2025. augusztus 15., egy dátum, amely mindenképp bekerül a történelemkönyvekbe. Az egész világ feszült figyelemmel kísérte Donald Trump amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnök találkozóját, amely az Alaszkában található Elmendorf–Richardson katonai bázison zajlott le. Még ha a Trump által olyannyira várt tűzszüneti megállapodás nem is következett be, a különböző nyilatkozatokból ítélve azért történhetett egyfajta elmozdulás a korábbi patthelyzetből a rendezés felé, amit mi sem jelez jobban, mint hogy hétfőn Zelenszkij Washingtonba látogat, Trump pedig már túl van egy európai vezetőkkel folytatott hosszú videókonferencián. A találkozó kapcsán 5 figyelemreméltó momentumot érdemes kiemelni: 

1. Alaszka mint szimbólum 

Alaszka a kezdetektől fogva szimbolikus hely volt: emlékeztet arra, hogy az USA és Oroszország szomszédok, mivel a Bering-, valamint a Csukcs-tengert összekötő Bering-szoros révén csak pár kilométer választja el a két hatalmat egymástól. Washington mindenképp el akarta kerülni, hogy a találkozó helyszíne egy katonai bázis legyen, de a szigorú biztonsági előírásoknak csak az említett objektum felelt meg. Alaszka azért is volt ideális színhely, mert csekély, mindössze 740 ezer fős lakossággal rendelkezik – igaz, igen koncentráltan –, azonban éppen ebből adódóan bármiféle gyanús mozgás, illetve tevékenység könnyen észlelhető.

Maga a terület, attól függetlenül, hogy az USA 1867-ben Moszkvától vásárolta meg mindössze 7,2 millió dollárnyi aranyért, szimbolizálja, hogy mind az USA – mint a történelem során meghatározó tengeri hatalom (a britekkel kiegészülve) –, mind Oroszország – mint hagyományos szárazföldi impérium – önmagát sarkvidéki entitásként is azonosítja, ebből adódóan pedig mindketten kulcskérdésnek tekintik a sarkvidéki értékes ásványkincsek kiaknázását, amiben Moszkva, atomjégtörői révén helyzeti előnyben van. Nem beszélve arról, hogy Washington – amennyiben ezen a téren megnyeri magának Moszkvát – az utóbbi években önmagát (földrajzi adottságai ellenére) szintén sarkvidéki hatalomként definiáló Kína térségbeli előretörésével (kutatóbázisok létesítésén keresztül) szemben is ellensúlyt tudna képezni. 

2. Oroszország visszakerült a diplomáciai térképre 

Az, hogy egy ilyen szintű találkozó Trump és Putyin között megtörténhetett, azt is jelenti, hogy a nyugati világtól a szankciók révén immár 3,5 éve elszigetelt Oroszország visszakerült a diplomáciai térképre: Washington meleg hangulatban üdvözölte az orosz elnököt, ami arra utalt, hogy nem egy barátságtalan ország vezetőjeként közelített Putyin felé, mint a Biden-adminisztráció alatt ez bevett volt, hanem diplomáciai partnerként, akivel együtt szándékozik működni bizonyos területeken, mégpedig egymás nemzeti érdekeit és stratégiai prioritásait figyelembe véve.

Washington ez irányú gesztusait logikusan az mozgatta, hogy Moszkvát biztonságos távolságban tartsa Kínától egy gazdaságilag előnyös üzlet megkötése mellett.

Moszkva fő motivációi ellenben két másik dologban fogalmazhatók meg: a jelenleg kontroll alatt álló ukrán területek oroszként való elismertetése, illetve a szankciók legalább egy részének feloldása, ugyanis ez utóbbi miatt – annak ellenére, hogy az orosz gazdaság a várakozásoknál sokkal ellenállóbbnak mutatkozott, mégis – a veszteségek számszerűen kimutathatók. Nem tudni egyelőre, hogy a két fél ezek közül mely területeken tudott megállapodni, de annyi bizonyos volt már a találkozó előtt, hogy területi kérdésekről csak Kijev részvételével születhet döntés. 

Trump szívélyesen fogadta Putyint (Forrás: Wikimedia Commons)

3. Történelmi analógia 

Már a találkozó előtt is csak kis esély mutatkozott arra, hogy a felek akár csak egy ideiglenes tűzszüneti megállapodást tető alá tudnak hozni, ennek ellenére sok esetben már eredménytelen találkozóként könyvelték el az amerikai–orosz csúcsot.

A diplomáciában az ilyen volumenű, komplex folyamatokról való döntés egy többlépcsős folyamat eredménye, ezért nem érdemes a sikerességet az első magas szintű találkozót követően a van tűzszüneti megállapodás/nincs tűzszüneti megállapodás skáláján értékelni.

Ha analógiák után keresve a történelemben visszamegyünk, az alaszkaihoz hasonló léptékű tárgyalások rendszerint nem azonnal éreztették a hatásukat. 

Példa 1.0: 1972-ben, amikor Richard Nixon akkori amerikai és Mao Ce-tung kínai elnök pekingi találkozója – mint az amerikaiak által tett gesztus – évekkel megelőzte a végeredményt, vagyis a szovjet–kínai blokk szétválasztását, ami az akkor ismert világ erőegyensúlyi pozícióit alapjaiban rendezte át. 

Példa 2.0: Ronald Reagan amerikai elnök és Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár 1985-ös genfi találkozója a hidegháború alakulásában annak ellenére jelentett később fordulópontot, hogy az eredeti célok (csapatkivonás, fegyverzetcsökkentés) egyike sem teljesült azonnal. Ennek ellenére ez nem jelentett szimbolikus győzelmet Gorbacsov számára, ahogy az alaszkai találkozó sem az Putyinnak a tűzszüneti megállapodás hiánya ellenére sem. 

Az azonnali eredmények helyett ezért inkább érdemes a precedenseket és a reálpolitikai szempontokat figyelembe venni, ugyanis a diplomáciában az ilyen volumenű találkozók soha nem az azonnali béketeremtés, hanem inkább a nagyhatalmak egymásra való nyomásgyakorlásának eszközei voltak. Nincs ez máshogy most sem. 

4. Kísérlet Moszkva Pekingről való leválasztására 

Trump hivatalba lépése óta világos stratégiát követ, legalábbis ami az orosz–kínai relációt illeti: a Biden-adminisztráció lépéseivel szemben (progresszív külpolitikai iskola) – amelyek egy hatalmas stratégai szövetséget hoztak létre Moszkva és Peking között – tudatosan realista szemüvegen keresztül közelít a kérdéshez.

Henry Kissinger egykori intelmeit újracsomagolva (realista külpolitikai iskola), vegyítve Ronald Reagan „béke az erő útján” felfogásából, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy Moszkvával megállapodva egyensúlyt próbál teremteni a hegemón pozícióját megszerezni kívánó Kína ellenében.

Ez látható a Moszkvának tett engedményekben (diplomáciai térképre való visszahelyezés), a belengetett orosz–ukrán területcserében és az Északi-sarkvidék vonatkozásában is, ahol – Moszkvával főként jégtörői révén kooperálva – Washington szerint megroppantható a kínai előrenyomulás.

Az orosz és a kínai elnök egyre szorosabb szövetségben (Forrás: Wikimedia Commons)

Az USA-ban kétpárti konszenzus van abban, hogy az ország hegemón pozíciójára az első számú fenyegetést Kína jelenti, ami már az amerikai nemzetbiztonsági stratégiákban is az elmúlt években visszatérő elem. Az ukrajnai rendezés egyik nagy kérdése, hogy az szükségszerűen Moszkva USA-hoz való közeledésével jár-e, vagy a Biden-adminisztráció már túlságosan egybeforrasztotta a két hagyományos szárazföldi hatalmat: Oroszországot és Kínát. 

5. Gesztusok és szimbólumok 

Mint más diplomáciai csúcstalálkozók, így az alaszkai is hemzsegett a reálpolitikai, illetve szimbolikus gesztusoktól: előbbire legszemléletesebb példa, hogy péntek reggel, tehát még a találkozó előtt Vlagyimir Putyin aláírt egy rendeletet, amely lehetővé teszi a külföldi befektetőknek, köztük az amerikai Exxon Mobil amerikai olajvállalatnak, hogy visszaszerezzék korábbi 30 százalékos operátori részesedésüket a Szahalin-1 (Csendes-óceán északi része, az Ohotszki- és a Japán-tenger között) olaj- és gázprojektben.

Ami a szimbolikus lépéseket illeti: amikor a két vezető kezet fogott, és ahogy Trump magához húzta az orosz elnök jobbját, azzal kifejezte, hogy a tárgyaló felek közül ő a domináns résztvevő, amit csak megerősített, hogy a reptéren a két vezető feje felett szinte azon nyomban elrepült egy amerikai B–2-es bombázó néhány F–16-os vadászgép kíséretében, ami szintén amerikai erődemonstrációként értelmezhető. A sajtótájékoztatón is megfigyelhetők voltak ilyen gesztusok: ezek közül érdemes kiemelni, hogy a szokásjoggal ellentétben nem a házigazda kezdte beszéddel a sajtótájékoztatót, hanem ezt a lehetőséget átadták az orosz elnöknek. 

Elmozduló pozíciók 

Ha objektív szempontok alapján akarjuk értékelni a találkozót, érdemes az eredmények helyett az egyes szereplők befolyási eszközeit megvizsgálni.

Ha valamilyen elfogulatlan kritika érheti a találkozót, az kizárólag az lehet, hogy egyelőre nem világos, hogy ezt (a hétfői washingtoni találkozó mellett) mi fogja követni, tehát hiányzik egy egyértelmű menetrend, ami alapján értelmezhető lenne a folyamat, ugyanis enélkül az egyes vezetők sem lesznek elszámoltathatók, számonkérhetők a későbbiekben: ha lesz is deeszkaláció, az nem lesz mérhető, így érdemes a folytatásra fókuszálni az eredmények helyett – a realizmus ezt diktálja. 

Összességében értékelve a találkozót: igaz, hogy egyelőre egyik fél sem hozta nyilvánosságra, hogy konkrétan miben sikerült megállapodásra jutniuk, és mely ügyekben nem, de az, hogy az orosz elnök Moszkvába invitálta Trumpot, Zelenszkij hétfőn Washingtonban látogat, az amerikai elnök pedig videókonferencia keretében beszélt a találkozó után az európai vezetőkkel, valamint felszólította Zelenszkijt egy elfogadható megállapodás kidolgozására, tehát mindez az álláspontok elmozdulását jelzi.

A békefolyamatban a hétfői washingtoni amerikai–ukrán találkozó lehet a következő lépcsőfok. Trump azonban, elődeivel ellentétben kétségtelenül megértett valamit: ha ignorálod az ellenfeled, nincs győzelem

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons