Az Egyesült Államok részvétele minimális lesz, Európának viszont csak látszatmegoldásai vannak az Ukrajnának nyújtandó biztonsági garanciák tekintetében. Valójában senki nem tudja pontosan, milyen valós erő áll a nagy szavak mögött arra az esetre, ha Moszkva újra megtámadná szomszédját egy békekötés után.
Az Ukrajnának ígért biztonsági garanciák kérdését misztikus köd kezdi belepni. Zelenszkij elnök ragaszkodik ahhoz, hogy addig semmiféle béketárgyalás nem kezdhető el, amíg a nyugati szövetségesek nem szavatolnak egy olyan mechanizmust az országa számára, amely megakadályozza azt, hogy Oroszország a jövőben újra letarolja Ukrajnát. A biztonsági garanciák kérdése egyre sürgetőbbé vált, miután az Egyesült Államok és több európai tagállam is világosan kifejezte: a háborúban álló ország sem most, sem a jövőben nem lehet a NATO tagja, azzal ugyanis egy igazi puskaporos hordót engednének be a szövetségbe, égő kanóccal.
Trump elnök az európai vezetőkkel és Zelenszkijjel tartott washingtoni pánikcsúcson még azt mondta, az Egyesült Államok kész fizikailag is részt venni a NATO 5. cikkelyéhez hasonló, Ukrajnának nyújtandó garanciák gyakorlatba ültetésében – hogy aztán egy nappal később ki is faroljon az ígéretéből, és hivatalos irányként Washington marginális szerepét hangsúlyozza a mechanizmusban, egyben azt is kijelentve, hogy a biztonsági garanciák anyagi és katonai feltételeit az európai államoknak kell állniuk. A brüsszeli fősodor azonban nem csak ettől jött ismét zavarba: valójában senki nem tudja, mit jelent pontosan a Kijevnek ígért biztonsági garancia. A közös munkacsoportot, amely kidolgozná a részleteket, Marco Rubio amerikai külügyminiszter vezeti, eddig azonban csak annyi derült ki, hogy az Egyesült Államok nem ad több fegyversegélyt Ukrajnának (az európai országok megvásárolhatják fegyvereiket, majd átadhatják Kijevnek, ha ezt a folyamatot akarják folytatni), valamint
kizárta annak lehetőségét, hogy amerikai katonák részt vegyenek egy békefenntartó vagy elrettentő misszióban Ukrajna területén.
Ez utóbbi Keir Starmer brit miniszterelnök álma, szerinte ugyanis a biztonsági garanciák egyet jelentenek a nyugati csapatok Ukrajnába küldésével egy békekötés után, hogy puszta jelenlétükkel figyelmeztessék Moszkvát: meg se moccanjon nyugati irányba még egyszer. Az ötletet nem csak Putyin tartja abszurdnak és érzékeli újabb fenyegetésként, de Franciaországon kívül maguk az európai államok sem lelkesednek érte. Lengyelország például saját területi védelmét felhozva mondott nemet, Németország arra hivatkozik, hogy hadserege így is súlyos létszámhiánnyal küzd, míg Olaszország szimplán visszautasítja még a felvetést is. Utóbbi kormányfője, Meloni volt eddig az egyetlen egyébként, aki valóban megpróbált valamiféle tervet felvázolni a biztonsági garanciák kifejezés mögé: ez azonban pusztán annyit jelentene, hogy a garanciát vállaló országok egy esetleges újabb orosz támadás esetén 24 órán belül döntenek arról, milyen formában (katonai, gazdasági vagy éppen újabb szankciók meghozatalával) kívánnak segíteni Ukrajnának.
Mi lesz, ha az lesz?
Hogy az ígéretek mögött még milyen pontos gyakorlati kivitelezés húzódna, az teljesen homályos nemcsak a közvélemény, de maguk a garanciát szorgalmazó államok előtt is. Sem jogi, sem katonai értelemben nem tisztázott, pontosan milyen formában lennének jelen külföldi erők Ukrajnában, ahogyan az sem, hogy a mandátumuk meddig terjedne. Szintén Meloni volt az, aki feltette a legfontosabb kérdést a háborús lázban égő Macron elnöknek: mit fog tenni akkor, ha az oroszok esetleg francia katonákat kezdenek el likvidálni Ukrajnában? Kérdésére nem kapott kielégítő választ.
A definíció pontos hiánya mellett ráadásul a garanciákat és külföldi csapatok Ukrajnába küldését leginkább szorgalmazó két állam vezetőjének politikai támogatottsága is erős hiányosságokat mutat. Bár mind Macron, mind Starmer szeretnék önmagukat meghatározó geopolitikai szereplőként feltüntetni (utóbbi a hajlandók koalíciója alapítójaként és egy gyakorlatilag nem EU-s tagállam vezetőjeként kezdi átvenni Brüsszeltől az uniós Ukrajna-politikát), saját országukban olyan gazdasági és politikai zűrzavarral kell megküzdeniük, ami erősen megkérdőjelezi képességüket a káosz megnyugtató felszámolására egy háborúban összeomlott országban.
A jelenlegi szituáció meglehetősen bonyolult. Míg Zelenszkij ragaszkodik a biztonsági garanciákhoz (ami egyes országok vezetői szerint egyet jelent a csapatok Ukrajnába küldésével), a Kreml határozottan elutasítja, hogy egy békemegállapodás részeként NATO-s tagállamok katonái jelenjenek meg a szomszédságában, mondván, az kontrollálhatatlan eszkalációhoz vezethet, kiszámíthatatlan következményekkel. Mindeközben az Egyesült Államok nyíltan kiszáll a történetből, azt kommunikálva, hogy minimális segítséget fog ugyan nyújtani, de a biztonság szavatolásáért Európának kell felelnie, pontosabban azoknak a tagállamoknak, amelyek
még mindig Moszkva fenyegetésével és katonai elrettentéssel képzelik megvalósítani azt, anélkül, hogy valós fedezetük lenne vállalásuk teljesítésére.
Zelenszkij és az európaiak mindössze néhány napot adtak maguknak, hogy kidolgozzák e biztonsági garanciák konkrét jelentését. A jelek szerint azonban (főleg amióta Washington egyértelművé tette, hogy jelenlétére ne számítsanak) a folyamat visszatért a kiindulópontra, gyakorlatilag a hajlandók koalíciója szintjére redukálva a tagállamok közötti egyetértést. Két alapvető nézet küzd egymással: az egyik a Starmer-féle csapatküldés, a másik a Meloni által javasolt biztonsági csomag. Utóbbi életképessége annak ellenére jóval nagyobb az előbbinél, hogy Zelenszkij és a háborúpárti európaiak valószínűleg mindent megtesznek majd elutasítása érdekében. Tény, hogy az olasz irány valójában nem sokban különbözik a jelenlegi állapottól, ugyanakkor időt nyer a fegyverkezésre, kiegészítve azt olyan lehetőségekkel, mint például az Ukrajnán kívüli felhalmozással, amit az oroszok is el tudnak fogadni. Amennyiben Európa a Kreml felé (valós erővel a háta mögött, de katonák Ukrajnába küldése nélkül) hitelesen tudná közvetíteni, hogy egy esetleges következő támadás már nem éri felkészületlenül, és készen áll Kijev azonnali, forgatókönyv szerinti megsegítésére, Moszkva pedig egyébként is megkapja az általa kért biztosítékokat (Ukrajna NATO-tilalma, területi kérdések számára megnyugtató rendezése), akkor működhet a tajvani stílusú biztonsági garancia. Ha azonban Starmer és Macron ragaszkodik az általuk létrehozott koalíció önkéntes alapú, de határozottan agresszív megközelítéséhez, a béketárgyalások el sem fognak kezdődni. Az idő nem Ukrajna oldalán áll: minél ködösebbek az európai szándékok, annál inkább Moszkva diktálja majd a feltételeket.
***
Kapcsolódó:
Fotó: ukrán elnöki hivatal
