A Nagy-Britannia által vezetett hajlandók koalíciója gyakorlatilag átvenné Brüsszeltől az ukrajnai háborúval kapcsolatos aktív európai részvételt, többek között arra várva, hogy megvalósuljon egy fegyvernyugvás, amely alatt az önkéntes országok saját csapatokat küldhetnének Ukrajnába, amelyek – szerintük – biztosítékul szolgálnának az oroszok fegyverszünet vagy bármilyen típusú béke alatti újabb agressziója ellen. Az ötletet Starmer brit kormányfő mellett Macron francia elnök is lelkesen támogatja – az európai államok elsöprő többsége azonban (köztük a hagyományosan oroszgyűlölő és Európa egyik legintenzívebben fegyverkező országa, Lengyelország) egyáltalán nem kíván részt venni egy ilyen jellegű segítségnyújtásban.  

A terv két legnagyobb buktatója közül az egyik, hogy az Egyesült Államok többször kijelentette (Biden és Trump részéről is): nem megy bele ilyen akcióba. Igaz, augusztus 18-án a Fehér Házban lezajlott találkozón az elnök ígért valamilyen, egyelőre konkrétan meg nem határozott segítséget Európának az ukrán biztonsági garanciák megszilárdításában, de az biztosan nem tartalmaz csapatküldési ígéretet. A másik, hogy Merz kancellár és Macron elnök (természetesen Zelenszkijjel együtt) még a washingtoni találkozón is ragaszkodott egy tűzszünethez a békemegállapodás helyett (elméletileg ezalatt küldené a hajlandók koalíciója a katonákat Ukrajnába). Trump a tőle megszokott nyersességgel szakította félbe a német vezetőt, mondván, egy tűzszünet csupán az eszkaláció lehetőségét növeli, ezért nem fecsérelné senki idejét és energiáját egy felesleges dolog megvitatására: a cél egyértelműen egy átfogó békefolyamat tető alá hozása, nem pedig a konfliktus ideiglenes befagyasztása.  

Így, bár az amerikai elnök az európai vezetőkkel és Zelenszkijjel folytatott megbeszélésen megerősítette, hogy az Egyesült Államok valamilyen formában részt vesz az Ukrajnának nyújtott biztonsági garanciák gyakorlatba ültetésében (előzetes elképzelések szerint ez a fegyvereladásokban és a hírszerzési információk folyamatos megosztásában valósulhat meg), a hajlandók koalíciója egyik legnagyobb hatású, katonák küldésére tett ígérete egyre bizonytalanabb alapokon nyugszik.  

Elméleti bátrak 

Függetlenül attól, hogy az európai kormányok (nem mellesleg a választópolgárok) zöme határozottan elutasítja a konkrét katonai szerepvállalást Ukrajnában, az arra hajlandók képtelenek lennének annyi katonát odaküldeni, amennyi bármiféle komolyan vehető békefenntartó erőt tudna képviselni. A lépés inkább szimbolikusnak tekinthető, bár a választ még arra a kérdésre sem tudja senki, mi történne, ha az oroszok brit vagy francia katonákat támadnának meg. A NATO 5. cikkelye ebben a szituációban még annyira sem alkalmazható, mint alapesetben, a passzus ugyanis a NATO-s területek megtámadása esetére rendelkezik, nem pedig önkéntes szerepvállalásra egy harmadik ország területén. Vagyis az elméleti biztonsági garanciák közül a katonai szerepvállalás se nem biztonsági, se nem garancia, jelenleg  

az ötlet inkább tűnik PR-fogásnak, mintsem konkrét és bármiféle eredménnyel kecsegtető tervnek. 

A napokban Németország is lemondta esetleges részvételét a tervben. Túl azon, hogy az oroszoknak már csak a történelmi hagyományok miatt is olajat jelentene a tűzre, ha a szomszédjában német csapatok mozognának, Berlinnek saját bevallása szerint nem is lenne elegendő katonája egy ukrajnai misszióhoz. A kifarolást mindenesetre meglepően ügyes indoklással sikerült bejelenteni. Johann Wadephul német külügyminiszter nyilatkozatában rámutatott: országa elrettentő céllal már állomásoztat egy harcképes dandárt Litvániában (igaz, a teljes, 5000 fős létszámot csak 2027-re éri el), így minden valószínűség szerint nem tudna további katonákat nélkülözni egy esetleges ukrajnai szerepvállalás miatt. 

Az aggodalom teljesen jogos: bár Németország brutális újrafegyverkezésbe kezdett, immár végképp sutba dobva pacifista kül- és biztonságpolitikáját 182 ezer fő körüli hadseregének növelésére tett kísérletei rendre kudarcba fulladnak. A fluktuáció miatt a létszám stagnál, így az ösztönzők bevezetése mellett immár egyre nagyobb a nyomás a kormányon, hogy bevezesse a kötelező katonai szolgálatot. 

Miközben tehát London és Párizs pusztán szavakkal próbálja erősíteni az ukrán biztonsági garanciák hitelességét, a realitások tükrében az európai országok nem hajlandók kockáztatni saját katonáik életét egy olyan, várhatón befagyasztott konfliktusban, amelyben az Egyesült Államok intenzív részvétele nélkül egyébként sem tudna komolyabb békefenntartói és elrettentő tevékenységet végezni. Németország kifarolása jelzi: a katonai szerepvállalásra épített ígéretek végül könnyen üres PR-akcióvá silányulhatnak, miközben a valódi, eredményt is hozó biztonsági garanciák terveiről még mindig nem tudni semmi konkrétumot. 

Kapcsolódó:

Fotó: Zelenszkij X / ukrán elnöki hivatal