémálma után.
A dolgok ezután villámgyorsan romlottak. Csupán pár hét kellett az incidens után, hogy Musk a sajtó előtt bevallja: az a bizonyos 2 ezermilliárdos spórolási cél ezermilliárdra szelídült, de igazság szerint azzal is nagyon nehezen birkózik meg. Hol hibázta el az ember, aki arról híres, hogy a legreménytelenebb helyzetből is újra feláll, és egyenesen a csúcsig menetel? Elsősorban ott, hogy a saját, jól megszokott környezetét vette alapul a munkájához, ám egy kormányzati reform szinte mindenben különbözik egy vállalatitól – kezdve azzal, hogy nem ő irányít.
Musk nem tudta, de nem is akarta megismerni a szövetségi kormányzat bonyolult összetettségét és szükségszerű bürokratikus járatait.
Jelszava a gyorsaság volt, ami a Szilícium-völgy startupsajátossága, beleértve a hibák lehetőségét is, ez azonban Washingtonban nem működött. Trump többször figyelmeztette: nem alakíthatja át úgy a kormányzatot, mint egy vállalatot, de Muskot ez nem érdekelte. Azt a bizonyos láncfűrészt nagyon is komolyan gondolta.
Musk útja a szakadék felé valójában egy HR-probléma volt. Miközben szövetségi alkalmazottak tízezreit bocsátotta el, hivatalokat szüntetett meg és lehetetlen feltételekkel vegzálta az alkalmazottakat, nem értette és nem is érdekelte, hogy kormányzati szinten a racionalizálás jegyében folytatott munkaerő-felvétel nem úgy és nem olyan tempóban zajlik, mint a Teslánál. A kormányzati hatékonyság és a megtakarítás érdekében folytatott tevékenysége néhány ponton már a kormányzati munka megbénításával fenyegetett, az elnöknek pedig egyre többen fejezték ki csalódottságukat Musk következményekkel nem számoló vezérmagatartása miatt. Egy márciusi kormányülésen aztán megtörtént a robbanás: Musk Marco Rubio külügyminisztert kezdte vádolni azzal, hogy tárcájánál alig történt valami a kirúgások területén, mire a miniszter keresetlen szavakkal és gúnyosan tette helyre a milliárdost. Trump egy darabig karba tett kézzel nézte a meccset, majd Muskot dicsérve úgy döntött, a DOGE onnantól csak javaslattételi joggal rendelkezik, a döntés a minisztériumok joga lesz. Innentől Musk befolyása a Trump-adminisztrációra folyamatosan csökkent. Bár a republikánusok nagy része egyetértett azzal, amit tesz, azzal, ahogyan teszi, már messze nem. Az eredmény pedig nem az ő módszerét igazolta: bár sikeresen rombolta a valóban túlköltekező kormányzati struktúrát, cserébe nem sikerült hatékonyabbá tennie azt.
A Bremmer-elmélet három szintje (a techcégek beállnak a kormány mellé, csak és kizárólag saját útjukat követik, nagyobbak lesznek a kormányoknál és átveszik az irányítást) csődöt mondott az első verziónál. A világ legnagyobb hatalommal rendelkező és a világ leggazdagabb emberének az együttműködése kudarcba fulladt abban a pillanatban, hogy előbbi politikai szerepet adott az utóbbinak. Márpedig a technopolaritás alapjainak éppen az a lényege, hogy a technológiai vezetők a szó szoros értelmében is hatalmat kapnak a kezükbe. Musk kalandjai a Fehér Házban rávilágítanak egy elméleti anomáliára: a technológiai szektor és azok vezetői jelenleg még nincsenek abban a helyzetben, hogy alternatívát kínáljanak a kormányzati munkára. Bár valós az elképzelés, hogy a digitális tér átveszi a fizikai politika helyét, jelenleg csak és kizárólag a kormányzat adhatna lehetőséget ennek. A döntések mögött azonban emberek, túlságosan is emberek állnak, nem pedig közös eszmék és akaratok. Trump a döntésével erős figyelmeztető jelzést küldött a többi, kormányzati szinten dolgozó vagy arra ráhatással lévő techvezérnek: van egy határ, amit nem léphetnek át. Ez pedig éppen az Ovális Iroda hatalmi ajtajánál kezdődik. Ahogyan fogalmazott: „Nem kellett volna láncfűrész. Elég lett volna egy szike is”.
***
Kapcsolódó:
Fotó: MTI/EPA/Politico pool/Francis Chung
Belső fotó: MTI/EPA/SIPA pool/Samuel Corum
