Ahogy a régi rend összeomlik, az amerikai birodalom átalakul – újjáépítkezik otthon, visszafogja magát külföldön, és egy keményebb, tartósabb gazdasági szférát kovácsol – állítja Carlos Roa amerikai geopolitikai elemző, a Danube Institute munkatársa.  

Évtizedek alatt hatalmas kereskedelmi és tőkeegyensúly-hiányok halmozódtak fel, olyannyira fenntarthatatlanná válva, hogy a globális rendben bekövetkező jelentős változások elkerülhetetlenek. A hidegháború utáni feltételezések az amerikai gazdasági elsőbbségről omladoznak – vagyis a nagy változások már nem távoli fenyegetést jelentenek, hanem az ajtón dörömbölnek. 

Egyesült Államok elhagyta a liberális internacionalizmus fikcióit, és elkezdett úgy viselkedni, mint a régebbi korok birodalmai. A demokrácia terjesztése és a „szabályokon alapuló rend” álcázott ideáljai átadták a helyüket a reálpolitikának. Washington megszilárdítja befolyási övezetét és bocsánatkérés nélkül fegyelmezi szövetségeseit a nagyhatalmi rivalizálás új korszakában. Ezt nevezte el Carlos Roa az amerikai szféra doktrínájának.  

Ebben pedig előtérbe került a geoökonómiai front. Ha a régi amerikai államot a dollár globális szerepe finanszírozta, az újat a dollár visszahúzódása fogja alakítani. Ez a változás nem lesz gyengéd vagy békés. 

A dollárrendszer, ami lehetővé tette az Egyesült Államok számára az infláció exportját, az áruk importját és az adósság révén történő „sarckiszedést”, szétesőben van. Helyette valami sokkal vitatottabb rendszer kezd formát ölteni: a vámokhoz, az antitrösztökhöz, az államilag irányított tőkéhez és az iparpolitikához való visszatérés. Belföldön ez konfliktust szít majd minden olyan érdekcsoporttal, amely hasznot húzott a régi rendből. Külföldön pedig sokkhullámokat okoz az amerikai piacokhoz, a támogatásokhoz és a hazautalásokhoz való hozzáférésre épülő gazdaságoknak. Azaz a zökkenőmentes globalizáció korszaka véget ér.  

Ami ezt követi, az a széttöredezettség, az átrendeződés, valamint a nyertesek és vesztesek szétválasztása. 

De Roa szerint ez nem összeomlás, ez a konszolidáció. A magántőke ugyanis alárendelődik az állami prioritásoknak, és a globális kereskedelem stratégiai folyosók mentén szerveződik majd át. Az Egyesült Államok egy védekező gazdasági blokkot fog kiépíteni, befektetések formájában csikar ki sarcot a szövetségeseitől, és meg fogja vitatni a következő évszázad nagy infrastrukturális útvonalait. A birodalom nem tűnik el, a formája változik.  

Vagyis nem egy liberális hegemónt láthatunk, hanem egy megerősített, regionálisan beágyazott nagyhatalmat, egy bizantiánus Amerikát. Kevésbé evangelizáló, inkább stratégiai jellegű. Kevesebb Róma, több Konstantinápoly. 

A dollár „a mi valutánk, de a ti problémátok” 

Carlos Roa a jövő kiindulópontjaként részletesen leírja a dollár szerepét, a kialakult globális „dollárstandardot”, ami lényegében egy „ingyenebéd” volt Amerika számára.  

Hogy miért? Mert a külföldiek egyre több dollárt fogadtak el és tartottak, mert kevés választásuk volt. Így lényegében azzal finanszírozták az amerikai hegemóniát, hogy a dollárban szerzett bevételeiket visszaforgatták amerikai eszközökbe.  

Washington nemcsak azt találta ki, hogyan működtetheti a birodalmat hitelből, hanem azt is, hogyan hosszabbíthatja meg határozatlan időre a hitelkeretét.  

Megértették, hogy ha a dollár lesz az egyetlen tartalékeszköz a placcon, Amerika büntetlenül nyomtathat pénzt, és soha nem kell ténylegesen rendeznie az adósságait. 

Csakhogy a gyakorlatban azonban ez nem volt más, mint egy birodalmi sarcrendszer.  

Az olajexportáló országok dollárban tárolták a profitjukat, az ázsiai exportőrök államkincstári vásárlásokkal sterilizálták a feleslegüket, a globális délt pedig az IMF „mentőprogramjaival” tartották a horgon, amelyek megszorításokat és visszafizetéseket kényszerítettek ki, gyakran nyugati bankoknak. Az IMF és a Világbank, amelyek látszólag semlegesek voltak, a végrehajtás eszközeivé váltak: fegyelmezték az adósokat, figyelmeztettek a tőkekorlátozások ellen és csendben lebeszéltek minden alternatív tartalékrendszer felé tett lépésről. Eközben az olyan ipari országok, mint Németország és Japán, azt tapasztalták, hogy exportbevételeiket az amerikai adósságba csalták vissza, ahelyett, hogy stratégiai autonómia kiépítésére használták volna fel. 

Ez eddig egyetlen birodalom sem tudta elérni: ahelyett, hogy kivéreztetné magát, az Egyesült Államok más országok többletét szívja el, hogy fedezze a saját hiányát. Ahelyett, hogy Róma vagy Nagy-Britannia módjára lekötötte volna az erejét, Amerika kiszervezte a sarcot az államkincstárán keresztül.  

Nem a légiók, hanem a kötelezettségek tartották fenn a birodalmat.  

Ehhez pedig a tőke szabad áramlására van szükség világszerte, a bizalomra belföldön és az alkalmankénti IMF-beavatkozásra. 

Az elfáradt rendszer 

Két generáción át ez a pénzügyi berendezkedés tartotta meg a Pax Americanát. De a repedések megjelentek, a világ hajlandósága Washington finanszírozására gyengül, miközben Amerika belső képessége arra, hogy a kölcsönvett pénzt produktív erővé alakítsa, szinte összeomlott. 

A globális rend elérte azt a fordulópontot, ahol csak a nemzeti és nemzetközi szintű pénzügyi és fiskális szerkezetátalakítás akadályozhatja meg a mélyebb szétesést. A külföldi kormányok fokozatosan alternatív valutablokkok és fizetési rendszerek létrehozására törekszenek, amelyek csökkentik a dollártól való függőséget. Washington pénzügyi dominanciáját, amit egykor a globális stabilitás áraként toleráltak, ma kényszerítő eszköznek tekintik, hiszen magával hoz szankciókat, SWIFT-zárakat, befagyasztott tartalékokat, fegyveres kereskedelempolitikát. 

Amit egykor jóindulatú hegemóniaként árultak, arra ma már egyre gyakrabban kizsákmányoló imperializmusként tekintenek.  

A leglátványosabb példa erre Oroszország, amely az összeomlás helyett alkalmazkodni tudott. Ez figyelmeztetés a Nyugat, illetve példa a világ másik része számára, hogy ez másoknak is sikerülhet. 

Kína, amely amúgy is ódzkodik a dollárkitettségétől, felgyorsítja a jüanban denominált kereskedelmet, és törekszik a határokon átnyúló fizetési alternatívákra. Eközben a BRICS-országok aktívan dolgoznak egy új pénzügyi infrastruktúra kidolgozásán. A központi bankok pedig csendben növelik az aranytartalékaikat és diverzifikálnak az államkötvényekből. 

A dollármentesség már nem marginális fogalom, hanem valóság. 

A dollár és az államkötvények hagyományos biztonságos menedékként való vonzereje csökken. Az inflációs nyomás elhúzódásával és a hitelfelvételi költségek emelkedésével a befektetők újra felfedezik a kézzelfogható eszközöket. 

Veszélyes lehet Amerika ellenségének lenni, de Amerika barátjának lenni végzetes. 

Eközben Amerika legközelebbi szövetségesei közül néhányan most tanulják meg, mit is jelenthet a Washingtonnal való partnerség: alárendeltséget. Az európai államokat arra kényszerítették, hogy a stratégiai egységre hivatkozva hagyjanak fel az orosz energiaimporttal, és helyette drágább LNG-t vásárolnak az Egyesült Államokból, ami válságba sodorta az európai ipart, különösen a németet. 

„Ha józanul nézzük, az Egyesült Államok profitál a legtöbbet az ukrán konfliktusból, mert több gázt adnak el magasabb áron és több fegyvert értékesítenek.”  

Veszélyben Európa ipari bázisa, hiszen egyre több vállalat helyezi át a termelését külföldre – többek között az Egyesült Államokba. Lassan eljön az a pont, amikor fel kell tennünk a kérdést, hogy mikor válik a szolidaritás nyelvezetébe bújtatott közös áldozatvállalás kényszerfüggőséggé. 

Ugyanez a logika – az együttműködés álcája alatti függőség – mutatkozik meg az egész világra kivetett vámháborúban. A felszabadulás napján Donald Trump elnök átfogó, 10 százalékos vámot vetett ki szinte az összes importcikkre, majd még többet egyes kiválasztott országokra, ezzel teljes szakítva az Egyesült Államok politikáját az 1990-es évek óta meghatározó szabadkereskedelmi ortodoxiából. 

Amerika többé nem szervezi ki a gazdaságát a globális piacokra. A hatékonyság kora véget ért, és elkezdődött a kitartás kora. 

Ez egy válasz az évtizedekre visszanyúló hanyatlásra. Az amerikai kapitalizmus 1980 utáni modellje kiüresítette a saját bázisát, a tőke elszakadt a termeléstől, az ellátási láncokat külföldre telepítették, a profit az eszközbuborékokból és a visszavásárlásokból származott, míg a reálgazdaságot – gyárak, öntödék, logisztika – feláldozták a haszonkulcs és a hozamhajhászás oltárán.  

Most, a külföldi versennyel és a hazai stagnálással szembesülve, az Egyesült Államok kénytelen választani a fájdalmas gazdasági reform és a végső fellendülés, vagy az irányított hanyatlás között. 

Ez a választás kikényszerített, mert a járadékos kapitalizmus, azaz a vagyonérték-növekedésre, nem pedig a kibocsátásra épülő gazdaságok, nem tarthatók fenn a végtelenségig. Egy szolgáltatásorientált gazdaság magas GDP-t mutathat fel, de nem termel tartályokat, turbinákat és nincs stratégiai ellenálló képessége.  

Csak egy vegyes gazdaság – amely a magánkezdeményezést a stratégiai irányítással és az iparpolitikával ötvözi – képes fenntartani magát a rivális hatalmi blokkok világában.  

Ez magában foglalja a termelés visszatelepítését, a vámokat, a trösztellenes intézkedéseket, a célzott támogatásokat és az állami kapacitások rekonstrukciójának lassú politikai munkáját is. Ez egyben azt is bizonyítja, hogy a laissez-faire globalizáció soha nem volt fenntartható út egy nemzet naggyá tételéhez. 

Persze mindennek van egy sötétebb oldala is. Szinte minden fejlett ország – nem csak az Egyesült Államok – gazdasága egy kétes társadalmi szerződésre épül. Az egymást követő kormányok minden állampolgárnak (és újabban nem csak az állampolgároknak) nyugdíjakat és egészségügyi ellátást ígértek, még akkor is, amikor a születési ráta összeomlik, a munkaerő zsugorodik és az adósság az egekbe szökik. Csakhogy nincs pénz, nincs elég munkavállaló a fenntartásukhoz. Ráadásul a jóléti állam teljes struktúrája az állandó gazdasági növekedéstől, az eszközinflációtól és az alacsony kamatlábaktól függ. Ha pedig az Egyesült Államok vezette pénzügyi rendszer elég erősen meginog, ez az illúzió vele együtt összeomolhat.

Nemcsak az amerikai hegemónia, hanem maga a posztindusztriális jóléti állam életképessége is a szakadék szélére kerülhet. Ha ugyanis a birodalom mérlege felbomlik, a nyugati világ politikai stabilitása is összeomolhat. 

És mint minden birodalmi rendet, ezt sem lehet finoman megreformálni.  

Egy birodalom, amely nem alkalmazkodik, elbukhat 

Az Egyesült Államok nehéz helyzetben van, ha Amerika nagyhatalom akar maradni egy olyan világban, amely már nem hajlandó vagy képes finanszírozni egyre növekvő hiányait, akkor azt kell tennie, amit a birodalmak ritkán tesznek: komolyan vennie a termelést, a reformokat és valójában a saját túlélését. 

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy le kell porolni a régi gazdasági nacionalizmus kézikönyvét, az egész világra kiterjedő, határtalan gazdasági liberalizmust fel kell cserélni egy új, kevésbé formális regionalizmusra.  

Új konszenzus alakul ki arról, hogy az Egyesült Államoknak ismét termelnie kell és meg kell védenie termelési kapacitását, még akkor is, ha ez megzavarja a szabadkereskedelmi dogmát.  

Carlos Roa szerint ennek a kibontakozó geoökonómiai stratégiának a kulcselemei a következők: 

Vámok és kereskedelmi akadályok: reálpolitikai szempontból az ilyen protekcionizmust ma már elkerülhetetlennek és indokoltnak tekintik – ez egy szükséges válasz Kína kritikus iparágakban elért dominanciájára. 

Iparpolitika és újraiparosítás: vissza kell térniük a nemzeti fejlesztéselmélethez és az Amerika által egykor támogatott vegyes gazdaság ethoszához. Ez egykor elképzelhetetlen volt a neoliberális ortodoxia idején, amely az iparpolitikát „szocializmusnak” nevezte. A „piaci realizmus” máris felváltja a piaci fundamentalizmust, elismerve, hogy jogos az állami támogatás a hazai iparnak a nagyhatalmi verseny korában. 

Trösztellenes és belföldi verseny: Amellett, hogy megvédik a belföldi piacot az importtól, az Egyesült Államok a belföldi monopóliumokat is célba venné. A neoliberális kor ünnepelte a korporatizmust, de mind a bal, mind a jobboldal ráébredt a koncentrált gazdasági hatalom fenyegetésére, a nagy tech cégektől, amelyek az online beszédet ellenőrzik, a védelmi vállalkozókig, akik a Pentagont ostromolják.  

A vámok és az erőteljes trösztellenes intézkedések párosulva csökkentenék a ragadozó importot és felbontanák az oligopóliumokat, hogy az amerikai cégek, mind a nagyok, mind a kicsik, valóban tisztességesen versenyezhessenek egymással. Ez kényszerítheti ki a magasabb béreket, erőteljesebb növekedést és a dinamikus verseny révén az innovációt – azáltal, hogy a gazdaságot az adósság által vezérelt fogyasztásról a termelés felé tereli. 

Ezek az eszközök együttesen egy neomerkantilista eszköztárat alkotnak az amerikai megújuláshoz. Az Egyesült Államok gyakorlatilag újraértelmezi politikai gazdaságtanát, hogy ismét a rugalmasságot és a nemzeti hatalmat helyezze előtérbe a maximális hatékonyság dogmája helyett.  

Mindez azonban nem fog csendben megtörténni. Az 1971 utáni status quón lakmározó, berögzült érdekcsoportok készen állnak a túlélésükért harcolni. Carlos Roa figyelmeztet a legtöbbet veszítő háromságra: 

A Wall Street-i finanszírozók és multinacionális vállalatok: Ezek lubickoltak a legjobban a könnyű pénz, a szabadkereskedelem és a kiszervezett termelés világában. Rengeteg lobbizásra, a váltást ellenző politikai jelöltek finanszírozására és úgynevezett „tőkesztrájkra” számíthatunk a részükről. Ez utóbbi nem új keletű, amikor Franklin D. Roosevelt a New Deal reformjait szorgalmazta, a nagyvállalatok „befektetési sztrájkokat” rendeztek, pénzt felhalmozva, hogy kiéheztessék a programját. Például egy kellemetlen vám vagy egy erős trösztellenes intézkedés esetében számíthatunk egy-egy baljóslatú véleménycikk megjelenésére, amelyek a „munkahelyteremtők” menekülésére és a politikai nyomás más formáira figyelmeztetnek.  

Védelmi vállalkozók és a beágyazott bürokraták: ezek azok, akiknek a sikere és a fennmaradása a jelenlegi rendszerhez kötődik. Amerika katonai-ipari komplexuma évtizedekig tartó fúziók után néhány óriáscéggé tömörült, amelyek egyre inkább „fogvatartják” a Pentagont. Ma mindössze öt megavállalkozó uralja az amerikai védelmi szektort, míg egykor ötven versenyzett. Minden olyan kísérlet a verseny ösztönzésére vagy a szektorból való kivonásra heves lobbitevékenységet vált majd ki, a nemzetbiztonsági veszélyhelyzet narratívájába csomagolva.  Ezzel egyidejűleg a Pentagon bürokratái vonakodni fognak a merész változtatásoktól, mint például a beszerzés átalakítása vagy a költséghatékonyság előtérbe helyezése a politikai pártfogással szemben. Hasonló tehetetlenség tapasztalható majd az adminisztratív állam más részeiről is – például azoktól, akik a jelenlegi, kiterjedt jóléti programokat irányítják. 

Neoliberális beállítottságú akadémiai szféra és agytrösztök: ezek az intézmények mind gyakorlati okokból, mind ideológiai indíttatásból eretnekségnek fogják bélyegezni az új politikákat. Egy közgazdászokból álló társaság évtizedekig azt prédikálta, hogy a piacokba való bármilyen állami beavatkozás a legjobb esetben is hatástalan, a legrosszabb esetben zsarnoki. Ezek a piaci utópisták újabb végzetet jósolnak: magasabb árakat, kereskedelmi háborúkat, elveszett innovációt.  

Ez a vétókrácia állandó súrlódást biztosít. Ennek az eredménye valószínűleg az lesz, Amerika geoökonómiai újjáéledésének minden intézkedését felhígítják, és jönnek a perek és a parttalan viták. Ez a valóság egy demokratikus rendszerben. Paradox módon, ez a kötélhúzás hosszú távon néhány értelmes kompromisszumhoz vezethet. Egy elhúzódó, több kormányzaton átívelő kampányra számíthatunk, amelyben mindkét oldal győzelmeket és vereségeket is elkönyvelhet.  

Carlos Roa optimista, szerinte idővel bizonyos változások megmaradnak. Például sikerül fegyelmezni az oligarchiát és újraéleszteni a republikánus kormányzást. Ahogy a gazdasági hatalom decentralizálódik, a politikai valószínűleg követi, és az új szereplők ellensúlyozhatják a Wall Streetet és a Szilícium-völgyet, amelyek jelenleg uralják a politikát.  

Roa úgy véli, hogy az új paradigmára való áttérés több elnökségen keresztül is eltart, és közben lesznek nem várt fordulatok. Vagyis ez nem egyetlen vezető vagy párt teljesítménye lesz, hanem az amerikai politika és politikai gazdaságtan fokozatos átrendeződésének köszönhető majd.  

A hidegháború utáni „történelem vége” pillanata véget ért; a nagyhatalmi merkantilizmus írja a játék új szabályait.  

Ahol az Egyesült Államok a saját győzeleméért játszik, hogy a bizonytalanság és az előre látható káosz közepette egy kiegyensúlyozottabb gazdasági rend felé haladhasson. 

Carlos Roa víziója az eljövendő geoökonómiai átrendezésről, egy újrarendezett világról, a bizantiánus Amerika kialakulásáról a folytatásban olvasható.