A mexikói minimálbér az elmúlt hat évben reálértékben több mint megduplázódott. Ez nem kis teljesítmény, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ez a politika nem vezetett a félelmetes munkahelyvesztéshez és áremelkedéshez. Ez részben annak köszönhető, hogy a mexikói minimálbér jóval alacsonyabb volt, mint más latin-amerikai országokban. A legutóbbi emeléssel azonban a mexikóiak minimálbére most már a régió felében magasabb.

Az egymást követő emelések egyre több embernek segítettek: az első évben a hivatalos munkaerő 13,3 százaléka részesült az emelésből, 2025-re pedig már 37,4 százalék, ami körülbelül 8,4 millió munkavállalót jelent.  

A mexikói bérpolitika radikális változásával a minimálbér legutóbbi emelései – bár reálértékben 25 százalékos átlagos jövedelemnövekedést, valamint a szegénység és az egyenlőtlenség jelentős csökkenését eredményezték – csak most kezdik meggyengíteni a vállalatok hatalmát. A bérek aránya csak kismértékben nőtt, a munkanélküliség és az infláció elhanyagolható emelkedése pedig aláhúzza a munkáltatók és a munkavállalók közötti kapcsolat drasztikus aszimmetriáját.

A mexikói munkaerőpiac rendkívül monopszonisztikus, részben azért, mert viszonylag kevés nagyvállalat működik, de a gyenge munkaügyi jogérvényesítés és a szintén erőtlen szakszervezetek is közrejátszanak ebben. A mexikói munkaügyi gyakorlat lehetővé teszi a vállalatok számára, hogy a tökéletes versenypiacon megszokottnál jóval alacsonyabb béreket határozzanak meg, ami a munkakörülmények romlásával járó magas profitokhoz vezetett. 

Az új minimálbér-politika 

Mexikó új minimálbér-politikája 2018 decemberében lépett hatályba, ami az első kétszámjegyű minimálbér-emelést jelentette. A minimálbér az északi határvidék kivételével az egész országban 16,2 százalékkal emelkedett. Ezt a régiót a Nemzeti Minimálbér-bizottság általános minimálbérzónának nevezi. Az Északi Határmenti Szabadzónában (ZLFN) – amely az Egyesült Államokkal határos 43 települést és Baja California állam összes helységét magában foglalja – a minimálbér 2019. január 1-jétől megduplázódott (vagyis 100 százalékkal emelkedett). 

A béremelést két fázisban hajtották végre. Az első szakasz 2016-ban kezdődött, Enrique Peña Nieto kormányzása alatt, amikor jóváhagyták a „minimálbér indexálásának megszüntetéséről” szóló alkotmánymódosításokat.

Ezt a lépést az üzleti szféra és a munkaerőpiac egyes képviselőinek figyelmeztetései alapján hozták meg, akik mindannyian azzal érveltek, hogy a minimálbér emelése megvalósíthatatlan, mert az inflációs spirált indíthat el.

Ez az állítás nem volt teljesen alaptalan, mivel Mexikóban a gazdaság számos alapvető eleme a minimálbérhez volt kötve. A legtöbb városban a bírságokat minimálbérben fejezték ki; bizonyos magánhitelek és az Instituto del Fondo Nacional de la Vivienda para los Trabajadores (Infonavit – a munkavállalói, az üzleti és a kormányzati szférát összefogó, háromoldalú szervezet) hitelei is a minimálbérhez voltak indexálva. Számos kollektív szerződés a minimálbér alapján számított béremeléseket és juttatásokat írt elő. 

Ennek következtében elengedhetetlen volt ezeknek a normáknak a szétválasztása. 2014-ben, hatalmas köznyomás hatására, Mexikóváros kormánya előterjesztette az első olyan dokumentumot, amely rámutatott a minimálbér emelésének és annak indexálásáról való lemondás szükségességére. Egy évvel később különböző baloldali törvényhozók, a Demokratikus Forradalom Pártja (PRD) vezetésével, hivatalosan is javasolták az indexálás megszüntetését, amelyet a Conasami munkaügyi szektor képviselői is támogattak.

Végül 2016-ban a minimálbért leválasztották ezekről az indexekről, megnyitva az utat a későbbi emelések előtt. 2017-ben azonban a „történelmi” emelés bejelentése ellenére a minimálbér reálértékben alig 3,2, illetve 4,7 százalékkal emelkedett. 

A második szakasz bonyolultabbnak bizonyult, mivel az a gazdasági elmélet, az évekig tartó érvelés és a népi küzdelmek összehangolását igényelte a sikeres bérpolitika kialakításához. A közgazdasági szakirodalom kimutatta, hogy a minimálbér önmagában történő emelése káros hatással lehet a foglalkoztatásra, mint például Kolumbia esetében, ahol az emelés drámai hatással volt más bérek alakulására. Másrészt Brazília példája azt mutatta, hogy a minimálbérnek nincs hatása a foglalkoztatásra. A mexikói kormány egy sor tanulmányt készített, hogy minden lehetséges forgatókönyvre felkészüljön.

Megállapodtak abban, hogy a béremelés első évében a minimálbér az ország északi részén újonnan létrehozott ZLFN-ben megduplázódik, míg az ország többi részén 16,2 százalékkal emelkedik.  

Az üzleti szektor azonnal ellenezte a minimálbér itteni megduplázását, azzal érvelve, hogy ez inflációs nyomást eredményezhet, bár valószínűleg a szektor a tőkenyereségének védelmére is törekedett. A Pénzügy- és Közhitelezési Minisztérium (SHCP) és az elnökség úgy döntött, hogy a ZLFN-t adókedvezménycsomaggal együtt hozza létre, amely magában foglalja a jövedelemadó (ISR) és a hozzáadottérték-adó (VAT) csökkentését. A minimálbér megduplázása biztosítaná, hogy az adókedvezmények közvetlen előnyökkel járjanak a munkavállalók számára. A ZLFN új formája végső soron az új minimálbér országra gyakorolt hatásainak értékelésére szolgáló ellenőrző eszközeként szolgálna. 

Az első év után a kormány javasolta, hogy a ZLFN-en belül a minimálbért némileg az inflációs ráta fölé emeljék, hogy kompenzálják a minimálbér egy év alatt történő megduplázásával járó bérkompressziót. Az ország többi részén a minimálbér 16,2 százalékos emelése történelmileg először emelte a térséget a szegénységi küszöb fölé.

A cél az volt, hogy ezt követően országosan (hibahatárral) 20 százalékkal emeljék a minimálbért, és a hatéves időszak végére meghaladja a 100 százalékos emelést. 

A terv sikeresnek bizonyult, és a modell becslései pontosak voltak. Az üzleti szféra erős aggodalmai ellenére az emeléseket az első évben jóváhagyták, és sokak meglepetésére az északon kapott első inflációs adatok alacsonyabb árakat mutattak, ez ugyanis az év során északon továbbra is lényegesen alacsonyabb volt, mint az ország többi részén. Ez pedig végérvényesen eloszlatta azt a mítoszt, hogy a minimálbér emelése mindig inflációhoz vezet. 

A lépés jelentősége

Mexikó esete egyedi, mivel a munkaerőpiac erős koncentrációt mutat, tehát kevés vállalat alkalmaz nagy mennyiségű munkaerőt. Egy ilyen, úgynevezett monopszonisztikus munkaerőpiacon nincs verseny a bérekért a munkáltatók között, így alacsony bérek és magas profitok jellemzők. A GDP bérhányada Mexikóban még 2020-ban is 35 százalék volt, ami globális összevetésben alacsonynak számít: az USA-ban ez az arány 60 százalék, Németországban 63, Kínában 50, de még Brazíliában is 63, Oroszországban pedig 54.

A mexikói bérhányad 2013-ban 36 százalék volt, majd csökkenni kezdett: 2017-ben 32 százalékig esett, majd 2018-tól fokozatosan nőni kezdett, feltehetően a minimálbér-emelések hatására.

Ez azonban rendkívül alacsony hatást jelent, ami arra enged következtetni, hogy Mexikó munkaerőpiaca még mindig rendkívül monopszonisztikus. A GDP tekintetében sem látszik jelentős hatás: a minimálbér-emelések előtti, 1990 és 2017 közötti időszakban az átlagos éves GDP-növekedés 2,5 százalék volt, míg 2018 óta 1,1, azonban 2020-ban 8,4 százalékos csökkenés volt megfigyelhető Mexikóban. Az inflációt szemlélve is úgy tűnik, hogy a minimálbér-emelésektől független, fundamentálisabb folyamatok hatnak az árak változására: 2016-ról 2017-re az infláció 2,8-ról 6 százalékra nőtt, majd fokozatos mérséklődéssel 2020-ra 3,4 százalékra csökkent, épp a minimálbér-emelés időszakában. Összességében tehát a minimálbér emelése egy szélsőségesen nem versenyző munkaerőpiacon jelentett korrekciót, így nem volt jelentős hatása sem a GDP-re, sem az inflációra.  

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons