Ahogy a régi rend összeomlik, az amerikai birodalom átalakul – újjáépítkezik otthon, visszafogja magát külföldön, és egy keményebb, tartósabb gazdasági szférát kovácsol – állítja Carlos Roa amerikai geopolitikai elemző, a Danube Institute munkatársa.  

Miközben Amerika befelé fordul – vámfalakat emel és újjáépíti az ipari magját –, a világ többi része kénytelen megbirkózni ennek következményeivel.  

Sok olyan ország, amely egykor az amerikai piacokhoz való hozzáférésnek, a segélyeknek és a hazautalásoknak köszönhetően virágzott, most egy becsukódó kapu rossz oldalán találja magát. Ugyanakkor a tőke, amely egykor a Wall Streetre és a Szilícium-völgybe áramlott, új menedékeket kezd keresni, ami a kemény eszközökért és a regionális növekedési folyosókért folytatott küzdelmet táplálja.  

A fő áldozatokat azok az országok fogják elszenvedni, amelyeknek a gazdasága az amerikai fogyasztáshoz kötődik. Az Egyesült Államok protekcionizmusa ugyanis kevesebb importot és kevesebb szabadon áramló tőkét jelent mások számára.  

Ugyanez vonatkozik az Egyesült Államok által finanszírozott segélyekre és átutalásokra: eddig ugyanis egész régiók éltek az amerikai támogatásból vagy a vendégmunkások hazautalásaiból.  

Kétségtelen, hogy szomszédos államok, mint Mexikó és Kanada, valószínűleg megtartják a preferenciális hozzáférésüket, ellentétben a periférikusabb gazdaságokkal, mint Kambodzsa, vagy akár néhány, az Egyesült Államokhoz kötődő, de gazdaságilag független európai állam. 

Viszont, miközben ez a folyamat néhány országot kellemetlenül érint, mások lehetőséget láthatnak a káoszban. A tőke ugyanis mindenfelé kiáramlik az USA-központú pénzügyi rendszerből, hozamokat és stabilitást hajszolva. Washington új gazdasági nacionalizmusától tartva a külföldi befektetők és az állami vagyonalapok olyan helyeket fognak keresni, amelyek kevésbé vannak kitéve az amerikai szeszélyeknek. A készpénzzel teli kőolajállamok és a feltörekvő hatalmak az amerikai államkötvényekből és a túlértékelt technológiai részvényekből származó befektetéseiket kézzelfogható projektekbe irányítják át, méghozzá a fejlődő világba.  

Amerika befelé fordulásának a paradoxona az, hogy éppen azokat a régiókat gazdagíthatja, amelyeket egykor a globális perifériának tekintettek. 

A növekvő termelési költségek korában az olcsó energiával (vagy támogatott üzemanyaggal) megáldott országok az ipar mágnesévé válnak, csakúgy, ahogy a fiatal népességű és növekvő fogyasztói bázisú régiók – Délkelet-Ázsiától Afrikáig.  

Mivel az amerikai piac bizonytalanabb lesz, sok nemzet a szomszédaihoz fordul. Ezáltal a régiókon belüli kereskedelem már nem csupán fejlesztési szlogen lesz, hanem sürgető szükségszerűség.  

Ebben az akadályokkal teli világban a földrajz felértékelődik. Aki a kereskedelmi útvonalak kulcsfontosságú fojtópontjait és folyosóit ellenőrzi, az nyerhet. Így pedig teljesen érthető Trumpék megszállottsága a Panama-csatornáért és Grönlandért.  

Egy modern kori küzdelemre számíthatunk az úgynevezett stratégiai infrastruktúra megszerzéséért.  

A magántőke-befektetők és az állami tervezők egyaránt vadászni fognak a vasútvonalakban, ritkaföldfémbányákban, lítiummezőkben és mélytengeri kikötőkben lévő részesedésekre.  

A nemzetközi intézmények is beszálltak ebbe a trendbe, és a regionális összeköttetéseket a növekedés új motorjaként hirdették. Persze nem pusztán az összeköttetésekről van szó, hanem a gazdasági szövetek szövéséről, amelyek összekapcsolják a régiókat. Ez a törekvés már látható Afrikában, Dél-Amerikában, sőt még a Közel-Keleten is.  

Sokféle lehetőség mutatkozik, a dél-afrikai Lobito-folyosótól kezdve az ázsiai Nemzetközi Észak–déli Közlekedési Folyosóig (INSTC) vagy a Közép-Ázsián átívelő Középső Folyosótól az India–Közel-Kelet–Európa Gazdasági Folyosóig (IMEC). Ez utóbbi kettő több, pusztán infrastrukturális projektnél; egy kibontakozóban lévő multipoláris gazdaság gerincét alkotják.  

A megjelenésük egy újabb nagy lépést tükröz: a hiperglobalizáció kora átadja a helyét a blokkok és folyosók korának.  

A tőke már nem semleges, egyre inkább a kormányok irányítják – legyen szó akár Kína Egy övezet, egy út kezdeményezéséről, az EU Globális Kapujáról vagy a G7 600 milliárd dolláros infrastrukturális kezdeményezéséről. Mindezeknél már a közpolitika, és nem egy láthatatlan kéz irányítja, hogy hová kerül a pénz.  

A profit azonban már nem elég, a nemzeti vagy blokkok érdekeihez való igazodás az üzletkötés ára. 

És ez jelzi igazán a neoliberalizmus korszakának végét, ahol a tőkének nem engedik, hogy kilógjon a sorból. Carlos Roa szerint, mostantól a magánbefektetők az államhatalom dallamára fognak táncolni, nem pedig fordítva. A Wall Streetnek lehet, hogy nem tetszik, de a washingtoni stratégák egy elhúzódó geoökonómiai verseny korszakára készülnek – egy olyanra, ahol a nemzetek ugyanolyan biztosan vetnek be pénzt, erőforrásokat és ellátási láncokat fegyverként, mint repülőgép-hordozókat és rakétákat.  

Amerika új geoökonómiai kézikönyve 

Az Egyesült Államok nem egyszerűen bevonul a magas kerítése mögé, és hagyja, hogy a világ magától rendeződjön, inkább egy új geoökonómiai stratégiát kovácsol, hogy újjáélessze a hatalmát a megváltozott körülmények között. A liberális szabadkereskedelem politikáját elvetik, ami három részre bontható: birodalmi adóztatás, tömbépítés és az erőforrásokban gazdag hadszínterek elleni küzdelem. Ez a régi nyers erő globalizációjánál kissé közvetettebb, de ettől függetlenül birodalmi.  

I. A „birodalmi adózás” újraértelmezése  

A történelemben a birodalmak arra kényszerítették a tartományaikat vagy a szövetségeseiket, hogy sarcot fizessenek – gabonát, aranyat, katonákat. Az Egyesült Államok ezt a dollár feletti ellenőrzése, a fegyvereladások stb. révén érte el.  

Ennek az új és frissített változata azonban az lesz, hogy az USA meghívja a szövetséges külföldi tőkét, hogy fektessen be az Egyesült Államokba a birodalmi központot erősítő sarc formájában. 

Az évtizedes „lepusztulás” után Washington külső finanszírozást és szakértelmet keres a saját újjáépítéséhez. De egy küszködő fejlődő nemzettel ellentétben feltételeket szabhat: csak azoktól enged be tőkét, akik politikailag elkötelezettek és hajlandók Amerika stratégiai céljait szolgálni. Az általuk felajánlott alku egyszerű:  

segítsenek nekünk újjáépíteni az ipari bázisunkat, és mi kiváltságos hozzáférést biztosítunk a hatalmas piacunkhoz és védelmet nyújtunk a biztonsági ernyőnk alatt.  

Erre jó példa az US Steel felvásárlása, ahol a Nippon Steel fizet az amerikai vállalat modernizálásáért, cserébe az Egyesült Államok biztosítja, hogy a japán acélgyártó ne legyen a protekcionizmus áldozata. De hasonlót látunk a tajvani TSMC-nél vagy a dél-koreai Samsung akkumulátor- és chipgyárainak létesítésénél.  

Cinikusan mindezt „birodalmi adóztatásnak” nevezhetnénk: csakhogy a vazallusoktól az arany gyárakat és finanszírozást követel. 

Most már csak a „baráti tőke” érvényesülhez – és annak nemcsak pénzt, hanem lojalitást is kell hoznia.  

II. Védett gazdasági blokk létrehozása 

A befelé fordulás önmagában nem fogja megőrizni az amerikai dominanciát, az Egyesült Államoknak a globális kereskedelmet is át kell szerveznie egy „baráti körforgássá”, amely kizárja az ellenségeit. A stratégia második pillére tehát egy olyan gazdasági blokk létrehozása, amely nemzeteket köt össze összehangolt vámokkal, ellátási láncokkal és preferenciális kereskedelmi megállapodásokkal – mindezt amerikai vezetéssel.  

Washington célja egy hasonló gondolkodású gazdaságokból álló zárt közösség létrehozása, amelyen belül az áruk, a tőke és a technológia szabadon (vagy szabadabban) áramolhat, míg Kína és más riválisok kívül maradnak.  

A kereskedelempolitika fegyverként való felhasználása már utalhat erre. További lépésekre számíthatunk, mint például a barátságtalan gazdaságok dömpingje elleni közös külső vámok, a nyugati szabványokat előnyben részesítő digitális kereskedelmi szabályok és a rivális szféráktól a legmodernebb technológiát megtagadó exportkorlátozások. Az USA arra fogja ösztönözni a partnereit, hogy harmonizálják a vámjaikat és a szankcióikat Washingtonéval, hogy Peking egy harmadik országon keresztül ne tudja egyszerűen irányítani az árukat a korlátozások megkerülése érdekében. Következésképpen az ellátási láncokat felosztják, és a baráti országok között osztják el.  

Ne tévedjünk, ez gazdasági hadviselés, ám más eszközökkel. A blokk célja kifejezetten az, hogy kiszakítsa Kínát (és más ellenséges hatalmakat) a kritikus hálózatokból.  

III. A stratégiai folyosók és a feltörekvő piacok megmérettetése 

Azt azonban Amerika is tudja, hogy még ha meg is erősíti a belső bázisát és szövetséges blokkot is épít, a világ többi része nem veszíti el a jelentőségét. A világnak ugyanis hatalmas területei vannak – Közép- és Délkelet-Ázsiától Afrikán át Dél-Amerikáig –, amelyek nem kötődnek egyértelműen egyetlen blokkhoz, mégis gazdagok azokban az erőforrásokban és megvan bennük az a növekedési potenciál, amelyre a nagyhatalmak vágynak. A huszonegyedik században ezekben a régiókban lesz a leglátványosabb a nagyhatalmak geoökonómiai versenye. 

Bár Washington jelenleg elsősorban befelé fókuszál, felkészül arra, hogy kilépjen, és versenyezzen ezeken a kulcsfontosságú területeken.  

Ez nem más, mint a szelektív elköteleződés stratégiája: Washington nem próbálja meg a világ minden távoli szegletét felügyelni, de azonosítani fog bizonyos folyosókat és országokat, amelyeket stratégiailag létfontosságúnak tart az új világrend szempontjából – és energiát, valamint tőkét fog fektetni a befolyásért folytatott versengésbe. 

Persze nem kell törekednie a teljes ellenőrzésre, csupán annak megakadályozására, nehogy a kritikus ellátási vonalak, az új piacok és a kulcsfontosságú infrastruktúra teljes mértékben kínai (vagy orosz, vagy iráni, vagy bármilyen más) befolyás alá kerüljenek. 

A lista élén Carlos Roa szerint ott van a már említett, Közép-Ázsián átvezető Középső Korridor vagy az India–Közel-Kelet–Európa Gazdasági Folyosó (IMEC). Az USA Közép-Ázsián és Indián keresztül gyengítené Kína befolyását az eurázsiai kereskedelemre.  

Ezeken a folyosókon túl az Egyesült Államok a nyersanyagban gazdag és demográfiailag jelentős régiókat is prioritásként fogja kezelni. Afrika például a hidegháború óta nem látott versenyszíntérré vált, ahová Kína bányákkal, utakkal és hitelekkel tört be. Ahogy a geoökonómiai verseny kiéleződik, várható, hogy az Egyesült Államok és Európa célzott beruházásokkal és a magánszektor által vezérelt megoldásokkal reagál majd erre. Ehhez hasonlóan, Délkelet-Ázsia is kiemelt színtér.  

Amerikának tehát azonosítania kell a globális gazdasági háló kritikus csomópontjait, és lépéseket kell tennie azok biztosítására vagy a riválisok elől való megszerzésére. Ez jelentheti egy afrikai kikötő finanszírozását, hogy az ne kerüljön a kínaiak kezére egy közép-ázsiai energiamegállapodást az orosz befolyás megakadályozása érdekében vagy a digitális infrastruktúra megerősítését Délkelet-Ázsiában, hogy a Huaweit távol, a Ciscót pedig bent tartsa.  

Az USA módszerei a nagyszabású fejlesztési finanszírozástól a manipulációig (néha az adott rezsim pártfogásáig vagy a burkolt beavatkozásig) terjedhetnek. A globális dél országainak pedig választaniuk kell majd: vagy együttműködnek az Amerika vezette blokkal, amiért cserébe infrastrukturális dollárokat és piaci hozzáférést kapnak, vagy ha túl közel sodródnak a rivális blokkokhoz, akkor kieshetnek az USA kegyeiből. 

Az újfajta birodalom  

Ez a fent felvázolt átalakulás Carlos Roa szerint javában zajlik. Ez a birodalom azonban nem a múlt monolitikus, mindenütt jelenlévő, a rómaihoz hasonló leviatánja. A túlterjeszkedése miatt egyre kisebb lesz, ahogy a világ egy széttöredezettebb és regionálisan fókuszáltabb rendszer felé halad.  

Bizonyos értelemben ez egy bizantiánus Amerika. 

Ahogyan a Keletrómai Birodalom a csökkenő erőforrásaihoz alkalmazkodva megszilárdította a hatalmát a kulcsfontosságú regionális központokban, úgy alakítja át a modern Egyesült Államok a gazdasági és politikai stratégiáit, hogy a központi befolyási övezetére összpontosítson.  

Ebben a kialakulóban lévő rendben Amerika szerepe kevésbé az egyetemes rend érvényesítéséről, mint inkább a nyugati féltekén való hatalmának a megszilárdításáról szól – miközben kihasználja a szövetséges régiókkal ápolt preferenciális kapcsolatok hálózatát, ahol a gazdasági, politikai és biztonsági érdekeik találkoznak. 

A vegyes gazdaság, a protekcionizmus és az államilag vezérelt ipari revitalizáció felé irányuló átrendeződés nemcsak Amerikát fogja átalakítani, hanem átrendezi a globális kereskedelmi rendszert is. Ahogy a régóta fennálló gazdasági kapcsolatok felbomlanak, és új infrastrukturális, valamint kereskedelmi folyosók jelennek meg, a világ egy mélyreható hatalmi átrendeződésnek lesz tanúja.  

Azok a nemzetek, amelyek egykor az USA-központú globális rendtől függtek, vagy egy regionálisabb, önellátóbb modellhez fognak alkalmazkodni, vagy kockáztatják a gazdasági elszigeteltségüket.  

Vagyis mindez azt jelzi, hogy a korábbi, „könnyed” globalizáció korszaka véget ért, és a helyét a rugalmas, regionálisan fókuszált blokkok közötti verseny vette át. 

Az Egyesült Államoknak a bizánci állammá válása fájdalmas, de szükséges belső leszámolással jár. Végső soron arra kerül sor, hogy az USA az univerzális liberális rend nagy illúzióit egy bizánci politikai rendszer keményvonalas realizmusára cseréli.  

Ez pedig nem az amerikai birodalom halála, hanem a megújulása – egy újrakalibrált, regionálisan beágyazott erő, amely bár kevésbé lesz egységes, mint Róma, mégis félelmetes hatalom marad a változó globális környezetben.