A 2025-ös év a klímadiplomácia fordulópontja: Washington a Párizsi Megállapodás újbóli elhagyásával és a Külügyminisztérium klímatárgyalásait lebonyolító Office of Global Change felszámolásával látványosan hátrébb lépett a multilaterális porondról. Ezzel párhuzamosan Peking gyorsítja az energiarendszer átalakítását és a klímaszabályozás kiterjesztését. A kettő együtt azt jelenti, hogy a COP30 (Brazilia, Belém városa, idén novemberben) előtt az Egyesült Államok által hagyott normatív térben Kína ipari és diplomáciai ereje válhat meghatározóvá. 

Fehér Ház január 20-án kiadott elnöki intézkedése (Putting America First in International Environmental Agreements) rögzíti: az adminisztráció elsőbbséget ad a hazai gazdasági érdekeknek, és elutasítja azokat a nemzetközi egyezményeket, amelyek „indokolatlanul terhelik” az USA-t. Ez egyértelmű keretdoktrínát ad a párizsi egyezményből való kilépéshez és a klímadiplomácia leépítéséhez. Ezt követte a State Department klímastábjának menesztése, ami az Egyesült Államokat hivatalos képviselet nélkül hagyta a globális klímapolitikát tárgyaló, COP30-ra készülő ENSZ-folyamatban. Ezek a lépések nemcsak tárgyalástechnikai hátrányt jelentenek, hanem jelzésértékűen csökkentik a többi nagy kibocsátóra (elsősorban Kínára) gyakorolt amerikai nyomást.  

Az USA visszavonulása a COP-szövegek alakításában is érződik: a 2035-ig szóló nemzeti hozzájárulásoktól (Nationally Determined Contributions, NDCs) kezdve a „fosszilisek kivezetésének” nyelvezetéig, sőt a nem CO₂-gázok (főleg a metán) súlyozásáig számos vitapont nyílik. Az USA hagyományosan jelentős nyomást tudott gyakorolni a főbb kibocsátókra,

viszont ennek hiányában a kompromisszumok súlypontja az EU–Kína-tengelyre és a fejlődő országok koalícióira tolódhat. A COP30 kimenete így jobban függ attól, hogy Peking milyen mértékadó vállalásokkal és végrehajtó eszközökkel érkezik.  

Kína ipari ereje a zöldpolitikában 

Peking évek óta jelentős erőforrásokat fektet be a tisztatechnológiákba, aminek meg is van a hatása: a nap- és szélerőművi kapacitások rekordtempóban bővülnek, ami exportbefolyássá és szabványalkotó erővé válik (inverterek, modulok, akkumulátorok) az évek alatt. Ez a hard power közvetlen diplomáciai tőkévé konvertálható, amikor az ellátási láncok és a hozzájuk tartozó köztes szabványok (pl. zöldbeszerzés) kerülnek napirendre. A klímadiplomácia így iparpolitikai kérdéssé is válik: aki gyártja az eszközöket, az gyakran a szabályok ritmusát is diktálja. 

Kína 2021-ben indított országos kibocsátáskereskedelmi rendszere (ETS) a kezdetekben főként az áramtermelést fedte csak le. A rendszer intenzitás- és outputalapú allokációt alkalmaz, a kvóták túlnyomórészt ingyenesek, ami mérsékli a rövid távú költségsokkot az ipar számára. Ennek következtében 2024-ben az ár először lépte át a 100 jüan/tonna CO₂-szintet. Idén a kínai kormány bejelentette, hogy az ETS kiterjed az acél-, a cement- és az alumíniumágazatra, mintegy 1500 vállalattal növelve a megfelelési kört. A lefedett CO₂-kibocsátás aránya ezzel 60 százalékra emelkedik. Ezek a lépések egyszerre szolgálják a dekarbonizációt és az ipari versenyképesség védelmét — ami az EU számára az ETS-hez képest iparbarátabb pályát jelent. 

A nemzeti vállalások mint a geopolitika tükre 

A COP30 egyik fő feladata a 2035-ös NDC-k hullámának befogadása. Hszi Csin-ping április végén jelezte, hogy Kína még a COP30 előtt benyújtja új céljait, és az „összes üvegházhatású gázt” lefedő keretet vázol fel. Ha ezek a vállalások abszolút kibocsátáscsökkentésre állnak át, és nem csak az intenzitás mérséklésére, az normatív mintát adhat más nagy kibocsátóknak is. Ha viszont óvatosak maradnak, Peking ipari fölénye mellett a klímaszövegek ambícióját is visszafoghatják. A diplomáciai dinamika tehát kettős: Kína egyszerre szabályalkotó (ipari sztenderdek és ETS-bővítés) és szabálykövető (NDC), miközben az USA távolléte jelentősen csökkenti Amerika ráhatását a globális klímapolitikára. 

Az EU a COP30-on várhatóan az ambíció emelésére és a „fosszilis kivezetés” nyelvezetének erősítésére fókuszál, Kína viszont a méltányosság hangsúlyaira építhet majd. Bár a két fél sokban versenytárs, gyakorlati együttműködések mégis kialakulhatnak, különösen ott, ahol Peking belföldi reformja és az európai szabályozás összeér (acél, cement, alumínium). A kínai ETS bővítése és az európai szigorítása közti szabályozási párbeszéd könnyen hat az NDC-nyelvezetre is (pl. Nem CO₂-gázok beemelése, ágazati ütemtervek). 

A valószínűbb forgatókönyv az, hogy Peking óvatos célszámokat jelent be a 2035-ig szóló NDC-jében, így a rendszer intenzitásvezérelt marad és a COP30 kimenete főként iparpolitikai kompromisszum lesz. Ebben a forgatókönyvben a washingtoni kivonulás tartós legitimációs űrt hagy maga után, amelyet a piac logikája tölt majd ki a politika helyett.  

A kérdés végső soron nem ideológiai, hanem számszerű: mekkora abszolút csökkentést vállal Kína 2035-re, és mennyire képes azt intézményi keretekkel alátámasztani? Erre a válasz a brazíliai Belémben dőlhet majd el, akkor is, ha az Egyesült Államok nem ül a tárgyalóasztalnál.  

Kapcsolódó: