Az Amerikai Egyesült Államok Űrhadereje (U.S. Space Force, USSF) augusztusban végrehajtotta első, kifejezetten nemzetbiztonsági célú űrindítását. A Cape Canaveral Űrállomásról egy új fejlesztésű Vulcan Centaur hordozórakéta emelkedett a magasba, fedélzetén két katonai műholddal. Az egyik egy titkosított felderítő űreszköz, a másik pedig az Air Force Research Laboratory által fejlesztett Navigation Technology Satellite–3 (NTS–3) kísérleti navigációs műhold, amely a GPS-rendszer továbbfejlesztését célzó technológiáit teszteli (pl. új atomóra és fázisvezérelt antenna). A Vulcan hordozórakéta augusztus 12-én késő este startolt, és mintegy hét órával a start után sikeresen geostacionárius pályára állt, amely kb. 35 800 km magasan húzódik.

E keringési pályán a műholdak 24 óra alatt kerülik meg a Földet, ezért egy adott földrajzi pozíció fölött látszólag mozdulatlanul lebegnek. Ez elengedhetetlen például a távközlési, illetve az időjárási és felderítő műholdaknál, mivel a Föld felszínének és légkörének jelentős része innen folyamatos megfigyelés alatt tartható. Ezért a USSF küldetésének sikeres végrehajtása így nemcsak technológiai mérföldkő, de egy stratégiai cél megvalósulása is.

Függetlenedés az orosz hajtóművektől

Az amerikai Űrhaderő első indításának egyik legfontosabb stratégiai hozadéka az, hogy az Egyesült Államok ezzel megszabadult az orosz rakétahajtóművektől való függőségtől. A Vulcan rakéta ugyanis amerikai tervezésű BE–4 hajtóművekkel működik, melyeket a Blue Origin cég fejlesztett ki. Korábban az amerikai nemzetbiztonsági űrprogramokban évtizedeken át használt Atlas V rakéták orosz gyártmányú RD–180 hajtóművei kockázatot jelentettek, mivel egy geopolitikai konfliktus esetén az orosz fél leállíthatta volna ezek exportját. A Kongresszus ezért már 2016-ban előírta egy hazai gyártású rakéta kifejlesztését, ezzel megteremtve az amerikai katonai űrprogram önállóságának fontos feltételét. A váltás jelentőségét jól mutatja, hogy Oroszország 2022-ben – Ukrajna inváziója után – valóban bejelentette az RD–180-asok további eladásának tiltását, ami utólag igazolta az amerikai aggodalmakat.

A világűr mint hadszíntér – növekvő katonai jelentőség

Az amerikai Space Force létrehozását és expanzióját az a felismerés ösztönözte, hogy a világűr napjainkra már önálló műveleti hadszíntérré vált. A modern országok mindennapi működése és a hadviselés alapvető elemei ma már a műholdas infrastruktúrán alapulnak. Néhány kritikus példa arra, hogy milyen területeken nélkülözhetetlenek a műholdak:

• kommunikáció – globális műholdas távközlés (pl. műholdas telefon és adatátvitel) biztosít kapcsolatot ott is, ahol más infrastruktúra nincs;
• navigáció és időszinkron – a GPS és más műholdas navigációs rendszerek nyújtanak helymeghatározást és pontos időjelet, ami nélkülözhetetlen a közlekedéstől a pénzügyi tranzakciókig
• felderítés és megfigyelés – kémszatelitek és földmegfigyelő műholdak figyelik a potenciális fenyegetéseket, ellenőrzik a fegyverzetkorlátozási egyezményeket, illetve valós idejű csatatéri információkkal látják el a parancsnokokat;
• rakétaindítás-érzékelés – korai előrejelző műholdak detektálják a ballisztikus rakéták indítását és pályáját, lehetővé téve a védelmi rendszerek riasztását.

Mindezek miatt a világűr az ötödik hadszíntérré lépett elő (a szárazföldi, a tengeri, a légi és a kiberműveletek mellett), és a katonai stratégiák ezt immár hivatalosan is elismerik. A NATO már 2019-ben „műveleti doménná” nyilvánította a világűrt, jelezve, hogy egy esetleges konfliktusban az űrbéli cselekmények (pl. egy műhold elleni támadás) a szövetség kollektív védelmi kötelezettségét is életbe léptethetik.

Ugyanakkor jelenleg a NATO képességeinek jelentős része az amerikai űrinfrastruktúrától függ. Például a rakétatámadások észleléséhez és követéséhez szükséges műholdakat, valamint a globális precíz navigációt és időszinkronizációt nagyrészt az Egyesült Államok biztosítja a szövetségesek számára. Ez a függőség arra ösztönzi Európát és a NATO-t, hogy saját űrképességeket fejlesszenek ki a kritikus rendszerek védelmére. A műholdak sebezhetőségei miatt a jövő háborúiban kulcsfontosságú lesz egyrészt a saját űreszközök megvédése, másrészt szükség esetén új műholdak indítása a kiesők helyettesítésére.

A US Space Force

Az amerikai Space Force 2019 végén jött létre, s mára teljes értékű, önálló haderőnemként működik saját költségvetéssel és a Vezérkari Főnökök Bizottságában önálló képviselettel. Fennállásának rövid ideje alatt is látványos növekedést produkált mind anyagi, mind technológiai téren. A költségvetése 2024-re közel 29 milliárd dollárra emelkedett, és bár 2025-ös évre ugyanekkora összeggel gazdálkodhat ez a haderő – mivel a védelmi kiadások feszesebbé váltak –, de 2026-ra 26,3 milliárd dolláros összeget irányoztak elő, kiegészítve egy egyszeri, 13,8 milliárd dolláros csomaggal, kifejezetten űrvédelmi fejlesztésekre (ez utóbbi a nagyszabású Golden Dome rakétavédelmi kezdeményezés része).

Az USSF a pénzügyi forrásokat több zászlóshajóprogramba csoportosítja. A következő évek legfontosabb projektje a National Security Space Launch (NSSL) Phase 3 nevű beszerzési program (2025–2029), amelynek keretében az összes nagy értékű katonai és hírszerzési műholdindítást lebonyolítják. Ennek érdekessége, hogy a Space Force versenyeztetve, több szolgáltató bevonásával szervezi meg az indításokat, és áprilisban már ki is hirdették a győzteseket: a SpaceX, a ULA és a Blue Origin nyertek el indítási keretszerződéseket, összesen 13,5 milliárd dollár értékben. A többszereplős megközelítés miatt az USA mindig rendelkezni fog megbízható indítási kapacitással a legnehezebb és legkritikusabb űreszközök pályára állításához. Emellett a verseny ösztönzi az innovációt (pl. a SpaceX újrahasznosítható rakétái jelentősen csökkentik az indítási költségeket), ami hosszú távon gyorsabb utánpótlást és ütőképesebb elrettentést eredményez az űrben is.

Katonai űrparancsnokságok Európában

Miközben az USA az Űrhaderő fejlesztésével jár az élen, Európában is két erősödő trend figyelhető meg a katonai űrképességek terén. Egyrészt egyre több ország intézményesíti saját „űrhadseregét” külön parancsnokság vagy haderőnem formájában, másrészt az EU szintjén is megfogalmazódott az igény a közös stratégiai fellépésre és a reziliencia növelésére. Az utóbbi években több európai állam hozott létre olyan dedikált katonai űrparancsnokságot, amelyek az űrműveletek tervezését és irányítását centralizálják: Franciaország 2019-ben, Olaszország 2020-ban, az Egyesült Királyság és Németország 2021-ben, Spanyolország 2024-ben állított fel külön űrparancsnokságot, amelyek a védelem- és műveletirányítási feladatokra koncentrálnak.

Ezen európai nemzeti űrparancsnokságok megjelenése jól mutatja, hogy a kontinens vezető hatalmai is felismerték, hogy amikor egy erőforrás létfontosságúvá válik, a biztonsága központi kérdéssé lép elő.

Uniós szintű stratégia és a Space Strategy 2023

A nemzeti kezdeményezések mellett az Európai Unió is felismerte, hogy szükség van egy közös keretre az űrbiztonság terén. 2023-ban az Európai Bizottság közzétette első EU Space Strategy for Security and Defence dokumentumát, amely a Stratégiai Iránytű nyomán kidolgozott átfogó űrvédelmi stratégia. Ennek fő célja az uniós szintű reziliencia növelése és a tagállamok közötti koordináció javítása.

Az EU továbbá két jelentős kezdeményezést indított. Az egyik az EU SST (Space Surveillance and Tracking) hálózat bővítése: ez egy olyan, európai űrmegfigyelő rendszer, amely teleszkópokkal és radarokkal nyomon követi a Föld körüli objektumokat (műholdakat, űrszemetet, esetleges fenyegető eszközöket). A másik program az IRIS² műholdrendszer (Infrastructure for Resilience, Interconnectivity and Security by Satellite), amely egy olyan előre megtervezett, ~300 műholdból álló konstelláció, amely biztonságos, titkosított műholdas kommunikációt biztosít majd az uniós tagállamok és hatóságok számára. A cél, hogy 2027-től kezdve rendelkezésre álljon egy európai, válságálló kormányzati műholdas kommunikációs szolgáltatás – ezáltal csökkentve a függőséget más nagyhatalmak rendszereitől, és biztosítva, hogy krízishelyzetekben is megmaradjon a biztonságos kommunikációs kapcsolat a tagállamok között.

A jövő konfliktusait nagymértékben befolyásolja majd, hogy az egyes nemzetek mennyire tudják megvédeni saját műholdrendszereiket, illetve milyen gyorsan képesek új űreszközöket pályára állítani a kiesettek pótlására.

Azok az országok (vagy szövetségek) fognak katonai és gazdasági előnyre szert tenni, amelyek kiépítik az ellenálló, redundáns űrinfrastruktúrát, és rendelkeznek az űrbeli műveletek fenntartásához szükséges autonóm képességekkel.

A Space Force első sikeres rakétaindítása mérföldkő e folyamatban: jelzi, hogy az Egyesült Államok komolyan veszi űrbeli érdekei védelmét, és hajlandó jelentős erőforrásokat áldozni rá. Ugyanakkor a nemzetközi porondon is egyre több szereplő lép be az űrhadszínérre. A világűrben zajló versenyben a reziliencia és a gyors alkalmazkodóképesség lesz a döntő – ennek jegyében formálódik a 21. század hadereje a végső határ, az űr irányába.

Kapcsolódó: