Az alaszkai orosz–amerikai, majd a washingtoni találkozót követően egyre több információ látott napvilágot, hogy Oroszország milyen engedményeket kért Donald Trumptól és az ukrán féltől a háború befejezésének fejében. Vlagyimir Putyin követeléseit lényegében öt pontban lehet összefoglalni, melyek közül értelemszerűen a legnagyobb volumenű a területi kérdések rendezése. 

Az egyik ilyen sarkalatos pont az orosz nyelv Ukrajnában való hivatalossá válása, ehhez szorosan kapcsolódik az Orosz Ortodox Egyház szabad működésének garantálása, amelyet egyébként korábban Kijev Moszkvának való kémkedésre hivatkozva lehetetlenített el.

A harmadik ilyen pont, hogy Ukrajna nem lehet NATO-tag, de biztonsági garanciákat Trump közlése szerint az orosz elnök elfogadna, a negyedik pont Donbász (azaz a Donyeck-medence) Oroszországhoz csatolására vonatkozik, végül ezt a négyet összefogva ötödikként Moszkva írásos garanciát vállalna arra, hogy a jövőben nem intéz katonai erőszakot Ukrajna ellen és kisebb, jelenleg az oroszok által elfoglalt területekről (Harkiv, Szumi, Dnyipropetrovszk) kivonulna. 

A legforróbb kérdés ezek közül egyértelműen Donbász jövőbeli helyzete: a terület adta a háború előtt az ukrán gazdasági teljesítmény jelentős hányadát. Ha megnézzük a 2022 előtti adatokat, a régió adta az ukrán nyersanyagok 90, és az ipari termelés 25 százalékát, ami nem meglepő, hiszen a régió gazdaságát a nehézipar (szénbányászat, kohászat) hajtja: a térség rendelkezik Ukrajnában a legnagyobb becsült szénkészlettel (60 milliárd tonna).

Forrás: Wikimedia Commons

A régió magában foglalja az együttesen 53 ezer négyzetkilométernyi területet jelentő Donyeck és Luhanszk megyét, amit az oroszok jelenleg közel egészében megszállás alatt tartanak. Amennyire elengedhetetlen a régió Ukrajna gazdasága számára, annyira problémás: az elmúlt 11 évben szinte folyamatosan kisebb-nagyobb harcok folytak a területen, ami azt eredményezte, hogy a szociográfiai szerkezete alapjaiban átalakult.

Többnyire ukránok éltek itt, de meghatározó arányt képviseltek az oroszok is a legnagyobb kisebbséget jelentve (közel 40 százalék a háború előtt: Luhasznkban 39, Donyeckben 38,2 százalék), de a harcok következtében mindkét csoport esetében hatalmas tömegek menekültek el.

A Donbászban mindig is az elsődleges nyelvet az orosz jelentette: a 2001-es népszámlálás adatai szerint Donyeckben 74,9, Luhanszkban 68,8 százalék számára az orosz volt a fő nyelv, ami tehát azt jelenti, hogy a háború előtt az ukránok túlnyomó része is az orosz nyelvet használta inkább. Ez annak köszönhető, hogy a cári iparosodás alatt rengeteg orosz vándorolt a területre munka és megélhetés céljából Donbász újonnan alapított városaiba, elsősorban a Kurszki régióból, ennek köszönhető az is, hogy a háború kitöréséig a régióban élő oroszok a nagyobb városokban koncentrálódtak.  

Forrás: Iulian Fota Facebook oldala

A konfliktusok sorozata a régiót illetően 2014-ig vezethetők vissza, amikor az ukrán forradalom keretében orosz szeparatista zavargások alakultak ki, amelyeknek eredménye is lett: létrejött a Moszkva által támogatott Luhanszki és a Donyecki Népköztársaság, és habár az ukrán forradalom le is csengett, változó intenzitással, de a fegyveres harcok folytatódtak Kijevvel.

Az orosz–ukrán háború 2022-ben indult szakaszának minden célja ugyan a mai napig nem teljesen világos, de annyi bizonyos, hogy nem kifejezetten a Donbász elcsatolása volt a cél.

Ukrajna NATO-csatlakozásának levétele a napirendről és potenciálisan egy rezsimváltás elérése Kijevben a retorika szintjén ugyan 2022 óta számos alkalommal előkerült, de míg előbbi az amerikai tárgyalások után jó eséllyel elérhetővé válik, addig az utóbbira gyakorlatilag végig kevés lehetőség mutatkozott – ha Moszkva sikerrel foglalta volna el Kijevet, merőben más lenne a helyzet.

Forrás: Wikimedia Commons

Ha cél is volt egy ukrán rezsimváltás, az orosz vezetés vélhetően érzékelte a frontbeli realitásokat és inkább tűzhette ki célként Donbász megszerzését, ezzel bebetonozva a 2022 szeptemberében egyoldalúan annektált régiót, kiegészítve Herszonnal és Zaporizzsjával.

Igaz, ezeket a területeket az ENSZ-tagállamok közül szinte senki nem ismerte el oroszként, de ha teljesül a Kreml követelése, akkor vélhetően ez változik, ami elégtétel lenne Moszkvának, nem mellesleg ebben az esetben Putyin két legyet ütne egy csapásra: gazdaságilag értékes területet választ le Ukrajnáról, emellett a 2014-ben annektált Krímhez a megszerzendő négy ukrán megye szárazföldi folyosót biztosít. 

Frontvonalbeli realitások 

Az 53 ezer négyzetkilométert felölelő régió egésze egyelőre nincs orosz ellenőrzés alatt, az ukrán sereg jelen állás szerint Luhanszk megye kisebb területeit tartja kontroll alatt, míg Donyecknek nagyjából 25 százalékát, így összességében mindössze 7000 négyzetkilométert ellenőriz Ukrajna a régióban. Az orosz csapatok továbbra is intenzíven támadnak, főként a diplomáciai tárgyalások óta, de csak nagyon lassan haladnak előre.

Donyeck megye egyik legfontosabb városát, Pokrovszkot már jó ideje tűz alatt tartják, de csak súlyos emberveszteségek árán képzelhető el annak bevétele.

Az ukránok annak köszönhetően nem szorultak még ki a két terület egészéről, hogy olyan stratégiai erődvárosokat birtokolnak, amelyek védelmét lényegében kisebb-nagyobb megszakításokkal 2014 óta építik (például Kramatorszk, Szlovjanszk).

Ha a régión túl tekintünk, akkor orosz kézen van még Harkiv (1175 km²) és Szumi (207 km²), illetve Dnyipropetrovszk kisebb településeinek területei. A Trump által is sokszor emlegetett orosz–ukrán területcsere a frontvonalbeli realitásokat nézve a mostanihoz képest további 7000 négyzetkilométer feladását jelentené Kijev részéről. A területcsere tehát azt jelentené, hogy nemcsak az ukrán fegyveres erők Donbászból való kivonulása elképzelhető, hanem az oroszoké is Szumi, Dnyipropetrovszk és Harkiv régióból. Ezzel Ukrajna olyan stratégiai fontosságú városokat veszítene, mint Szlavjanszk, Kramatorszk, Druzskovka, Konsztantyinovka, Pokrovszk, Mirnohrad, Rogyinszkoje, Dobropolje, Liman és Szeverszk. 

„Kijevnek egyszerűen nincs szüksége Donbászra” 

Már a 2020-es támadás előtt is fokozatosan, de egyre markánsabban helyet kapott az orosz narratívában a régió hovatartozásának kérdése. Ennek betetőzése volt a februári támadás előtt Vlagyimir Putyin által 2021-ben jegyzett On the Historical Unity of Russians and Ukrainians esszéje, amelyben lényegében kifejtette, hogy Kijevnek tulajdonképpen a régióra semmi szüksége nincs, különben is a Szovjetunió 1991-es felbomlása után rosszul húzták meg Ukrajna határait. Putyin ebben az esszében Donbászt kizárólagosan orosz földnek tekinti, ami csak Moszkva-ellenes hatalmak ténykedésének köszönhetően került határaikon túlra. 

Forrás: Wikimedia Commons

Ha azonban a reálpolitikát nézzük az ideológia helyett Donbász ásványkincsekben gazdag terület: főként szén és lítium található a területen, azonban ezek kinyeréséhez összehangolt infrastruktúrára és nem mellesleg tőkére van szükség, a háború alatt azonban az addig létező szárazföldi infrastruktúra lényegében megsemmisült, így egy rendezést követően teljesen újjá kell azt építeni. 

Oroszország bővelkedik nyersanyagokban, így innen megközelítve a kérdést csupán a nyersanyagok miatt Moszkvának nincs szüksége a területre, azonban érdemes tovább nézni, mint az erőforrások kérdése:

mivel Donbász az ukrán gazdaság egyik fő ütőere, ezt elvágva lehetőség nyílik Ukrajna gyengítésére, másfelől viszont Oroszország eredményként mutathatná fel odahaza a terület megszerzését, Kijev NATO-csatlakozásának megakadályozása mellett, ezzel megindokolva a közel négyévnyi háborút. 

Putyin tehát Alaszkában nem véletlen támasztotta Donbászt követelésként a békéért cserébe: még ha a nyersanyagok tekintetében Moszkvának nincs is feltétlen szüksége Donbászra, Zelenszkijt ezzel nehéz helyzetbe hozta: ha belemegy a terület átadásába, akkor felháborodást vált ki az ukrán társadalomban, ezzel felgyorsítva politikai karrierje végét, ha elutasítja a területcserét, akkor pedig előbb-utóbb katonai erővel veszíti el azt.  

Kapcsolódó:

Borítókép: WH deputy chief of staff Dan Scavino